Nemzeti ünnep

Mottó:Szabadság, szerelem:
e kettő kell nekem!” (Petőfi Sándor)

Az idén nagyobb rendbontás nélkül értek véget az október 23-ai ünnepségek. Ennek akár örülhetnénk is, ha nem társult volna az ünnep iránti nagymértékű, fásult közönnyel. Ha az ember a várost járta, alig-alig akadt egy-egy – többnyire szerényen, valamely erkélyen meghúzódó – nemzeti színű zászlóval. Ez lenne az a város, amely egykor vörös és trikolór zászlóerdőbe öltözött november 7-én, április 4-én és május 1-jén?! Igaz, augusztus 20-án és március 15-én is igencsak foghíjas a házak fellobogózása, ám ez az ünnep mindenképpen a mélypont. Mi lehet az oka annak, hogy a magyar társadalom – legalábbis a fővárosban, amelynek a települések zászlóshajójának kellene lennie – ennyire nem érzi magáénak a nemzeti ünnepeinket, ezek között különösen is október 23-át (azt a napot, amely kifejezetten a fővárosi események hatására lett ünneppé, hiszen az 1956-os forradalom itt, Budapesten tört ki a délutáni-esti órákban)? Azt hiszem ennek a nagymértékű közönynek három oka is van: a rossz lelkiismeret, a tudatlanság és a hanyagság kultusza.

Nem lehet ugyanis elvonatkoztatni attól, hogy az 1956-os forradalmat ugyan az oroszok verték le, de akadtak olyan magyarok, akik kézséggel segédkezet nyújtottak a megszállók számára e munkájukban. Ezek a magyarok pedig ma is köztünk élnek, sőt a hajuk szála sem görbült: senki sem szembesítette őket gaztettük következményeivel, ezért önelégültebbek, mint valaha, és jobban megvetik és gyűlölik egykori áldozataikat, mint ha a rendszerváltást véres megtorlás követte volna. Azt még megértették volna, hiszen ideológiájuk a gyűlöletre és bosszúra épült: az osztályharc elméletét Marx ugyanis az örök revans gondolatára („úr-szolga viszony”) építette. Ezt a nagy nemzeti amnesztiát ezért az új rendszer gyengeségeként, sőt valódi rendszerváltás hiányaként értékelik, és minduntalan, kimondva-kimondatlanul azt a kérdést teszik fel: volt-e értelme a szocializmus vívmányait lerombolni, ha egyetlen eredménye, hogy a „fasiszták szabadon jártathatják a pofájukat”.

A magyarok nagy csoportját azok alkotják azok is, akik ugyan áldozatként szenvedték el a forradalom leverését, de utóbb kiegyeztek a rendszerrel. Könnyű utólag ítélkezni, de viselkedésük az adott helyzetben érthető, sőt bizonyos fokig menthető. A forradalmat a „szabadságszerető” nyugati világ szeme láttára verték le; senki sem küldött segítséget, a nagyhatalmak demokratikus érzékenysége csak odáig terjedt, hogy 1964-ig az ENSZ napirendjén tartották a „magyar-kérdést”. Ezzel szemben az új hatalom azt ígérte, hogy aki nem firtatja legitimitását, annak nem esik bántódása, sőt némi létbiztonságra is szert tehet. Azt is meg kell vallanunk, hogy a hatalom ezt az ígéretét részben be is tartotta: alacsony igényszinten ugyan, de biztosított egyfajta létbiztonságot, egyéni boldogulási lehetőséget azoknak, akiket nem tartott veszélyesnek. A nemzet nagy részének tudatos hergelése fokozatosan háttérbe szorult, így az emberek tömegei titkon azzal mentegették magukat, hogy a közélettől visszahúzódva, egyéni-családi boldogulásuk mellett az országot is építik.

E tömegek számára a rendszerváltás valódi tudati válságot okozott: ha hazugságon alapult a rendszer, akkor hiába dolgoztak az országért, és a szocialista Magyarországgal együtt ők is a történelem szemétdombjára valók?! A következő évek gazdasági-szociális összeomlása felerősítette e hiábavalóság érzését, és a jövőkép hiánya mindmáig sokakban fenntartja azt, a méltán letűnt Magyar Népköztársasághoz láncolva emberek millióit. A rendszerváltók alig megbocsátható hibája, hogy nem találtak gyógyírt e tömegek szenvedésére, és ha a rendszerváltás egyesek szerint már meg is bukott, az elsősorban ennek, és nem a megtorlás hiányának tudható be. Az oly’ kínzó kérdés ugyanis a hagyományos magyar közjogi dogmatika segítségével könnyen megválaszolható lett volna: az ezeréves Magyarország a német és szovjet megszállással nem szűnt meg, csak bilincsbe veretett (a közjogi vis maior állapotába került). Ez az állapot lehetetlenné tette, hogy a magyar állam szabadon, saját értékei szerint szolgálja minden állam célját, az igazságos társadalmi rend felépítését. Sok esetben arra kényszerült, hogy jó hazafiakat ítéljen el, és gazembereket tüntessen ki: ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki jó hazafi volt, akit elítélt, és gazember, akit kitüntetett.

Azok a tömegek, akik a politikától visszahúzódva szolgálták az ország javát, éppúgy hűséges fiai az ezeréves országnak, mint azok, akik fel akarták szabadítani rabságából. Kétségtelen, hogy ebben a helyzetben sokan olyan megalkuvásba menekültek, amely szabad körülmények között feltétlenül elítélendő: feladtak hitvallást, nemzeti öntudatot, erkölcsi bátorságot; abban a helyzetben azonban, amikor maga az állam sem tud ellenállni a kényszernek, az egyénektől sem kérhetjük jobban számon a helytállást. Ez nem változtat azon, hogy azok, akik ebben a helyzetben is kiálltak hitért, nemzetért, erkölcsért, méltóak különleges tiszteletünkre és megbecsülésünkre, hiszen hősök voltak. A hősiesség azonban nem alapkövetelmény, hanem a polgári erkölcs forráspontja. Nem tekinthetünk tehát mindenkit aljas cinkosnak, aki nem emelte fel szavát a gaztettek ellen; a cinkosság tudatát – a maguk védelmében (!) – éppen azok igyekeztek elültetni bennük, akik a magyar állam rabságának fenntartói és haszonélvezői voltak.

Ehhez a kérdéshez kapcsolódik, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét sokan sokféleképpen próbálták meghatározni, elsősorban pártpolitikai szempontok és kategóriák alapján. Így lesz 1956 hol nemzeti felkelés, hol reform-kommunista kísérlet, hol polgári demokratikus forradalom. Az alapvető problémát én abban látom, hogy egy pártpolitikailag nem tagolt eseményt pártpolitikai alapon akarunk magyarázni. Az első tizenkét nap nem adott lehetőséget a társadalmi viták lefolytatására, az azt követő hónapokban pedig a forradalom vívmányinak megvédése volt a cél, ezért valójában nem tudhatjuk, hogy mi következett volna az után, hogy az oroszok kivonulnak, és mindkét hatalmi tömb elismeri a semlegességünket.

A különböző csoportok céljai és jövőképei nyilvánvalóan eltérőek voltak, ezért a forradalom egészét csak a közös célok alapján ítélhetjük meg. Ez a program pedig lényegében egyetlen gondolatban összegezhető: a résztvevők a magyar állam függetlenségét és szuverenitását akarták helyreállítani, hogy felépítsenek egy magyar sajátosságoknak megfelelő, igazságos társadalmi rendet. Ezért akkor is azt mondhatjuk, hogy az 1956-os forradalom az ezeréves Magyarország felszabadításának kísérlete volt, ha a résztvevők jelentős része nem kívánta vissza az 1945 előtti Magyarország külsőségeit és társadalmi rendjét. Az 1956-os forradalomnak éppen ez a jellegzetessége az, amely október 23-át a nemzet közös ünnepévé tehetné, hiszen alig hiszem, hogy akár a jobb-, akár a baloldalon a választópolgárok tömegei utasítanák el a nemzeti függetlenség vagy az igazságos társadalmi rend gondolatát.

Végül, figyelembe kell venni, hogy az ünneplés kiment a divatból, helyét a „bulizgatás” vette át. Félreértés ne essék, semmi kifogásom sincs a szórakozás ellen, sőt be kell vallanom, keveslem a mai fiatalság számára megfelelő szórakozást lehetővé tevő események és közösségi terek számát és minőségét. Ugyanakkor nem szabad a dolgokat összekeverni: az ünneplésnek nem az a lényege, hogy szakítva a mindennapi robottal jól érezzük magunkat, hanem az, hogy egy pillanatra kiemelkedve a hétköznapok szürkeségéből, valamilyen maradandó értékre hívjuk fel a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a szórakozásnak, amely éppúgy a dolgos hétköznapok megszakítása, mint az ünneplés, helye van az ünnepnapokon, ugyanakkor a valódi érték felmutatása nélkül az ünnep kiüresedik.

Azok, akik eleve tagadják az értékek létét, persze az ünnep ilyen jelentőségét is tagadni fogják, és csak a dologtalanságot, a féktelen szórakozást vagy a henyélést kötik a „munkaszüneti” napokhoz, eleve nevetségesnek tartva azokat a külsőségeket, amelyek ugyan önmagukban lehet, hogy nem értékesek, de valamely érték megjelenítésére vagy jelzésére hivatottak, és így hozzátartoznak az ünnephez. Hiszen lehet valaki jó keresztény szakadt farmerben és kinyúlt pulóverben is, de a misére mégis illik egy jobb ruhát felvenni, jelezve, hogy nagy jelentőséget tulajdonítunk az ott történteknek (egy bálra, állásinterjúra fel tudunk öltözni, de a húsvéti körmenetre nem?!). Magyar zászlót sem kell lengetni ahhoz, hogy valaki jó magyar legyen; a város fellobogózása azonban nem csupán az egyes lakók magyar öntudatát fejezi ki, hanem a város népének összetartozását, a hétköznapi vitákon átlépő nemzeti egységet is. Október 23-án sem azért kell tehát kitenni a nemzetiszínű lobogót, mert valakik elvárják, vagy mert ez a magyarság próbája, hanem azért, hogy kifejezzük: értékes számunkra a nemzeti függetlenség és a szabadság, még ha nem is kell vérünket adnunk érte.

Ne feledjük: az értékért, amelyet birtokolva semmibe veszünk, sokan életüket adták, és ha nem becsüljük meg, később talán már életünk árán sem tudjuk visszaszerezni…

(Eredetileg közzétéve: 2009. október 28.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: