Örömhír – nemcsak haladóknak

Mottó:Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura,
hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől,
és kinyilvánítottad a kicsinyeknek.” (Lk 10,21)

Advent negyedik vasárnapján az Egyház Jézus fogantatása hírüladásának történetét tárja elénk az Evangéliumban. Ez az utolsó nagy lépcsőfok az adventi várakozásban az ünnepi esemény, Jézus születésének meghirdetése előtt. Ezt a történetet azonban sokszor félreértjük, mert nem annyira az evangéliumi történet szövege és annak szentírási párhuzamai, mint inkább Jézus és Mária „előéletét” bemutató apokrif iratok befolyásolják gondolkodásunkat. Mária csodás születése, nevelkedése a Templomban, szüzességi fogadalma, az özvegy, idősödő József jegyesekénti kiválasztása mind-mind e forrásból ered, és eltereli figyelmünket az igazságról: Isten csendben, minden feltűnés nélkül készítette elő a Megváltó születését, és csak a kellő pillanatban nyilatkoztatta ki azoknak, akiket illetett.

Lukács, a „jóságos orvos”, görög volt, aki a történetírás iránti érzékenységét keresztényként is megőrizte; evangéliuma megírásakor forrásait aprólékosan ellenőrizte: a Szent Hagyomány szerint Máriát, Jézus anyját is felkereste, és kikérdezte. (Sőt még le is festette: a festményt Rómában őrzik. Ha a kép hiteles, akkor ez az egyetlen egykorú portré a Szűzanyáról. Biztosat azonban nem tudunk, mert a képet tudományos szempontból még nem vizsgálták meg …) Lukács elbeszélése Mária hírüladásáról kiegészíti Máté leírását, aki József szemszögéből írja le az eseményeket, ugyanakkor maga Lukács Keresztelő János születésének hírüladásával állítja párhuzamba.

Ami Máté és Lukács elbeszélésében közös – és az Egyház tanításának lényegét tartalmazza erről az eseményről – az hogy Máriát, Jézus anyját törvényes kötelék fűzte egy Dávid házából származó férfihez, Józsefhez, de Jézus nem a kettejük házastársi szerelmének gyümölcse, hanem Isten Szent Lelkének különleges közbeavatkozása folytán fogant, mert József egészen Jézus születéséig szexuális értelemben egyáltalán nem közeledett Máriához, ezért először Jézus szülei számára is megmagyarázhatatlannak tűnt a dolog. (Az Egyház tanítja azt is, hogy Mária Jézus születése után is megőrizte szüzességét; ennek azonban a korai Egyház számára nem volt kiemelkedő jelentősége, mert nem érintette Jézus természetfeletti származását.)

Lukács azonban Jézus és Keresztelő János „magzati előéletének” párhuzamba állításával még valamira felhívja a figyelmünket. A két elbeszélés hasonlóságai ugyanis azt a célt szolgálják, hogy a különbözőségekre felhívják a figyelmet. Mindkét történet arról szól, hogy Gábriel arkangyal (nevének jelentése: „Isten erős”, vagyis Isten mindenhatóságát hirdeti; egyébként Dániel könyve szerint ő Izrael őrangyala) egy gyermek csodás születését adja hírül, természetesen az érintettek legnagyobb megdöbbenésére. A közös elem tehát Isten emberi értelmet meghaladó, irgalmas közbeavatkozása; a különbség viszont nagyrészt abból adódik, miként fogadja az ember Isten ajándékát.

Lukács a különbségek felvillantásában is mesteri. Az első esetben szent a hely (a Templom), szent az idő (esti áldozat ideje), szent az ember (egy ároni pap); az események színtere Jeruzsálem, Júdea fővárosa, az izraelita vallás középpontja. Az üzenet lényege, hogy Isten meghallgatta az idős pap imáit, és öreg korára fiúval ajándékozza őt meg, aki Istennek szentelt ember (nazir) lesz. Bár kétségkívül rendkívüli eseményről van szó, hasonló esetet többször is feljegyeztek az írások (ugyanígy született Sámson és Sámuel is), így az ígéret megvalósulása az emberi várakozásokkal ugyan szemben áll, de Isten múltbéli tette igazolják azt. Az öreg pap azonban ennek ellenére hitetlenkedik, és külön jelet kér, nem ismerve fel, hogy a jel maga a gyermek, akit ajándékba kap (a Johannan név jelentése: „Jahve ajándéka”).

A második esetben profán a hely (egy lakóház belseje), profán az idő (valamikor napközben), profán a személy (egy fiatal, házasságra készülő lány); az események színtere a „pogányok Galileája”, azon belül is egy kis, eldugott, nem túl jó hírű falu („Jöhet valami jó Názáretből?”). Az üzenet lényege, hogy e vidéki lány lesz a Dávid házából származó, megígért Messiás anyja. A lány ugyan jegyese egy Dávid házából származó férfinak, de mindketten szigorú erkölcsi elvek szerint élnek, így – a házasságkötés előtt – nemileg nem érintkeztek; ezért is kérdez rá, hogy „hogyan történik mindez”. Figyeljük meg: az ő esetében az ígéret teljesülése – már a mi a fogantatást illeti – egyáltalán nem ellentétes az emberi várakozásokkal, még ha a házasságkötést bizonyos körülmények (például az, hogy szegények voltak, és ezért Józsefnek csak arra volt pénze, hogy „lefoglalja magának” Máriát, de arra nem, hogy kifizesse a teljes jegyajándékot és el is tartsa Máriát) előre láthatólag hosszabb időre késleltették.

Az angyal azonban itt is rácáfol az emberi várakozásokra: a gyermek nem József és Mária szerelmének gyümölcseként fog megszületni, hanem Isten Szent Lelkének természetfölötti beavatkozása révén; erre soha az előtt, és soha az után nem volt példa. Mária azonban ennek ellenére hittel fogadja Isten ajándékát: noha a Megváltó fogantatásának ez a módja halálos veszélybe sodorja őt (József ésszerűen nem gondolhatott – és Máté tanúsága szerint nem is gondolt – másra, mint házasságtörésre, házasságtörésért pedig megkövezés járt), mégis késznek mutatkozik elfogadni Isten akaratát.

Isten persze nem hagyja magára azt, aki alázattal fogadja az ő akaratát: Mária jegyesének – aki annyira szereti őt, hogy „hűtlensége” ellenére sem akarja vesztét – kinyilatkoztatja Jézus fogantatásának a titkát. Ezek után közösen vállalták az Isten által rájuk rótt feladatot, még ha így az erkölcsi szabadosság látszatát vonták is magukra (a názáretiek is tudtak számolni, így elképzelhetjük, miket pletykálhattak a hátuk mögött arról, hogy „ezek sem tudtak várni a házasságkötésig”).

Lukács tehát már evangéliuma első fejezeteiben felvázolja Jézus életének alapvető feszültségét: az izraeliták hivatalos vallási vezetői nem tudták elfogadni azt, hogy tényleg maga Isten testesült meg azért, hogy a bűn szolgaságából megszabadítsa őket (a Jehosea név jelentése: „Jahve a szabadító”), és minduntalan újabb és újabb jeleket követeltek; a lenézett, vallásilag talán nem annyira képzett, bűnös környezetben bukdácsoló nép, Izrael szegényei azonban hittel fordultak Jézus felé.

Ez számunkra is intő jel kell, hogy legyen: Isten ma is működik köztünk, emberi elvárásainkat meghaladó bölcsességgel és hatalommal. Ha alázattal fogadjuk el ezt, akkor cselekvő részesei lehetünk a csodának, Isten üdvözítő tervének; ha azonban rossz tapasztalatainkba belekeseredve jobban hiszünk magunknak, mint Istennek, akkor legfeljebb külső, tételen szemlélői lehetünk mindennek.

Fogadjuk alázattal és szeretettel a közénk testesült Isten Fiát!

(Eredetileg közzétéve: 2011. december 24.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: