Önmegváltás, önfeladás vagy önátadás?

Mottó:Mindent vizsgáljatok meg,
a jót tartsátok meg.
” (1Tessz 5,21)

Az elmúlt vasárnap az öröm vasárnapja volt, a következő pedig az utolsó adventi vasárnap lesz, amelynek evangéliuma – Jézus megtestesülésének hírüladása – igazán közel hozza hozzánk a karácsonyi örömöt. Az esti hetes prófétai párosa – egyebek mellett – az önátadás örömére hívta fel a figyelmünket, amely jól illeszkedik a következő vasárnap olvasmányaihoz is. Bennem ezzel kapcsolatban felmerült egy kérdés: milyen mértékig függ tőlünk az életünk, és milyen mértékig az Istentől. Pontosabban: mi az emberi szabadság és igyekezet szerepe az ember üdvössége szempontjából?

Két szélsőséges válasz kínálkozik erre a kérdésre: az egyik lényegében az eleve elrendelésé, a másik az önmegváltásé. Az egyik szerint az ember bármit tesz, nem számít, mert Isten üdvözítő akarata – Isten mindenhatósága folytán – mindenképpen érvényesül. A másik szerint Isten lényegében nem avatkozik bele az ember dolgába: megszabta az üdvösség útját, az ember dolga és felelőssége, hogy végigmenjen rajta. Látszik, hogy mindkét meggondolás valamiképen embertelen: az egyik az ember szabadságát,a másik a véges voltát nem veszi figyelembe.
Látszólag helyes megoldásnak tűnik, ha úgy fogjuk fel, hogy az ember végessége folytán maga nem képes az üdvösségre, de szabadságában áll átengedni a terepet az Istennek, aki majd – szabad kezet kapva – üdvözíti őt. Ez a megoldás lényegében Isten tevékeny részvétele mellett az ember engedelmességét állítja a középpontba; a szabadság a jó és rossz közötti, Isten melletti vagy Isten elleni döntés képessége: nem önállóság, hanem engedelmesség.

Elismerve ennek a felfogásnak az értékeit, mégis fontoljuk meg: valóban csupán azért adta volna Isten a szabadságot az embernek, hogy jó és rossz között válasszon? Vajon életünk alakításában pusztán annyi volna a szerepünk, hogy engedelmesen kövessük az Isten utasításait? De mi van akkor, ha emberi gyöngeségünk folytán félreértjük az Istent? Ha töretlen engedelmességünk mellett is az ő akarata ellen döntünk, akkor szabadságunkkal visszaélve a rosszat választottuk?

Érdemes abból kiindulnunk, hogy Isten a mi Teremtőnk, aki minket szabadnak, értelmesnek, de végesnek teremtett. Mindez nem a bűn következménye, hanem Isten akarata. A bűn következtében azonban végességünk különös teherrel nehezedik ránk: a megromlott emberi természet miatt kapcsolatunk sem Istennel, sem a felebaráttal, sem magunkkal nem lehet zavartalan. A bűnnel együtt ugyanis szívünkbe beköltözött a félelem: a bizalom hiányából fakadó kiszolgáltatottság-érzés (v.ö.:Ter.3,10). Nem a kiszolgáltatottságunk, végességünk a bűn következménye, hanem ennek nyomasztó tudata. Isten iránti bizalmatlanságunk pedig további bűnök forrása: ha fel is ismerjük, mit akar az Isten, nem hisszük el neki, hogy az boldogságunkra szolgál; talán engedelmeskedünk neki, de akkor is sokszor csak a büntetéstől való félelemtől.
Isten azonban nem változott meg a bűn következtében; döbbenetes, de még mindig bízik bennünk (v. ö.: Mk.12,6), noha ő a “szívek [akarat] és vesék [érzelem] vizsgálója”: jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Ő azonban eleve úgy alkotott meg minket, hogy képesek legyünk – végességünkből fakadó – hibáinkat kijavítani; igen ritkán állít minket nagy döntések elé, és általában ekkor is megadja a javítás lehetőségét. Egyetlen igazán nagy és végleges döntésünket halálunkkor hozzuk, amikor a földi életből kilépve – levetve annak esetleges adottságait – az Istennel való szeretetkapcsolat (üdvösség) és Isten elutasítása (kárhozat) között kell választanunk. Életünk folyamán hozott kisebb-nagyobb döntéseink ezt a döntést készítik elő, de ritkán hatnak ki egész életünkre. Isten a mi hibáinkat nem tekinti eleve lázadásnak, hiszen végességünk magában hordozza a hibázás lehetőségét is; a vele való kapcsolatot nem önmagában a rossz döntés, hanem a tőle való elfordulás, a vele szembeni bizalmatlanság rombolja. Féltő szeretettel gondoskodik arról, hogy gyarlóságunk ne zúdítson a fejünkre végzetes következményeket, de ez persze nem jelenti azt, hogy hibáinknak nincsenek hátrányos következményei. Szükségünk is van ezekre a kellemetlenségekre, hiszen enélkül nem tudnánk megbizonyosodni arról, hogy jól vagy rosszul döntöttünk-e.
Isten ugyanis eredendően nem pusztán azért adta a szabadságunkat, hogy mellette vagy ellene döntsünk. A szeretetre akart minket képessé tenni: ezt igazán felbarátaink (és önmagunk) irányába tudjuk gyakorolni (v.ö.: 1.Jn.4,10-11.), akiknek boldogságát előremozdítani hivatottak vagyunk. A szeretet azonban megfontolás nélkül vak: meg kell ismernünk a világot és benne magunkat is, hogy valóban segíteni tudjunk. Isten felmérhetetlen gazdagságát ebben is felismerhetjük: általában nem szabja meg, mi módon szolgáljuk egymást – és ezáltal Őt – hanem ránk bízza, hogy megválasszuk a legmegfelelőbb utat. Ebbéli igyekezetünkben persze nem hagy magunkra, de nem veszi el tőlünk az alkotás örömét: szabad nemcsak jó és rossz, de jó és jobb, sőt jó és jó között is választanunk.

Éppen ezért az Istennek való önátadás nem jelenti azt, hogy átadva neki az irányítást, pusztán utasításai engedelmes végrehajtóivá válunk, hiszen maga Isten is igényli a mi alkotó közreműködésünket. Isten valójában olyan mértékig avatkozik bele döntéseinkbe, amilyen mértékben azok végességünk korlátait feszegetik. Istent ebben hasonlíthatjuk egy fiát evezni tanító apához, aki miután megmutatta, hogyan kell evezni, átengedi a fiúnak az evezőt, és csak akkor veszi át, ha az már nem tud tovább evezni, vagy ha kitör a vihar (hiszen a fiú maga nem tudna kijutni a partra).
Ennek megfelelően Isten csak akkora felelősséget rakott a vállunkra, amit elbírunk: kinek-kinek képességei szerint szabta meg feladatát, és úgy alakítja életünket, hogy ezt felismerhessük és teljesíthessük. Ha tehát valami lehetetlennek tűnő dolgot kér az Isten, nem árt alaposan megvizsgálni a helyzetet, vajon tényleg lehetetlen-e a feladat és vajon tényleg Istentől származó elvárással szembesültünk-e. Sokszor ugyanis mi magunk mérjük fel rosszul erőinket, és becsvágyunktól elvakítva lehetségesnek, sőt elvárhatónak tekintünk olyasmit, amire nem vagyunk képesek, még ha erőnk megfeszítve törekszünk is arra.

Ne úgy tegyük fel tehát a kérdést, hogy Isten mire utasít engem (amivel meg kell barátkoznom, ha nem akarok elkárhozni), hanem úgy: Isten milyen lehetőségeket nyitott meg számunkra, hogy nap mint nap (míg csak élünk) – értelmünket és az Ő segítségét egyaránt igénybe véve – képességeinket felebarátaink (és magunk) javára hasznosítsuk. Isten megbízik bennünk, mi is bízzunk meg benne ….

(Eredetileg közzétéve: 2008. december 18.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: