Mit ér az Ember?

Mottó: Egykor királyok voltak,
most a Gyűrű rabszolgái.

Húsvét közeledik, a távképtársaságok egy része igyekszik ehhez igazítani műsorrendjét. Néhány csatorna bizonyára műsorára tűzi a Passió című filmet is. Jézus szenvedésének brutálisan naturális ábrázolása sokakat megbotránkoztat. Nem kevesen vannak, akik szerint nem lehet a szeretet istene az, aki eltűri, sőt egyenesen elvárja e szörnyűségek megtörténtét. Ahogy Koppány énekli az István a királyban: “Nem kell olyan Isten, aki megöli Egyfiát”. Nézzünk magunkba: vajon mi is így gondoljuk?

Bizonyos, hogy ehhez a botrányhoz a mi keresztény spekulációink is hozzájárultak. Krisztus keresztáldozatának az Igazságos Istennek adott elégtételként való felfogása azt a látszatot kelti, mintha Isten igényelné a bosszút. Az emberek megsértették parancsait, tehát tartoznak az igazságnak a büntetés elviselésével. A bűn büntetése szenvedés és halál, valakinek tehát szenvednie kell és meg kell halnia a bűnök büntetéseként. Vagy a bűnösnek, vagy egy ártatlannak – Istennek mintha ez egyre menne. Az emberi igazságosság kivetítése az Istenre így eredményez egy könyörtelen istenképet.

Isten azonban nem bankár: ha csak az egyenleget kellett volna kiegyenlíteni, Krisztusnak nem kellett volna szenvednie és meghalni. Hajlamosak vagyunk ugyanis elfeledkezni a bűn romboló hatásáról, amit az ember személyiségében és kapcsolataiban okoz. A bűn igazi büntetése ugyanis nem a szenvedés és a halál, hanem a kárhozat: a végleges meghasonlottság állapota. Az ember célja, hogy az Isten munkatársa legyen a világban; így valójában csak az Istennel való szoros, szeretettel áthatott együttműködés teheti az embert boldoggá. A kárhozott személy ettől zárta el magát: kezdetben nem akart, és ezért most már nem is tud az Istennel együttműködni. Amilyen magasztos az ember hivatása, olyan keserű végleges bukása.

Isten ettől a legfőbb rossztól akarta megmenteni az embert, és ennek érdekében semmit sem tartott drágának. Téves azt gondolni, hogy az Atya trónjáról rendelkezett a megváltásról, s parancsát a Fiú kénytelen volt teljesíteni. A Fiú önként vállalta magára e küldetést: emberré lett, hogy valamiképpen áthidalja az Isten és ember közti különbséget, amely mindig is megvolt, de amelyet a bűn tett elviselhetetlenné. Vállalta az emberlét minden korlátját és szenvedését, hogy bizalommal forduljunk hozzá. Amikor pedig gonoszságunkban megpróbáltuk letéríteni arról az útról, amit az Isten az embernek szabott, példát adott arra, hogy még a kínszenvedés és a halál árán is ragaszkodnunk kell ahhoz; a kárhozat mindennél rosszabb. Végül feltámadásával igazolta, hogy az Istennek igenis van ereje boldoggá tenni az embert, áldozatunk nem hiábavaló.

Amikor tehát Krisztus szenvedésére gondolunk a Nagyhéten, ne az Ártatlan szenvedésének igazságtalansága jusson eszünkbe, hanem bűneink, és az abból eredő kárhozat szörnyűsége valamint Isten mindent felülmúló, végtelen szeretete. Ha egyszer igazán komolyan vennénk ezt, akkor lelkünk legmélyéből kiáltanánk: “Szabadíts meg a gonosztól!”

Mert mi haszna van az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkének kárát vallja?!

(Eredetileg közzétéve: 2008. március 14.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: