Nemek háborúja II. – A kezdeti hadállások

Mottó: Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből.
Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak,
ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója.
Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének.
Férfiak, szeressétek feleségeteket,
ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte,
hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje.
” (Ef.5,21-26)

Legutóbb ott hagytam abba gondolatmenetemet, hogy a nemek közti munkamegosztás evolúciós előnye elvitathatatlan, hiszen ha nem így lenne, akkor vagy nem maradt volna fenn annyi ideig, vagy az ember pusztult volna ki a földről. A kérdés valójában tehát nem az, hogy szükség van-e a nemi szerepek különbözőségére és a nemek közti munkamegosztásra, hanem az, hogy a megváltozott viszonyok között milyen módon lehet megtölteni tartalommal. Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes egy kicsit még elidőzni annál a kérdésnél, hogy miként is néznek ki ezek a hagyományos nemi szerepek.

Itt érdemes kicsit visszamennünk az időben, és megvizsgálni, milyen volt kezdetekben a férfi és nő életmódja és viszonya. A férfiak és nők életmódjában a legjelentősebb különbség ekkor elsősorban abban állt, hogy a férfiak időről-időre portyára mentek, míg a nők helyben maradtak. Ez először is eltérő erőbeosztásra nevelte a férfiakat és a nőket: a nők számára ez nagyjából egyenletes, állandó terhelést jelentett, míg a férfiak képességeit a portya időről-időre jelentős mértékben igénybe vette, amit a két portya között pihentek ki. Ez ma is így van: a nők nagyjából egyenletes terhelés mellett jóval kitartóbbak, mint a férfiak, ugyanakkor a férfiak – rövidebb ideig – igen nagy erőfeszítésre is képesek, ám a tartós igénybevételt általában akkor sem bírják, ha ez nem jelent különösebben nagy erőfeszítést. (Ezért is szokták azt mondani, hogy a lányok szorgalmasabbak, mint a fiúk: valójában a lányok egyenletesebb teljesítményre képesek, mint a fiúk.)

Az eltérő életmódból adódott a környezethez való eltérő viszonyulás: a nő számára az élet otthonos környezetben zajlott, míg a férfiak számára az élet részint otthon, részint a portyán. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a férfi számára a különböző tevékenységek térben is elkülönültek. A két helyszínen alapvetően más volt a férfi társadalmi környezete is: a portyán férfitársaságban van, ahol a férfiak közti hierarchia érvényesült, míg otthon az asszony és a gyermekek vették körül, akik bizonyos mértékig tőle függtek, ami bizonyos állandó vezető szerepet biztosított számára. A nő számára tehát az otthon hagyományosan egyszerre a munka és a pihenés helye, míg a férfi számára az otthon a rekreáció, míg a környező világ a harc, a munka és az erőfeszítések helye volt. (Ezért mondják egyes férfiak, hogy „a házimunka nem munka”. Ez annyiban igaz, hogy a férfiak az otthoni tevékenységet nem számítják hagyományos értelemben munkának, hiszen számukra az otthon a pihenés helye. Ez nem zárja ki, hogy a férfi otthon is hasznossá tegye magát, de ez számára „rekreációs tevékenység”. A nők számára persze – ezt a férfiak sem vitatják – a házimunka igenis komoly munka.)

A különböző társadalmi környezet ahhoz is hozzájárult, hogy a férfi és nő másként közelítsék meg a vitarendezés kérdését. A nő számára a világos családi hierarchia és a gyermeknevelés sajátosságai miatt a vita akkor zárul le, ha a vitatkozó felek egyetértésre jutnak: a vitatkozó felek egyike (vagy kölcsönösen minden fél) belátja, illetve elfogadja a másik álláspontjának helyességét. A férfiak számára viszont a viták rendezésének alapja nem lehet pusztán az egyetértés, hiszen a másik álláspontjának elfogadása – ha a saját álláspont feladását jelenti – tekintélyvesztéssel jár, ami a rontja a csoporthierarchián belüli helyzetet; a felek érdekeit kölcsönösen figyelembe vevő ésszerű megegyezés a kívánatos, hiszen egyszerre teszi lehetővé minden álláspont legalább részleges érvényesülését és a viták lezárását. (Ha férfi és nő vitája során ezt a különbséget nem veszi figyelembe, komoly feszültséget okozhat, hogy a nő „azt akarja, hogy mindenáron az övé legyen az utolsó szó”, míg a férfi „konokul ragaszkodik a maga igazához”.)

Külön figyelmet érdemel a férfi és nő összetett viszonya: a férfi számára az otthon a gyógyulás és erőgyűjtés helye, ahonnan igyekszik mindenféle harcot és erőfeszítést kizárni, hogy a világban erősnek mutatkozhasson. A férfi a családján belül keresett orvoslást a férfiak közti hierarchikus harcokban szerzett sebesülésekre is: a férfi a családfő vitathatatlan tekintélyével kárpótolhatta magát, ha e harcokban alulmaradt. A férfi vitathatatlan elsősége tette lehetővé, hogy családi körben esendőségét és sebezhetőségét is megmutassa. A nő viszonyulása a férfihoz a tiszteletteli rajongás és gondoskodás volt, amely nem tévesztendő össze azzal az anyáskodással, amellyel gyermekei felé fordult, hiszen ez sértette volna a férfi tekintélyét. A férfi számára tehát a nő – lényegében feltétlen – szeretete az, ami lehetővé tette és teszi, hogy önmaga lehessen, és erőt gyűjtsön az újabb erőpróbákhoz.

A férfi és nő kapcsolata azonban kezdettől fogva jóval bonyolultabb volt az egyszerű az alá-fölérendeltségnél: e kezdeti időszakban ugyanis egy csoporton kívüli nő csatlakozott a férfihoz, vagyis a férfinak el kellett nyernie a nő bizalmát ahhoz, hogy egyáltalán asszonya legyen. Ráadásul a férfinak kötelessége is volt a nőt és gyermekeit eltartani, és számukra – a csoporton belül is – védelmet biztosítani; ha a férfi e feladatainak nem tudott eleget tenni, ez a férfiak között is csorbította a tekintélyét. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a tekintélyét féltő férfi önbizalmát a nő rajongása valójában csak akkor állíthatja helyre, ha a nő véleménye számít egyáltalán valamit. A férfi számára tehát a nő – annak ellenére, hogy gyermekeivel együtt a férfi támogatására és védelmére szorult – nem kiszolgáltatott alattvaló volt, hanem az, akinek tetszését el kell nyernie. A férfi tehát erejét összegyűjtve időről-időre azért (is) ment portyára, hogy onnan a nő számára bőséges zsákmányt hozzon haza, hiszen az elégedett és derék asszony a férfiak között is emelte tekintélyét.

A nő férfival szembeni alárendeltsége a nő önbizalmát és önbecsülését egyáltalán nem rombolta olyan mértékben, ahogy azt mai eszünkkel gondolnánk, hiszen a férfi távollétében lényegében teljhatalommal irányította gyermekeit (később a háznépet), és a férfi általában akkor sem foglalkozott a ház körüli tevékenység irányításával, ha hazatért. Az igaz ugyan, hogy a férfi – sokszor éppen a nő kérésére – családfői tekintélyét gyakorolva esetenként maga döntötte el a házi vitákat, de ez nem volt annyira jellemző, hiszen a vitákkal járó összetűzéseket a férfi akkor sem kívánta otthon, ha egyébként végül az ő szava döntött, mert ez túlságosan emlékeztette őt a külvilágra. A nő függése a férfitől tehát elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a nő csoporton belüli helyzetét nagyban-egészében a férfi helyzete határozta meg, aki a családok közötti összeütközések esetén részint a férfiak közötti tekintélye révén megvédte, részint családfői tekintélye folytán megfegyelmezte családtagjait.

Külön említést érdemel a férfi és nő viszonya a gyermekekhez és az öregekhez. A két nem gyermekekhez való viszonyát ugyancsak erősen meghatározta az életmódja. A gyermekek a táborhelyen, a többi gyermek és a nők állandó közelségében éltek. A csoport nőtagjai védelmezték a gyermekeket a váratlan külső támadás ellen, ugyanakkor az anya nem csupán a külső támadásokkal szemben, de – a hierarchia keretei között – a csoporton belüli is védelmet biztosított a gyermekeknek, e mellett az egészen kis gyermekeket az anyjuk táplálta. A nő és gyermekei közötti szoros kapcsolat és állandó közelség kialakította azt a sajátosságot, hogy a nő szereti a gyermekeit a közelében tudni, (ha kikerülnek a látóteréből, veszélyérzete felébred), egyfelől igyekszik minden szükségletükről gondoskodni, ugyanakkor többé-kevésbé állandóan ellenőrzése alatt tartani őket. (Ezért tűnnek az anyák aggodalmaskodóbbnak: számukra a gyermek távolléte egyáltalán nem természetes.)

A férfi ezzel szemben időről-időre elhagyta családját és vele együtt gyermekeit. A férfi természetesen a nő gyermekeire is kiterjesztette védelmét és gondoskodását, ugyanakkor ideje nagy részét a (kisebb) gyermekektől távol töltötte, ezért védelme és gondoskodása nem a fizikai jelenléten és az állandó ellenőrzésen alapult. A férfi a követelmények megszabása és azok utólagos számonkérése révén nevelte gyermekeit; ez nagyobb elvárást, ugyanakkor nagyobb szabadságot is jelentett a gyermekeknek. A gyermekek anyai uralom alól való felszabadítása egyébként is a férfi feladatai közé tartozott: a felserdült fiút – elismerve annak felnőtt férfi (tehát elvben egyenrangú, noha tekintélyben mégsem egyenlő) voltát – magával vitte a portyákra, így a fiúk kikerültek anyjuk állandó ellenőrzése alól. A lányok pedig azáltal kerültek ki anyjuk ellenőrzése alól, hogy egy más csoportbeli férfihez csatlakozva elhagyták a saját csoportjukat. (Ezért a nő számára a férfi nem az elnyomó hatalom, akinek alárendeltje lesz, hanem az, aki őt otthoni, jóval kötött helyzetéből felszabadítja.)

Az idősödő férfi számára az egyik legfontosabb problémát mindig is a csoporthierarchián belüli helyzetének megőrzése jelentette. A férfiak (ezzel együtt a csoport) hierarchiáját elsősorban a tekintély szabta meg: az apa fiaival szemben jelentős előnnyel indult e téren, ugyanakkor az idők folyamán veszített ebből az előnyből. A fiatal fiúk tapasztalatuk és testi erejük növekedésével nagyobb szerepet követeltek a közösség ügyeiben, míg az idősebb férfiak testi erejének és esetleg szellemi képességeiknek megfogyatkozása csökkentette a tekintélyüket. Nyilvánvaló, hogy az öreg férfiak a hagyományos hierarchikus harcokban alulmaradtak volna a fiatalokkal szemben; ez azonban nem jelenti azt, hogy az öreg férfiak tekintélyük elvesztvén a csoport peremére szorultak volna.
Az idősödő férfinak ugyanakkor volt egy lehetősége arra, hogy megőrizze tekintélyét: ha a napi vitáktól (a portyáktól) visszavonult, és csak fontosabb kérdésekben nyilvánított véleményt, akkor e vitákban nem kopott a tekintélye. Az idős férfit ebben tudatos és tudattalan elemek is segítették. Egyfelől, a férfi tekintélyét leginkább javakorabeli fiai veszélyeztethették, akiknek azonban már serdülő fiaikban új kihívójuk is akadt; a nagyapák tekintélye ebben az új küzdelemben erősítette az apák helyzetét, ezért a napi harcoktól visszavonult nagyapák tekintélyének megőrzése az apáknak is érdeke volt. Másfelől, a visszavonult nagyapa viselkedése gyermekkori emlékeket idézett, amikor a portyáról visszatérő apa nem szólt bele a napi gondokba, de tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. A nagyapák tekintélye tehát nem annyira erejükön vagy szellemi képességükön, inkább mértéktartásukon és apai mivoltukon nyugodott; éppen ezért tekintélyüket erővel vagy újító gondolatokkal nem is lehetett megkérdőjelezni. (Ez áll a mögött az elv mögött is (amelyet az elmúlt években a magyar „áldozatorientált” büntetőjogi reform „nagy vívmányaként” kihajítottak a jogból), hogy a fiú nem emelhet kezet az apjára.)

Az idősödő nők számára a nagy változást két körülmény okozta. Az egyik, hogy ha már nem volt saját kiskorú gyermekük, akiről gondoskodtak, és akit ellenőriztek. Ez az állapot azonban csak átmeneti volt, hiszen a fiaiak gyermekei ugyanúgy a táborhelyen nevelkedtek; noha ezek nevelésében a fiaik feleségei és a még nem férjezett lányok ugyancsak szerepet kaptak, de az ő csoporton belül tekintélyük általában kisebb volt, különös tekintettel arra, hogy a fiak feleségei a csoporton belül idegenek voltak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagyanyák ugyanúgy nevelték az unokákat, mint a gyermekeket: a gyermekek táplálása részben vagy egészben az anyák feladata maradt, a fiak is feleségeiken keresztül juttatták el a szükséges állati eredetű táplálékot gyermekeiknek. A nagyanyák feladata leginkább a gyermekek felügyeletében maradt fenn, ugyanakkor a nagyanyáktól juttatott többlet-táplálék ajándék, nem köteles tartás volt (Valószínűleg innen ered az a szokás, amit leegyszerűsítve úgy fogalmaznak meg, hogy a szülők nevelik, a nagyszülők elkényeztetik a gyermeket). E mellett persze a nagymamák új feladatokat is tanultak: a lányok és menyek egymás közti vitáinak rendezését, hiszen a nők hierarchiájában ők voltak a csúcson.

A másik nagy változást a férj elvesztése okozta; ezáltal ugyanis elvesztették azt a támaszt, aki tartásukról gondoskodni volt köteles, és csoporton belül és a külső támadásokkal szemben megvédelmezte őket. A hagyományos nagycsaládi csoportokban persze ez a kiszolgáltatottság általában kevésbé volt érezhető, hiszen a csoport tagjainak egy jelentős része az anyját tisztelte az idősödő nőben. Az öregekről való gondoskodás és az öregek megvédelmezése az általuk korábban eltartottak részéről a kölcsönösség megnyilvánulásaként általában érvényesült, ugyanakkor kétségtelen, hogy ez inkább a tisztelet és szeretet megnyilvánulása volt, mint alapvető kötelesség, ezért éhínség és el nem hárítható veszély idején az öregekkel szemben a gyermekek és feleségek a fiak részéről előnyt élveztek (a fajfenntartás ösztöne is ezt erősítette). Az öregek és fiatalok között tehát éppolyan összetett viszonyrendszer alakult ki, mint a férfi és nő között: a kölcsönös rászorultság és hasznosság, amelyet átfont a szoros érzelmi viszony.

A hagyományos nemi szerepek – amelyeket az életkortól és a személyes adottságoktól, késztetésektől függően többféleképpen is megélhetők – az évezredek folyamán rögzültek, és hosszú időn keresztül biztosították a társadalmi béke feltételeit, ezért evolúciós előnyük elvitathatatlan. Valójában ugyanis nem arról van szó, hogy a fentebb vázolt viszonyrendszer alakult ki mindenütt, hanem arról, hogy azok a csoportok tudtak tartósan fennmaradni és a leggyorsabban fejlődni, amelyek belső viszonyrendszere nagyban-egészében a fenti viszonyrendszert követte; ezért is válhattak ezek a viszonyok egyetemes kulturális intézményekké, még ha itt-ott elkorcsosultak is, vagy ha a gyakorlatban csak részben érvényesültek és inkább csak elméleti hivatkozásként jelentek meg. Az alternatív modellek – meggondolkodtató elméleti hátterük ellenére – a helyességnek ezt a meggyőző bizonyítékát nem tudják felmutatni, sőt – az elmúlt egy-két évtized tapasztalatai alapján – inkább elbukni látszanak a gyakorlat próbáján.

(Folytatás következik.)

(Eredetileg közzétéve: 2010. április 27.)

Reklámok

One Response to Nemek háborúja II. – A kezdeti hadállások

  1. Visszajelzés: Oly nehéz a választás IV. – Evolúciós játékok | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: