Nemek háborúja I. – A múlt árnyai …

Mottó:… férfinak és nőnek teremtette őket.

Valamikor az elmúlt hetekben, vezetés közben egy reggeli műsorban hallottam: egy felmérés szerint a magyarok egyharmada szerint a „nőnek otthon a helye”. A műsorvezetőnő ezen rettentően felháborodott, hiszen „nem vagyunk a középkorban”, „2010-et írunk”. Igen, az ilyen és hasonló kérdésfelvetések, amelyek a hagyományos nemi szerepekre vonatkoznak, korunkban tilalom alá esnek, a klasszikus és a gender-feminizmus számára ugyanis a női és férfi szerepek megkülönböztetése csupán a „hímsoviniszta társadalom” előítélete, amely sérti a személyek méltóságát.

E nézet gyökerei a Rosseau által feltételezett „természeti állapot”, és az Engels által elképzelt „ősközösség” gondolatára vezethetők vissza, amikor nem létezett még sem család, sem tulajdon, sem állam, és minden közös volt: a föld, a gyerekek – és a nők. Mindketten úgy gondolták, hogy e viszonyok csupán az élelemtermelés megindulását követően, az elsajátítás és felhalmozás következtében alakultak ki, „úgy nagyjából 6000 éve”. De vajon honnan származik ez az időtartam-meghatározás? A válasz e gondolkodók harcos antiklerikalizmusát ismerve talán kissé meglepő: valójában a Teremtés könyvéből, még ha ők azzal érveltek is, hogy az első ismert, városias civilizációk a Kr. e. IV.-III. évezredre keltezhetők.

Ma azonban már tudjuk, hogy az élelemtermelés kezdetei ennél jóval régebbre nyúlnak vissza: a Kárpát-medencében is a Kr. e. VII. évezred közepén jelennek meg a legkorábbi élelemtermelő csoportok, Anatóliában és Szíriában pedig ennél jóval régebbi, Kr.e. IX-VIII. évezredi élelemtermeléssel is számolhatunk. S van még egy ennél rosszabb hírünk is: a nemek közti munkamegosztás kialakulása egyáltalán nem az élelemtermelés megindulásához köthető, hanem inkább az állati eredetű fehérje fogyasztásának előtérbe kerüléséhez, vagyis nem egy “csak” 6.000 éves társadalmi szokással van dolgunk, hanem egy közel 2.000.000 éves evolúciós vívmánnyal, ami végigkísérte az emberi törzsfejlődést.

Mi következik ebből? Az, hogy a nemek közti munkamegosztás az eltelt évezredek során az emberi cselekvés ösztönszerű meghatározójává vált, amely akkor is hat gondolkodásunkra, ha szégyelljük, elvetjük, vagy igyekszünk letagadni. A helyett tehát, hogy megpróbáljuk kiiktatni, üldözni vagy elítélni, helyesebb, ha megbarátkozunk vele. Ha jobban megismerjük a lényegét és hatásmechanizmusát, általa mind a magunk, mind az ellenkező nemhez tartozó társaink viselkedését jobban megérthetjük, és kihasználhatjuk az abban rejlő erőforrásokat anélkül, hogy általa magunk vagy mások sérülnének.

De hogyan és miért alakult ki ez a munkamegosztás?

A két lábon járó emberszabású majmoknál ez a jelenség még nem létezett, csoportjaik – erre a nemek közti jelentős méretbeli különbségekből következtethetünk – valószínűleg a gorillák csapataihoz hasonlíthattak: a fiatal hímek felcseperedvén elhagyták a csoportot, hogy nőstényeket és területet szerezzenek maguknak. Ezzel szemben a részben dögevő két lábon járó emberszabású majmok (tehát a Homo nemzetség tagjai) – ahol ilyen méretbeli különbség már nincs – csoportjainak felépítése a csimpánzokéhoz hasonló lehetett: itt a nőstények hagyják el a csoportot, hogy egy rokon hímekből, nőstényeikből és kölykeikből álló másik csoportba tartozó hímhez csatlakozzanak.

A változást az életmód megváltozása okozhatta: az állati eredetű fehérje beszerzése nem volt veszélytelen feladata, és a fajtársak között fokozott együttműködést követelt. A rokon hímek tehát együtt maradtak, hogy közösen szerezzék meg az állati eredetű táplálékot; ebben a műveletben ugyanis – veszélyessége miatt – azok a nőstények, amelyek a kölykökről gondoskodtak, nem vehettek részt. A nemek közti munkamegosztás fő oka tehát eredendően az volt, hogy a kölykök életét az élelemszerzés új formája ne veszélyeztesse; mivel az egészen kis kölyköket csak a nőstények tudták táplálni, ezért kézenfekvő volt, hogy a táborhelyen a nőstények vigyázzanak a kölykökre az órákig vagy akár egy-két napig is eltartó portya idején.

Kialakult tehát egy sajátos munkamegosztás: a nőstények a kölykökkel együtt folyamatosan a többé-kevésbé állandó, biztonságos táborhelyen tartózkodtak, ahol a szükséges növényi táplálék rendelkezésre állt. A hímek időről-időre portyára indultak, és állati eredetű táplálékkal (velős csonttal, hússal) tértek haza, amit megosztottak otthon maradt nőstényükkel és annak nagyobb kölykeivel. Tekintettel arra, hogy a csoportbeli hímek egymás rokonai voltak és a nőstények jöttek a csoporton kívülről, a nőstények a csoporthoz egy-egy hím révén csatlakoztak, aki állati eredetű táplálékkal és védelemmel látta el az adott nőstényt és kölykeit; ez a kapcsolat tekinthető a házasság korai csírájának.

Ez a kapcsolat akkor tett szert igen nagy jelentőségre, amikor a túlnépesedés következtében megindult az emberi csoportok szétvándorlása: a csoport szétválása esetén ugyanis nagyobb mértékben segítette mind a helyben maradók, mind az elmenők túlélését, ha a hímmel együtt a hozzá tartozó nőstények és kölykök is távoztak. Annak köszönhetően, hogy a csoporton belül a hímek voltak rokonok, míg a nők elsősorban a házasság révén kerültek a csoportba, a csoporton belüli hierarchiát – külön a nőstényekét és külön a hímekét – elsősorban a hímek közti hierarchia határozta meg, amelyet részben a leszármazás rendje, részben a személyes adottságokból adódó tekintély határozott meg.

Ez a nemek közti munkamegosztás nem szűnt meg az élelemtermelés megindulását követően sem. A kezdeti időkben a vadászatból kialakuló állattenyésztés a férfiak feladata lett, míg a gyűjtögetésből kialakuló földművelés és kertművelés a nőké. A későbbiekben ez úgy módosult, hogy a háztáji gazdaság igazgatása alapvetően női feladat maradt, míg a vadászat, a nomadizáló állattenyésztés, a külterületi földek művelése, a távolsági kereskedelem és a katonáskodás elsősorban a férfiak munkájává lett. A nemek közti munkamegosztás a kialakuló kézműiparban is megjelent illetve fennmaradt: a hagyományosan női szakmák (szövés, fonás, stb.) mellett bizonyos ipari tevékenységek (fazekasság, fémművesség, stb.) – helyhez kötött voltuk ellenére – hagyományosan férfimunkának számítottak.

A korábbi családi csoportok összeköltözése révén azonban az együtt élő csoportok kezdték elveszteni vérségi jellegüket, és a megnövekedett közösségen belül a munkamegosztás továbbfejlődése lehetővé tette a javak belső kereskedelmét, ezért a nők és a férfiak viszonya is átalakult. Annak a nőnek, aki rendelkezett annyi vagyonnal (öröklés, ajándék vagy munkája révén), amelynek segítségével a szükséges javakat a belső kereskedelemben be tudta szerezni, már a férfi segítsége nélkül is el tudta magát tartani. Az a nő, akinek családja a városon belül lakott, már nem idegenként volt jelen a közösségi életben, még ha a tulajdonképpeni közéletbe sokszor még mindig csak valamely férfi (apa, férj, gyám) révén kapcsolódhatott bele.

Ugyanakkor a nők többségének továbbra is szüksége volt egy férfi anyagi támogatására (különösen, amíg gyermekei kis kora miatt munkaképtelen volt), e mellett a hagyományos férfi-szakmák többsége nagyobb hasznot hozott, mint a női szakmák, ráadásul a közösség rendjének fenntartása és külső támadásoktól való megvédelmezése – ami hagyományosan a férfiak kötelessége volt – az újonnan bevonható források szűkülésével egyre fontosabbá vált, így a férfiak gazdasági és társadalmi túlsúlya fennmaradt. A hagyományos munkamegosztásra tehát a legnagyobb csapást nem a nagyobb települések létrejötte, hanem az ókori rabszolgatartás mérte, mert ez lehetővé tette a szolgarendűek családi közösségeinek felbomlasztását. A rabszolgacsaládok közti kötelékek a gazda tetszése szerint felbonthatók illetve létrehozhatók lettek, az egyes családtagok által elvégzendő feladatokat is a gazda szabta meg (igaz, a munkák „nemi jellegére” általában tekintettel voltak), és ő rendelkezett az egyes rabszolgák ellátásáról is.

A „sötét középkor” ehhez képest meglepően humánus volt. Az Egyház tanítása nyomán a jog valamiféle elismerésben és védelemben részesítették a rabszolgák családi kapcsolatait. Így megtiltották a házasfelek illetve a szülők és serdületlen gyermekeik szétválasztását, továbbá elvben önkéntessé (bár a gazda hozzájárulásától függővé) tették a rabszolgák házasságát. A korai középkor szűkös viszonyai között a rabszolgatartók általában nem tudták megoldani a birtokukon lakók biztonságos ellátását, ezért inkább a rabszolgák számára is önállóan művelendő parcellákat biztosítottak: ez azzal járt együtt, hogy az ellátás és a munka megszervezése ismét a családon belül történt meg. A kialakuló jobbágyság lényegében ezt a viszonylagos önállóságot és belső munkamegosztást örökítette tovább.

A családi munkamegosztás rendszerét az újkor hajnalán beinduló tömegtermelés ismét felbomlasztotta: a birtokok kisajátítása következtében az önálló parasztgazdaságok megszűntek, a férfiak tömegei váltak munkanélkülivé; a kialakuló ipar pedig nagy számban foglalkoztatta a nőket. Ennek két oka volt: egyrészt, az először felfutó iparágak (elsősorban a textilipar) hagyományosan nőket foglalkoztattak, másrészt – az akkori felfogás szerint családfenntartónak nem minősülő és jogérvényesítésükben is korlátozottabb – nőknek és gyermekeknek kevesebb bért fizettek, ezért az elvben több joggal rendelkező férfiak helyett szívesebben foglalkoztattak nőket és gyermekeket ott, ahol lehetett. Ez csak látszólag bővítette a nők és gyermekek lehetőségeit, valójában a munkavállalók általános kiszolgáltatottságát növelte, ezért a nők és gyermekek foglalkoztatását törvényekkel kellett korlátozni. A nők tömeges foglalkoztatása és a férfiak tömeges munkanélkülisége már önmagában felborította a hagyományos munkamegosztást, ráadásul – elsősorban az alacsonyabb néposztályokon belül – versenyhelyzetet teremtett férfiak és nők között: a nő többé nem a férfi védelme alá tartozó családtag, hanem – legalábbis a munkaerőpiacon – legyőzendő vetélytárs lett.

A női munka elterjedésével a családi közösség jórészt alkalmatlanná vált korábbi szociális funkciói ellátására: a gyermekek nevelése, a betegek és öregek ápolása megoldandó társadalmi kérdéssé vált. A szociális intézmények létesítése és fenntartása is elsősorban női munkaerőt igényelt (kivételt elsősorban a fiúk számára fenntartott középfokú és a felsőfokú oktatási intézmények jelentettek), noha az ezzel kapcsolatos értelmiségi munkaköröket eleinte döntően férfiak töltötték be. A nők munkaerejének e fokozott igénybevétele adta a táptalajt a különböző egyenjogúsági mozgalmaknak, amelyek egyfelől csökkenteni igyekeztek a nemek közti foglalkoztatási (elsősorban bérezési) különbségeket, másfelől egyre több, hagyományosan a férfiaknak fenntartott hivatást nyitottak meg a nők előtt, látszólag végleg a múlt emlékei közé száműzve a nemek közti munkamegosztást.

De vajon tényleg csak a múlt árnya lenne a nemek közti munkamegosztás? Nos, ha kérdést közelebbről megvizsgáljuk, egyértelműen nemmel kell válaszolnunk. Egyrészt, az eltelt közel kétmillió évben ösztönössé vált a férfi és női szerepek megkülönböztetése, másrészt a nemek közti munkamegosztás eredeti indoka – a férfi és nő biológiai különbözősége és az utódok védelme – a mai napig sem szűnt meg (még ha vannak is, akik ezt mesterségesen szeretnék elérni). A nemek közti munkamegosztás evolúciós előnye elvitathatatlan, hiszen ha nem így lenne, akkor már nem lenne ember a földön. A kérdés valójában tehát nem az, hogy szükség van-e a nemi szerepek különbözőségére és a nemek közti munkamegosztásra, hanem az, hogy a megváltozott viszonyok között milyen módon lehet megtölteni tartalommal.

(Folytatás következik.)

(Eredetileg közzétéve: 2010. április 20.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: