Nemek háborúja IV. – A megújulás reménye

Mottó:Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.” (1Tessz.5,21.)

A hagyományos családi viszonyok között a hagyományos nemi szerepek könnyedén összhangba hozhatók voltak. A férfi családfőként eldönthette a családi vitákat, mert a nő tisztelettel elfogadta a véleményét, ugyanakkor a férfi is igyekezett a nő tetszését elnyerni, ezért lényegében egy kölcsönös engedményeken alapuló álláspontot közvetített a család felé saját akarataként. A férfi mindent megtett azért, hogy családtagjait megfelelően ellássa, ha azonban esetleg kudarcot vallott, ez családfői tekintélyét nem csorbította. A nő lényegében folyamatosan ellátta a szállás körüli mindennapi tevékenységeket, és ha a férfi hazatért a portyáról, biztosította számára a pihenés lehetőségét; a férfi ugyanakkor – némiképp erőfitogtatásként – az újabb portyára való készülés mellett egyes feladatokat időlegesen átvett a nőtől.

A hagyományos viszonyok felbomlása azonban ezt az összhangot is megbontotta. Ha a férfi és nő egyaránt külvilágban vállal munkát, akkor a nő életében is megjelenik a férfiak életmódjára jellemző kettősség. Ez egyrészt azzal a következménnyel jár, hogy a nő is elsősorban pihenni jár haza; a férfiakra szabott, fokozott erőfeszítést követelő munkateher sokszor túlterheli a nőt, aki e mellett a házimunkát már nem tudja ellátni; a férfi ugyanakkor ösztönösen elvárná, hogy hagyják pihenni otthon, ám ennek feltételei így már nem adottak. Másrészt, a férfi és nő a munkaerőpiacon vetélytársak, e mellett a magát eltartani képes nő számára a férfitól való függés megszűnik; mindez a férfiak közötti pozícióharcokat csempészi a férfi és nő viszonyába, súlyosbítva azzal, hogy a nő ösztönösen az egyetértésre, és nem a megegyezésre törekszik. A férfi riadtan látja, hogy már otthon is meg kell harcolnia tekintélyéért: már nem meri önmagát adni, hanem tekintélyét védi. Vagy görcsösen igyekszik teljesíteni a nő vélt vagy valós elvárásait, vagy erejét fitogtatva akarja uralma alá vetni a nőt. Az előbbinek közvetlenül a férfi, utóbbinak a nő látja a kárát. Az eredmény: sem a férfi, sem a nő nem tudja erejét megfelelően beosztani, magát megfelelően kipihenni, a túlzott igénybevétel pedig csak fokozza a feszültséget, ami tovább csökkenti a lehetőséget a kiegyensúlyozott életvitel kialakítására, növeli viszont a férfi és nő közötti összetűzések számát.

Ezt az ördögi kört azonban meg lehet törni, ha a férfi és nő tudatosítja és figyelembe veszi viselkedésének ösztönös nemi meghatározottságát. Nagyban segít, ha újra felfedezik a jelképes cselekvés jelentőségét. A jelkép ugyanis sokszor helyettesíteni tudja azt, amit jelképez. Ha ezzel nem élünk vissza, és elfogadjuk, hogy a másiknak legalább a jelképek szintjén tartozunk azzal, amit a hagyományos nemi szerepek előírnak, számos összeütközést elkerülhetünk. (Ha például a férfi hazamenve nem a gyermeknevelésbe vagy a mosogatásba veti bele magát, hanem leül újságot olvasni (hány asszony robban fel ettől!) tulajdonképpen csak azt teszi, amit férfitársai kétmillió éve: hazatérve a portyáról pihen; az újságolvasás ezt jelképezi. Egy kis olvasás után a férfi aztán eleget pihent ahhoz, hogy áttérjen a következő programpontra: családfői tekintélyét gyakorolja a gyermekek nevelése révén, megbeszélje az asszonnyal azokat a problémákat, amelyeket az asszony a férfi elé tárandónak tart, vagy aktív pihenésként valami házimunkát végezzen. Ha a nő hagyja a férfit, hogy legalább jelképesen szusszanjon egyet a munka után, és a férfi valóban csak jelképesen szusszan, aztán kiveszi a részét az otthoni feladatokból, mindkét fél érdekeinek és érzékenységének sérelme nélkül meg lehet oldani egy olyan kérdést, ami egyébként sok veszekedés forrása lehet.).

Persze minél jobban eltér a valós helyzet a hagyományos modelltől, annál nehezebb ezt megoldani: a munkanélküli férj iránt nyilván nehezebb tisztelettel rajongani a dolgozó feleségnek, mint az iránt, aki talicskával tolja haza a pénzt. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a férfi ösztönösen fél attól, hogy ha nem teljesíti családfői kötelességeit, a nő egy szép napon összepakol és elhagyja. Ha a nő sokszor tesz neki ezért szemrehányást, azzal általában nem a bűntudatát, hanem ezt a félelmét élesztgeti, ami általában saját maga vagy a családtagjai iránti erőszakba torkollik. Ha azonban megtapasztalja a nő feltétlen szeretetét, ez növeli az önbizalmát, és arra sarkallja, hogy legalább újból és újból portyára indulva kísérletezzen e kötelességei teljesítésével. Ne feledjük azt sem, hogy a férfinak a ház körül is hasznát lehet venni: ha ez családfői tekintélyét nem sérti, szívesen elvégez bármilyen „női munkát” is, mintegy erőfitogtatásként.

Komoly gondot okozhat a gyakorlatban az is, hogy a dolgozó nő a férfiak hagyományos világában és közegében hogyan viselkedjék. Ha ugyanis természete szerint a hagyományos férfi-nő viszonyhoz idomul, ez kiszolgáltatottá teszi, illetve kellemetlen meglepetéseket tartogathat mindkét fél számára: a férfi számára a nő „megbízhatatlannak” bizonyul (nem azt teszi, ami ebben a helyzetben elvárható tőle), a nő számára pedig a férfi „visszaél a helyzetével” (nem biztosítja azt a védelmet, ami elvárható lenne, vagy cserébe érzelmi kötődést vár el). Ha viszont a nő átveszi a férfiak közti viselkedési normákat, ezzel természetétől idegen viselkedést kényszerít magára, a legrosszabb esetben pedig bonyolult játszmák keretében vegyíti a nemi szerepeket: külsőleg férfi szerepet játszik, de ösztönösen női módra valósítja meg ezeket (pl.: látszólag nyitott az ésszerű megegyezésre, valójában teljes egyetértésre játszik). Mind a nőnek, mind a férfinak tudatosítania kell, mit kíván az ösztön, és mit enged meg a tényleges kapcsolat, és tudatosan kell erőt vennie magán, hogy munkakapcsolatba ne vigye bele a hagyományos férfi-nő viszony elemeit (a férfiak itt is előnyben vannak, mert ők a „portyákon” korábban is kapcsolatba kerültek olyan nőkkel, akik „nem számítanak”). Ezt az önkorlátozást azonban ki kell egyenlíteni: lehetőséget kell teremteni arra, hogy otthon mind a férfi, mind a nő megélhesse a hagyományos nemi szerepét.

A férfi és nő viszonyának ösztönös meghatározottsága persze nem jelenti azt, hogy ezeknek az ösztönös késztetéseknek mindig és mindenütt engednünk kell, csupán azt, hogy kínos meglepetésektől óv meg, ha számolunk velük, erőt takaríthatunk meg azzal, ha azokkal összhangban cselekszünk, sőt erőforrássá válhatnak, ha a hagyományos viselkedési minták vázára építjük felelős magatartásunkat. A nemi szerepek ugyanis csupán a kereteket adják meg, amit nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Fontos tehát, hogy ezeket az adottságainkat ne alakítsuk át erkölcsi kibúvókká, de ne is tekintsük valami eleve rossz, elvetendő antik csökevénynek.

A férfi portya iránti igényét például – adott esetben – a napi bevásárlás is kielégíti, nem hivatkozhat tehát alappal erre, ha kocsmázását vagy félrelépését akarja ez által fedezni. Sőt, ha jól meggondoljuk ez ellentétes is a portya eredeti funkciójával, hiszen semmit olyat nem eredményez, amit zsákmányként haza lehetne cipelni az asszonynak és a gyerekeknek. Ugyanakkor a portyát nem lehet úgy felfogni, mint az otthoni kötelezettségek alóli kibúvást, hiszen a portya célja éppen az otthoni létfeltételek biztosítása; ha van is olyan férfi, aki menekülésre használja a portyát, ennek nem a portya szokása az oka, hanem az otthoni feszült légkör, melynek megteremtésében általában mindkét fél ludas. A férfinak – személyes adottságoktól függő gyakorisággal és időtartamban – szüksége van egy kis portyázásra, és a bölcs asszony a férjét ebben nem akadályozza meg, mert tudja, hogy az igazi portyának szerves része a hazatérés, amikor a férfi fáradtan és büszkén hazahozza a portya eredményét. Ugyanakkor a bölcs férfi e hazatérés fényében bonyolítja a portyáit is: akárhová vetődik is a portyán, akárkivel találkozik, az otthon képét semmi sem tudja kitörölni.

A portya tulajdonképpen a bizalom próbája: a férfi bízik az otthon maradt nőben, hogy távollétében nem old kereket, rendben tartja az otthont, a nő pedig bízik a férfiban, hogy hazatér és nem csábul el. Ha egymás iránti hűségük és szeretetük tiszta és őszinte, a portya csak megerősíti ezt: a távollét oldja a közellét súrlódásaiból adódó feszültséget, újból felébreszti a másik közelsége iránti vágyat, a hűség megtapasztalása pedig erősíti a bizalmat. Természetesen ha a kapcsolatból hiányzik ez az aranyfedezet, akkor a portya a szakítás első lépése is lehet, de ebben az esetben a férfi röghöz kötése sem segít: a közellét súrlódásaiból adódó feszültség nem tud oldódni, az együttlét megszokássá szürkül, és a hűség megtapasztalása helyett megjelenik a lappangó kétely. Értsük jól: a kényszerűség rombolja az emberi kapcsolatokat, mert az embert az Isten szabadnak teremtette; ha a kapcsolatot nem tudjuk egymás kölcsönös tiszteletére építeni, akkor az előbb-utóbb felbomlik, mert a másikban egyre inkább csak az alkalmazkodni képtelen társat vagy kiteljesedésünk gátját fedezzük fel. Ennek pedig semmi köze a nemi szerepekhez, sokkal inkább annak, hogy miként élünk (vissza) azokkal.

Ne feledjük: nemi hovatartozásunk adottság, de hogy miként élünk ezzel az adottsággal, az már a mi felelősségünk.

(Eredetileg közzétéve: 2010. május 11.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: