Nemek háborúja III. – A roninok támadása

Mottó: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, s ne bánjatok durván velük. […]
Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék. ”(Kol.3,19-21)

Nem tudom, kedves Olvasóim tudják-e mi az a ronin. Én magam csak egy-két hónapja tudom: egy gazdátlan szamuráj. A hűbéri Japánban a szamurájok egy-egy hűbérúr seregében szolgáltak, s mint a hűbérúr katonai kíséretének tagjai, a társadalom megbecsült tagjainak számítottak. Ha azonban – hűbéruruk hősi halála (ezt a kíséret tagjainak nem illett túlélni) vagy személyes kegyvesztésük folytán – gazdátlanná váltak, becstelen zsoldossá vagy rablóvá lettek, a közösségből kitaszítottá és megvetetté. A hagyományos női és férfi szerepek egyes töredékei, amelyek a maguk helyén a békés és boldog együttélést szolgálják, elvesztve eredeti céljukat és rendeltetésüket, hasonlóképpen káros elemeivé válhatnak a társadalmi érintkezésnek, mint a roninok a középkori Japánnak. Az alábbiakban három ilyen téves szerepfelfogást szeretnék alaposabban megvizsgálni.

Az első férfiszerep-felfogást, amelyet be szeretnék mutatni, egy szólással lehetne legjobban jellemezni: „Pénz olvasva, asszony verve jó.”. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a férfi a ház ura, akinek uralmát szigorú büntetések és rendszeres testi fenyítés útján is ki kell nyilvánítania. Ez a szerepfelfogás a felelős azért, hogy a családon belüli erőszak elleni küzdelem prófétái a férfiban kegyetlen vadállatot, a hagyományos családban pedig elnyomó hatalmat látnak, amely ellen lázadni, sőt büntetőjogi eszközökkel is fellépni alapvető emberi jogi kötelesség. Annyi igazság mindenképpen van az ellenzők sokszor túlzó és türelmetlen álláspontjában, hogy ez a szerepfelfogás számos feleség és gyermek életét vette el vagy tette már tönkre, pokollá téve az otthonukat; ne gondoljuk azonban, hogy e szerep mindenestől fogva, eleve elrendelt gonosz lenne.

Egykor – a hagyományos társadalomban – a férfi házi fegyelmezési joga éppen a csoport békéjén őrködött. Ebben az időszakban ugyanis még nem volt állami büntető-igazságszolgáltatás, ezért a bűnök megbüntetése is családi keretek között folyt. Az antiszociális viselkedés az akkori viszonyok között jóval közvetlenebb veszélyt jelentett a csoport egészére, mint ma. Ha a csoporton belülre irányult, felbomlaszthatta a csoportot, ha a csoporton kívülre, akkor a csoportot összeroppantó külső támadást eredményezhetett: a csoport így is, úgy is a teljes pusztulást kockáztatta. A csoporton belül illetve a csoportok között nem működött igazságszolgáltatási szervezet; a viták rendezését a férfiak közti megegyezések, a bűnösök megbüntetését a férfi családfői tekintélye biztosította.

A családok és csoportok közötti vitás kérdéseket a családfők egymás között – szükség esetén más tekintélyes férfiak bevonásával – megvitatták és lehetőleg megegyezéssel zárták le; e megegyezéseket a férfiak hajtották végre családfői tekintélyükkel élve. A családfő feladata volt tehát, hogy családtagjait az antiszociális viselkedéstől távol tartsa, megbüntesse, illetve jóvátételre kötelezze. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a férfi ezt általában nem a fizikai erőszakkal érte el, hiszen ennél finomabb, de jóval erősebb eszközök is rendelkezésre álltak. A családfő rosszallásának – az iránta megnyilvánuló tiszteleten és a hozzá fűződő érzelmi kapcson kívül – az is súlyt adott, hogy a családtagjai rajta keresztül csatlakoztak a közösséghez és részesültek az állati eredetű táplálékból. Ha tehát a családfő megtagadta a közösséget velük, ezáltal a közösségből is kitaszította őket, ez pedig – az akkori viszonyok között – szinte biztos pusztulást jelentett számukra.

Egyetlen felnőtt ember (főleg a nő, ha kölykeivel együtt űzték el) kielégítő mennyiségű és minőségű táplálékot nem tudott szerezni, ráadásul jóval védtelenebb volt a vadállatok és más emberek támadásaival szemben. A házasságtörés büntetéseként a hűtlen asszony elbocsátása tehát eredetileg éppúgy egyenlő volt a halálos ítélettel, mintha valóban megölte volna a férje (csak később, amikor a nagyobb közösségekben az élelem pénzzel megvásárolhatóvá vált, akkor vált ez enyhébb büntetéssé, ami által az asszony még „a szabadságát is visszanyerte”). A kezdeti időkben a hűtlen asszony – ha senki nem fogadta be – egyedül szinte biztosan elpusztult. (Talán ezzel összefüggésben jelentkezhetett először a prostitúció jelensége: a kitaszított, közösségen kívüli asszony testi örömökért cserébe esetileg mégis hozzájutott az áhított állati eredetű táplálékhoz; védelemben ugyan nem részesítették, de legalább megtűrték.)

Kezdetben az erőszak fegyelmezésként alkalmazása azért is ritka lehetett, mert a közösségek kis létszámúak voltak, ahol nehezen nélkülöztek egy-egy kieső embert. Ha tehát létezett is testi fenyítés, az ritkán vezetett komoly sérüléshez vagy éppen halálhoz, hiszen a kis közösségekben – amint ezt egyes afrikai csoportoknál a múlt században megfigyelték – a csoportok közti háború is inkább fenyegetőzésben merül ki, és ritkán torkollik tényleges verekedésbe vagy mészárlásba.

Az emberi közösségek növekedésével azonban az emberi munkaerő értéke csökkent; ezzel együtt a csoportok közti összeütközések is hevesebbekké váltak, hiszen azok kockázata – a győztes csoport szempontjából – jelentősen csökkent. A sérelmek megtorlására megjelent a vérbosszú jelensége, amely továbberősítette a házi fegyelmi jogot is: a vérbosszú elkerülése miatt még fontosabbá vált a bűnös családon belüli megbüntetése. (Egyes óceániai törzseknél a halálbüntetést – lesből, nyíllal – mindig az elítélt egyik rokonának kellett végrehajtania, hogy így kiküszöböljék a vérbosszút). Ez vezetett a korai római jogban ismert helyzethez, amikor a családfőt megillette a ius vitae necisque, vagyis a kivégzés jogát is magába foglaló házi fegyelmezési jog. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy bár-e jog első látásra korlátlannak tűnik, mégsem volt az: az a családfő ugyanis, aki ok nélkül gyakorolta e jogát, a többi férfi részéről megvetésben részesült, és az erkölcsök felett őrködő állami tisztviselő (censor) nagy valószínűséggel előbb-utóbb bolondnak nyilvánította, megfosztva őt minden családfői jogától.

Az állami igazságszolgáltatás kiépülésével a házi fegyelmezési jog jórészt elvesztette társadalmi szerepét: a mindenkit megillető jogos védelem körére szorult vissza. Ma már senki sem várja el egy apától, hogy gyilkossá váló vagy erőszaktevő fiát kivégezze; bőségesen elegendő, ha az állami igazságszolgáltatás kezére adja. Ettől függetlenül a férfinak – főleg a gyermekek irányában – fennmaradt e házi fegyelmezési joga: az ön- vagy közveszélyes kiskorút igenis joga van szükséges mértékben megfenyíteni illetve jogaiban korlátozni. Arra természetesen nincs joga, hogy tolvajjá váló fiának levágja a karját, de két apai nyaklevesre mindenképpen. Arra sincs joga, hogy drog-discóba készülő lányát félholtra verje, de arra igen, hogy esetleg rázárja az ajtót. Lássuk jól: a fegyelmezés nem azonos a kegyetlen, megalázó bánásmóddal vagy a testi sérülés okozásával; a feleségüket, gyermekeiket kegyetlenül kínzók, brutálisan összeverők nem fenyítenek, csak testi erejüket fitogtatják, megsértve azt az alapvető parancsot, ami a férfit hozzátartozói védelmére kötelezi. Az a férfi, aki mellett hozzátartozói jobban félnek, mint a külvilágban, nem igazi férfi.

A második szerepfelfogás, amiről beszélnünk kell, tulajdonképpen a férfi és nő viselkedésének különbözőségét akarja megragadni: „a férfiakat az értelmük, a nőket az érzelmeik vezérlik”. Ez a felfogás egyrészt sérti azokat a nőket, akik valamilyen tudományos vagy értelmiségi pályára készülnek, hiszen egyik változata szerint „a nőktől idegen a racionális gondolkodás”, másrészt gúzsba köti a férfiakat, mert „egy igazi férfi nem mutatja ki az érzelmeit; hideg fejjel dönt és cselekszik”.

Kétségtelen, hogy a hagyományos társadalomban a férfinak a külvilág felé erősnek kellett mutatkoznia ahhoz, hogy családját meg tudja védelmezni, és a tekintélyi hierarchiában meg tudja őrizni helyzetét. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a férfinak ne lettek volna érzelmei, illetve azokat nem fejezhette volna ki. Az érzelmek szabad kimutatásának helye, ahol a sebezhetőséget is meg lehet mutatni, a család, ezért is tűnnek az e közegben élő nők érzelmesebbnek, valójában azonban vannak olyan érzelmek, amelyek még a külvilágban is megnyilvánulhatnak.

A férfi a külvilágban, a harc idején például nem mutathat félelmet, mert ez elveszi a saját és tapasztalatlanabb társai erejét, ám ez nem jelenti azt, hogy nem fél. E félelem kimutatása azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a férfi elveszti általa a tekintélyét: ha a veszély olyan nyilvánvaló nagy, hogy szinte reménytelen a küzdelem, de a férfi mégis szembeszáll vele, bátorsága értékét nem csökkenti, hanem növeli, ha félelmét nem tudja elleplezni. Vagy például az indiánregényeken edződött férfiak szerint az igazi férfi nem mutat érzelmet: nem jajgat a fájdalomtól és sohasem sír nyilvánosan. Ezzel szemben a klasszikus európai irodalom megemlékezik síró férfiakról: Akhilleusz megsiratja Patrokloszt, Germanicus a teutoburgi erdőben Varus légióját, Jézus Lázárt. A férfi könnyeinek értékét éppen az adja meg, hogy ritkán sír; a kiváló ember megsiratása nem a gyengeség, hanem a bölcsesség és érzelmi gazdagság jele, amely csak növeli a kortársak tiszteletét és megbecsülését.

Az igazi férfi és a nyilvánosan kimutatott érzelmek viszonyát leginkább a harag kitörése leplezi le. A harag, ha jogos felháborodásból fakad, és nem csap át parttalan bosszúállásba, a férfi érzelmi gazdagságának, bölcsességének és erejének jele. Ha azonban forrása apróság vagy parttalanná válik, a kegyetlenség, ostobaság és gyengeség jele. A külvilágban harcoló, egy tekintélyi hierarchiába beilleszkedő és családjában rendet tartó férfinak ugyanis fontos jellemvonása a mértékletesség és az önuralom. A férfi nem a maga kedvére harcol és parancsol, hanem egy csoport tagjaként, amelynek jólétéért felelős. Ha nem tud parancsolni érzelmeinek, és ez által felelőtlen tettekre ragadtatja magát, nem tudja jól betölteni e hivatását. Természetesen lehet, hogy az érzelem olyan erős, hogy azoknak nem tud parancsolni, mert akaratlanul is a felszínre törnek; az erős férfi azonban még ilyenkor is képes valamilyen mértékben uralkodni magán, ami tiszteletet ébreszt iránta.

Fontos ugyanakkor, hogy az érzelmek eltitkolásának nem a család az igazi terepe. Előfordulhat, hogy egyes hirtelen fellobbanó érzelmek jobb, ha családon belül sem kerülnek felszínre, ugyanakkor a családban mégis az őszinteségnek kell uralkodnia. A férfi otthon azáltal is pihen, hogy itt többé-kevésbé kimutathatja fájdalmát, félelmét, fáradtságát, gyengeségét és tanácstalanságát. A nő akkor tudja betölteni házastársi hivatását, ha látja, miben van a férfinak szüksége a segítségére. Ha például a férfi nem mutatja ki a félelmét, a nőnek eszébe sem jut bátorítani őt, sőt esetleg azért dicséri, hogy milyen bátor, holott a férfinak éppen bátorításra, félelmeivel együtt való elfogadásra van szüksége. A férfinak szüksége van egy benső bizalmasra, aki előtt maga lehet, és ez ki más lehetne, mint tulajdon házastársa?! A férfi bizalmának legnagyobb jele, ha érzelmeit őszintén feltárja, éppen ezért valódi, mély érzelmeiről nem is szívesen beszél. (Kedves lányok, ha egy fiú az első randevún arról beszél, mennyire szeret, akkor az akar valamit!) Ha a férfi valakit a bizalmába avat, akkor a legnagyobb árulásnak tekinti, ha ez a személy kifecsegi féltett titkait; sok házasság ment tönkre azért, mert a férfi hallgatott érzelmeiről, vagy az asszony sokat beszélt róluk másoknak.

A harmadik szerepfelfogás, amelyről röviden még szólnék az, amely szerint „a férfi a munkájának, a nő a családjának él”. Ez durvábban úgy hangzik, hogy „az asszonynak otthon a helye”, „egy rendes asszony otthon marad a családjával”. A mai viszonyok között ez a szerepfelfogás a nő függőségben tartása eszközekének tűnik, amellyel a férfiak megakadályozzák a nő szakmai karrierjét. Igazi veszélye azonban az, hogy a férfit egy kapzsi és karrierista pénzkereső-gépnek állítja be, akinek igazából nincs semmi dolga otthon: majd az asszony neveli a gyerekeket, élvezi az otthon melegét, a férfi meg menjen, és örüljön, hogy dolgozhat.

A hagyományos társadalomban valóban az volt a munkamegosztás egyik jellemzője, hogy a férfi a külvilágban, a nő otthon dolgozott. Azt is láttuk azonban, hogy a nő otthon nem ingyencselédként, vagy unatkozó úriasszonyként élt, hanem gazdasszonyként: igazgatta a gyerekeket és a házi cselédséget. A nő tehát alkotó munkát végzett otthon is, amit lehetett rosszul, jól és még jobban végezni. A családi gazdaságok megszűnésével a legtöbb nőnek ez nem adatik meg otthon, tehát valamilyen módon össze kell hangolnia az otthoni feladatait és a szakmai ambícióit. Ez az összhang sokszor – a körülmények hatására – nem teremthető meg, és ennyiben kényszermegoldások születnek: egy anyának valójában nem a napi nyolc-tizenkét órás munkahelyi robot vagy az otthoni elfeledettség között kellene választania, hiszen például értékes munka napi négy-hat órában is végezhető (valójában a legtöbb férfiember is csak napi hat órát tud teljes erőbedobással dolgozni), s a mai technikai adottságok mellett a munkavállalók fizikai jelenléte egyre kevesebb munkához szükséges. Valójában tehát nem a hagyományos nemi szerepek, hanem a munkaadók szűklátókörűsége és kapzsisága állnak a családos nők szakmai kibontakozásának útjában.

Amiről azonban kevesebb szó esik: a férfi sem csak a munkájának él. A férfi számára persze fontos a társadalmi tekintély, a sikeres munka, de mindez azért van, hogy a család védelmét és jólétét biztosítsa. A férfi számára a legnagyobb csapás nem a tekintély, a gazdagság elvesztése, nem ez az igazi kudarc, hanem a családi fészek feldúlása illetve elvesztése. (A baszkoknál például a középkorban a legnagyobb sértés az volt, ha a vendég a családi tűzhely feletti fazék fedelét felemelve megnézte, mi rotyog a fazékban. Szimbolikus tett ez: a család legbelső életének a külvilág számára érinthetetlen kell lennie.) Ha a férfi nem tudja megvédeni szeretteit, nem tudja betölteni hivatását; ha nincs kit megvédeni, legbelül céltalanná és értelmetlenné válik az élete. A férfi számára az otthon nemcsak a kényszerű pihenés, de a jól megérdemelt jutalom helye is: felesége feltétlen szeretete erővel, gyermekei fejlődése büszkeséggel tölti el. Ezt a jutalmat pedig nem szabad elvenni tőle, még ha ezért fényes pályát és gazdagságot is kínálnak; a férfinak legalább annyira szüksége van a családra, mint a nőnek.

(Folytatás következik.)

(Eredetileg közzétéve: 2010. május 4.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: