Nagyhét

Mottó:Az Istennel való egyenlőséget nem tartotta
olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,
hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött,
és hasonló lett az emberekhez.
Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.
“(Fil.2,6-8.)

A következő hét Krisztus szenvedésének hete lesz. Nem csodálkoznék azon, hogy most, az erkölcsi, gazdasági és politikai válság kellős közepén, amikor egyik napról a másikra emberek százai veszítik el munkájukat, és magyarok millióitól veszik el a szociális biztonságot és a jobb élet reményét, sokan úgy gondolnák, hogy nem ez a megfelelő idő és alkalom, hogy mások, pláne egy kétezer éve a földön élt ember szenvedésén elmélkedjünk. Mégis: ma, amikor evilág hatalmas és gazdag urai fájdalmas áldozatot várnak tőlünk, ám saját kiváltságaikból nem hajlandóak engedni, talán még sokkal inkább szükségünk van arra, hogy felidézzük azt: volt Valaki, aki bár a leghatalmasabb és leggazdagabb Úr volt, mégsem tőlünk várt áldozatokat, hanem minden kiváltságáról lemondva magát áldozta fel értünk.

Jézus földi életének utolsó hete talán az evangéliumokból legrészletesebben megismerhető időszak. Erre a hétre az érzelmek hullámzása, a nagy horderejű események gyors egymásutánja jellemző. Jézus tudatosan készült arra, hogy halála prófétai tettként hirdesse Isten szeretetét, nem véletlen tehát, hogy elfogatása éppen erre az időszakra esik. Jézus ezt megelőzően már hosszabb ideje bújkált a hatóságok zaklatásai elől, most azonban színre lép és végső színvallásra késztet mindenkit. Földi élete közelgő végére tekintettel Jézus tanítása is súlyosabb és gazdagabb, mint a megelőző időszakban: amit eddig még nem mondott el, de lényegesnek tart, most igyekszik átadni a tanítványoknak (Jn.15,15).

Az utolsó hét a kereszthalált megelőző szombattal kezdődik, amikor Jézus egy lakomán vesz részt, ahol egy asszony megkeni lábát illatos olajjal. Júdás méltatlankodására Jézus azt feleli, hogy ez a megkenés a temetésére történik.

Másnap Jézus ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe. Ezt a bevonulást tudatosan előkészíti, hogy a bevonulás jellege világossá tegye: ő a megígért Messiás. A szamárháton való ünnepélyes bevonulás ugyanis Zakariás próféta jövendölésére utal: “Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. Szétzúzza Efraimban a harci szekereket, Jeruzsálemben a méneket. Széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek, uralkodik tengertől tengerig, a Folyótól egészen a föld határáig.” (Zak.9,9-10.) Jézus tehát a Béke Fejedelmeként vonul be a szeretett városba, amelyet azonban az Olajfák hegyén megsirat, és megjövendöli pusztulását, amit összefüggésbe hoz az ő elvettetésével (Lk.19,41-44.). Értsük jól: Jézus ugyan dicsőséges királyként vonul be Jeruzsálembe, akit a tömeg örvendezve ünnepel, ő azonban sírva fakad, mert tudja, hogy a nép vezetői nem fogadják őt el Messiásként, így a nagy találkozás eredménye az ő halála és Jeruzsálem pusztulása lesz. Bemegy a Templomba, körülszemlélődik, majd mivel már későre jár, visszatér Betániába (Mk.11,11.).

Nagyhétfőn reggel visszatér Jeruzsálembe; útközben megátkozza a terméketlen fügefát, majd beérve a Templomba, kiűzi onnan a kereskedőket és a pénzváltókat. Ezt követően betegeket gyógyít és tanít a Templomban, mire a fellelkesült tömeg Messiásként üdvözli. A farizeusok emiatti méltatlankodását Jézus visszautasítja, jelezve, hogy igényt tart erre a címre. (Mt.21,14-17.) A farizeusok és szadduceusok ekkor elhatározzák, hogy Jézust “el kell tenni láb alól”, és megegyeznek arról, hogy még az ünnep előtt, titokban fogják el, mert félnek a néptől.

Nagykedden visszatér Jeruzsálembe, ahol már várják a nép szellemi és vallási vezetői. Először is felelősségre vonják a kereskedők kiűzése miatt, majd különböző fondorlatokkal igyekeznek a nép előtt nevetségessé (a hétszeres özvegy esete) vagy a helytartó előtt bevádolhatóvá (adófizetés kérdése) tenni. Jézus azonban ügyesen megfelel nekik, sőt ellentámadásba megy át: a gyilkos szőlőművesek példabeszédével figyelmezteti őket, hogy Isten tervét nem akadályozhatják meg, ellenállásukkal azonban népük sorsát kockáztatják. Ezután Jézus egy szenvedélyes beszédet tart a farizeusok és írástudók bűnei ellen, majd távozik a Templomból.

A Templom épületét megcsodáló tanítványoknak ezt követően az Olajfák hegyén elmondja a Jeruzsálem pusztulásáról szóló nagy beszédét: figyelmezteti őket az álmessiások fellépésére, a nagy nemzeti katasztrófa előjeleire, valamint arra, hogy az ő visszatérése nem titokban, hanem szó szerint világrengető módon fog bekövetkezni. Este visszatér Jeruzsálembe, ahol elkölti tanítványaival elkölti a húsvéti vacsorát. Ez a vacsora már nyomott hangulatban zajlik: az elmúlt napok eseményei már sejtetik, hogy Jézus és a hatóságok összeütközése elkerülhetetlen, Jézus utalásai “elmenetelére” szorongást keltenek a tanítványokban, amit csak fokoznak Jézus szavai elárultatásáról és arról, hogy tanítványai el fogják őt hagyni. Éjjelre kimennek az Olajfák hegyére, ahol Jézust elfogják, a tanítványok elmenekülnek, Péter és János azonban utána lopóznak a főpap udvarába.

Nagyszerdára virradó éjjelre esik Jézus előzetes kihallgatása, amelyet a Jézus elleni per fő mozgatója, a korábbi főpap, Annás házában tartanak. Annás láthatólag nagyszabású pert akar tartani, ezért ki akarja vallatni Jézust, hogy kik a bűntársai. Jézus azonban lényegében megtagadja a válaszadást, hogy megvédje tanítványait. Az első feljegyzett ütleget is emiatt kapja; ez a magatartása tanúskodik arról, hogy Ő “a Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért”. Ebben az összefüggésben jól érthető, hogy Péter, amikor megtagadja Jézust, valóban életveszélyben forgott; kettejük magatartását János evangéliuma időbeli párhuzamba is állítja, ezzel is kiemelve, hogy Jézus ebben a helyzetben sem magát, hanem tanítványait védi (Jn.18,12-27.). Jézusnak ez a kihallgatása egész éjszaka folyt, elképzelhető tehát, mennyire fáradtan érkezett ügye tárgyalására.

Nagyszerdán ugyanis összeült a Főtanács, hogy megvizsgálja Jézus ügyét és ítélkezzen felette. Ez az eljárás sok vita tárgya volt abban a tekintetben, hogy mennyire volt szabályosnak mondható. Az evangéliumok erről az eljárásról igen keveset jegyeztek fel, ám annyi az elszórt utalásokból is kitűnik, hogy az eljárás legalább látszólag szabályszerűen folyt: tanúkat hallgattak ki, a tanúkhoz kérdéseket intéztek, és e kérdések nem feltétlenül voltak irányítottak, hiszen a tanúbizonyítás eredménytelen volt. Hiába vádolták tehát Jézust a szent hely megsértésével, mert a tanúk vallomása nem egyezett. Ez arra utal, hogy a Főtanács többsége bizonytalan volt, ezért Jézus barátai (Nikodémus, Arimateai József stb.) igyekeztek a felmentést kieszközölni. Erre volt is remény, hiszen a legfontosabb vád, amivel vádolták (a Templom megsértése) koholt volt. Az eljárás akkor vett kedvezőtlen fordulatot, amikor József főpap (Kaifás a gúnyneve volt, és kb. azt jelenti, hogy “Inkvizítor”) megesketi Jézust, hogy valljon színt: ő-e a Messiás. Ez korábban vádként valószínűleg nem hangzott el, hiszen Jézus csodái igazolhatták volna, hogy ő a Messiás, igazolt Messiásként fellépni pedig nem lett volna bűn. A valódi csapda az “Isten fia” cím elfogadtatásában rejlett. Ugyan ezt a címet a Messiás tulajdoníthatta magának, hiszen Nátán próféta által Isten azt ígérte Dávidnak, hogy “Ha aztán napjaid betelnek és megtérsz atyáidhoz, megtartom utánad magvadból származó utódodat és megszilárdítom királyságát. Az atyja leszek, ő meg a fiam lesz.” (2Sám7,12-14), ám ez a cím könnyen istenkáromlássá volt torzítható. Jézus, aki valóban Isten Fia volt, a főpap minden várakozását felülmúlta. Nem csupán az “Isten fia” címet fogadta el, de a félreértések elkerülése végett azt is kinyilvánította, hogy ez esetében nem üres cím, mert egyenrangú az Istennel (Mt.26,64.). Ezzel Jézus az Istenkáromlás gyanúját vonta magára, és a Főtanács közfelkiáltással – ha nem is egyhangúlag (Lk.23,51.) – bűnösnek nyilvánította. Ezután kigúnyolták és bántalmazták.

Nagycsütörtökön reggel újból összeült a Főtanács és meghozta a halálos ítéletet. Az akkori perrend szerint ugyanis a bizonyítást estig be kell fejezni és a halálos ítéletet csak másnap reggel volt szabad meghozni, hogy legyen ideje mindenkinek még egyszer alaposan megfontolni a dolgot. Ekkor azonban felmerült egy “kis” probléma is: mivel Jézust titokban fogták el, és többé-kevésbé szabályos eljárásban ítélték el, nem lehetett statáriálisan kivégezni. A római helytartó az ünnepek miatt a városban tartózkodott, ezért a szabályszerű kivégzéshez szükség volt a hozzájárulására. Ezért újabb vádakat koholtak, és a helytartó elé vitték. Tudni kell, hogy Pilátus általában utálta a zsidókat, ezért előre lehetett sejteni, hogy nem fog készségesen közreműködni ebben az eljárásban. Erre mutat az is, hogy az a helytartó, aki korábban puszta gyanú alapján másokat azonnal kivégeztetett, most alapos vizsgálatot tart. Nem lehet eldönteni, hogy Pilátus értesült-e már korábban Jézus tevékenységéről, és ezért tartotta veszélytelennek, vagy az eljárás során alakult ki ez a meggyőződése, mindenesetre a maga részéről nem akarta a halálos ítéletet meghozni illetve jóváhagyni. Kihasználta ezért azt, hogy Jézus galileai volt és az ünnepre Heródes is felzarándokolt, és átküldte őt Heródeshez. Heródesről tudjuk, hogy már korábban is érdeklődött Jézus iránt (Lk.9,9), ráadásul Pilátus gesztusa hízelgett neki, ezért igyekezett megfelelni a helytartó ki nem mondott kérésének. (Heródes, aki Keresztelő Jánost kivégeztette, valamiféle babonás félelemmel tekintett Jézusra (Mk.6,14)) Kivizsgálta az ügyet, s bár Jézus hallgatása felbőszítette, nem ítélte halálra, hanem kigúnyolván visszaküldte őt a helytartóhoz.

Nagypénteken Pilátus ismét maga elé vezettette Jézust, és ítélkezett felette. Mivel veszélytelennek ítélte tevékenységét, úgy döntött, hogy csak megfenyíti és szabadon bocsátja. E fenyítést sem gondolta azonban komolyan, mert – tudva Jézus népszerűségéről – népítélet keretében kegyelmet ajánlott neki. Pilátus úgy gondolta, hogy Jézus és Barabás szembeállítása csak Jézus felmentésével végződhet, hiszen Jézus népszerű volt, míg Barabás rabló, akiktől a szegény nép sokat szenvedett. Pilátus azonban elszámította magát, mert Jézus vádlói felizgatták a tömeget, úgyhogy az Barrabást kérte. Pilátus ezért végrehajtatta az ítéletet, amit a helyőrség katonái még meg is fejeltek Jézus kigúnyolásával.
Ezután Pilátus szabadon akarta bocsátani Jézust, és elkövette legnagyobb baklövését. Mivel a vádlók és az általuk felhergelt tömeg Jézus vérét kívánta, arra számított, hogy a megvert és vérző ember látványa részvétet ébreszt bennük, lecsillapítja a tömeget, és így Jézus biztonságban távozhat. Nem számított azonban arra, hogy a tömeg korábban a megígért Messiást látta Jézusban, ezért megveretése és kigúnyolása még jobban felszítja a csalódásukat. A tömeg felháborodása persze önmagában még nem hatotta meg Pilátust, ráadásul korábbi ítélete is kötötte őt, ezért a főpapok új váddal álltak elő: Jézust a helyi vallási törvények megsértésével vádolták. Pilátus erre megijedt: görög-római kultúrájú emberként ismerhette azokat a történeteket, amelyek istenek bántalmazásáról és annak büntetéséről szóltak. A valódi vád elővezetése tehát a várttal ellentétes hatást váltott ki belőle: megerősítette elhatározását, hogy szabadon bocsátja Jézust, mert mindaz, amit tőle és róla hallott, felkeltette a gyanúját, hogy Jézus valóban egy isten.

Ekkor a vádlók személyében támadták meg Pilátust: megfenyegették, hogy bevádolják a császárnál. Pilátus Seianus kegyenceként lett Iudea procuratora, aki Tiberius családját kiirtotta, és ekkor már kegyvesztett lett. Pilátus eleve gyanús volt tehát, és bevádolása esetén nem számíthatott alapos vizsgálatra, ezért pánikba esett. Minden jogi szabályt felrúgva ismét ítélkezett Jézus ügyében, ugyanakkor elhárította magáról a felelősséget (Mt.27,24.). Ezzel Jézus kivégzése elől elhárult az akadály: az éppen soron lévő elítéltekkel együtt kivezették a városból és keresztre feszítették, ahol – az átélt kínzások és megpróbáltatások miatt – mindösszesen három óra leforgása alatt meghalt. Holttestét előkelő tanítványai elkérték a helytartótól, és a szombat közeledte miatt sietve eltemették.

Tévednénk akkor, ha úgy gondolnánk, hogy Jézus szenvedésekkel és elutasítással teli utolsó hete egy tragédia utolsó felvonása. Az evangéliumok hangsúlyozzák, hogy Jézus mindvégig “kézben tartotta” az eseményeket. A megpróbáltatásokra lélekben már jó előre felkészült, azokban felismeri és elfogadja az Atya akaratát, és a szenvedések közepette sem szűnik meg másokról gondoskodni: a Templomban betegeket gyógyít és tanít, az apostolokat bátorítja és vigasztalja, elfogatása után a főpap szolgáját is meggyógyítja, tanítványait verés ellenére sem adja fel, a siratóasszonyokat figyelmezteti, a jobb latornak és gyilkosainak megbocsát, anyjáról gondoskodik, stb. Jézus szenvedésének igazi üzenete tehát nem az, hogy aki igaz és jó, az a gonosz világ miatt szükségképpen elbukik, hanem az, hogy Isten szeretete és jósága erősebb a rossznál. Istent a szenvedés és gonoszság megtapasztalása sem tántorítja el az emberek üdvözítésétől. Így Jézus szenvedése, amelyet méltán fájlalunk, valójában örömhír: Isten mindennél jobban szeret minket, és semmitől sem riad vissza, hogy minket örök boldogságra segítsen.

(Eredetileg közzétéve 2009. április 3.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: