Sár-sortűz

Mottó: „De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem,
jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék. ” (Mt.18,6)

A húsvéti készületünket is megkeseríthette az a sajtó-hadjárat, amely az Egyház hírnevét tépázza az utóbbi időben. Igazat kell adnunk Csaba testvérnek, hogy itt az ideje, hogy mi is, minél szélesebb körben kinyilvánítsuk ezzel kapcsolatos véleményünket. Félreértés ne essék: aki egy gyermeket bűnbe visz, annak számára Jézus még a vízbefojtást sem tartotta elég súlyos büntetésnek, ezért mi sem ránthatjuk meg részvétlenül a vállunkat. A valóságban azonban nem annyira az áldozatokról, a társadalom és benne a keresztények erkölcsi zülléséről van szó, hanem pénzről, szenzációról és az Egyházzal kapcsolatos, ezerszer cáfolt kritikák új köntösbe öltöztetéséről.

Nem most tapasztalhatjuk először, hogy a sajtó önkényesen és képmutatóan közeledik a büntetőjogi felelősség kérdéseihez. Vannak bűncselekmények, amelyek elkövetőit mentegetni próbálja: a mégoly világos bizonyítékok, a tisztességes eljárásban való elítélés ellenére is azt sejteti, hogy az elkövető nem bűnös, a körülmények vagy valamely homályos összeesküvés áldozta, esetleg egészen súlytalan bűncselekményért kapott szigorú büntetést (magyar példaként gondoljunk csak a „viszkis” rablóra, a körmendi gyermekgyilkosságra, vagy Zalatnay Sarolta büntetőperére). Más bűncselekmények esetén viszont semmilyen mentséget és kibúvót nem ismer el, a mégoly kevés bizonyíték alapján is feltétlenül a lehető legsúlyosabb büntetés kiszabását követeli.

A jogállami büntetőjognak azonban az elmúlt két és fél évszázadban – legalábbis Európában – kialakultak bizonyos alapvető elvei, szabályai és intézményei, amelyeket a büntető igazságszolgáltatás nem hagyhat figyelmen kívül. Ilyen például az ártatlanság vélelme (vagyis az, hogy a bizonyítási terhet a nyomozóhatóság illetve a vádló viseli), a tett-arányos büntetés elve (a büntetéseknek az elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyával, illetve más bűncselekményekért kiszabott arányos büntetésekkel megfelelően arányosnak kell lennie), a különös mentő és súlyosító körülmények figyelembevételének kötelezettsége, vagy éppen az elévülés intézménye.

A sajtóban nagy vihart kavart ügyek tekintetében az illetékes szentszéki kongregáció vezetője világossá tette, hogy az ügyek egy részével azért nem foglalkoztak, mert az ilyen ügyekre irányadó tízéves elévülési idő után szereztek róla tudomást. Természetesen lehet azon vitatkozni, hogy ez az elévülési idő elég hosszú-e, de az elévülés kizárása (bár az illetékes szentszéki kongregációnál ez is felmerült) nem feltétlenül indokolt. Összehasonlításképpen: a magyar büntetőjog a nemi erkölcs elleni bűncselekményekre tizenkét éven aluli sértett, erőszak, továbbá védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot kihasználása esetén tizenötéves, tizenkét és tizennégy év közötti sértett esetén nyolcéves, tizennégy és tizenhat éves kor közötti sértett esetén pedig ötéves elévülési időt rendel. Ha a világi igazságszolgáltatás nem bünteti az elkövetőt ennyi idő után, milyen alapon várhatjuk el ugyanezt az egyházi igazságszolgáltatástól?

A nagy vihart kavart bűntettek jelentős része ugyanis a hatvanas-hetvenes években történt, míg az állítólagos eltusolásra a kilencvenes években. Önként adódik a kérdés: miért nem indult e személyekkel szemben korábban, az elévülési időn belül büntetőeljárás? A sajtó ugyan attól harsog, hogy az Egyház eltussolta ezeket az ügyeket, de ez alig hihető. Hiszen miként is tudná az Egyház megakadályozni a büntetőeljárás lefolytatását? (Odaszól a püspök a rendőrségre, hogy ugyan már, hagyják békén ezt a szegény papot, mert ez olyan „ciki” az egyháznak? Vagy megkérik az ügyészt, hogy ne emeljen vádat? Kiközösítés terhe mellett megtiltják az esküdteknek vagy a bírónak, hogy elítélje az elkövetőt?) Még a hagyományosan „keresztény” országokban is meglehetősen kétes egy ilyen beavatkozás sikere, még inkább az az erősen antiklerikális és az Egyház és állam szétválasztására oly’ büszke Amerikai Egyesült Államok esetén!

A fenti kérdésre egyébként szerintem a válasz egyszerű: az ügyek egy része nem történt meg, más ügyek nem voltak bizonyíthatók, megint más ügyekben a sértettek nem tudtak, vagy nem akartak büntetőeljárást indítani. Ezek a körülmények a büntetőeljárás lefolytatásának minden esetben akadályát képezik; nem arról van szó, hogy az Egyház titkos hatalmi apparátusa megvédte a klerikusokat, hanem arról, hogy a büntetőeljárás megindítása a sértett számára sem mindig kívánatos, és ez különösen igaz a nemi erkölcs elleni bűncselekményekre (e bűncselekmények alapesete ezért csak magánindítványra üldözendő). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a probléma nem létezik, csak éppen az nem következik belőle, hogy az egyházi vezetés (különösen a Szentszék) szervezetten és tudatosan, az Egyház jó hírneve védelmében akadályozta volna e botrányos helyzetek felderítését és felszámolását.

Ez pedig azért lényeges, mert ezek az ügyek nem ok nélkül pattantak ki most, több évtized után, hanem egy amerikai kártérítési per sorozat kapcsán, amit az áldozatok indítottak a helyi egyházmegye ellen. Innentől kezdve pedig a történet mégis inkább a pénzről szól, mint az elkövetők példás megbüntetéséről vagy az Egyház megtisztulásáról. A sajtóhadjárat célja valódi nem az, hogy rámutasson egy valós problémára, hanem az, hogy a botrányos esetekben az egyházi hierarchia szerepét alátámassza, megalapozva ezzel az egyházi szervek kártérítési felelősségét.

* * *

Ugyancsak árulkodó, ahogyan a sajtó a papok által elkövetett nemi erkölcs elleni bűncselekményeket összefüggésbe hozza a latin rítusú részegyházakban kötelezővé tett papi nőtlenséggel. A kapcsolat már önmagában azért is megkérdőjelezhető, mert nap mint nap hallunk olyan nemi erkölcs elleni bűncselekményekről, amelyeket házastársak vagy élettársak követnek el a nevelésük alatt álló gyermekek sérelmére. Ha a pedofília a papi nőtlenség következménye, akkor ezekben az esetekben hogyan érvényesül ez az összefüggés?

A valóságban a pedofília semmiféle közvetlen kapcsolatban nem áll a papi nőtlenséggel. A pedofília kérdését a kriminológia is vizsgálja; a kriminológiai vizsgálatok alapján megállapítható, hogy kialakulásának sok esetben az (is) lehet az oka, ha a felnőtt (férfi vagy nő) nem képes normális kapcsolatot kialakítani a vele egykorú személyekkel, és ezért fordul a könnyebben befolyásolható, a felnőttekkel szemben kiszolgáltatott kiskorúak felé fordul. Természetesen lehet, hogy valaki azért vállalja a pap pályát és az azzal járó nőtlenséget, mert nincs sikere a nőknél; ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető pedofil (lesz); ha mégis, a pedofília oka akkor sem a papi nőtlenség, hanem az eredendően meglévő, ettől lényegében független szocializációs zavar.

A kérdéskörhöz az is hozzátartozik, hogy – amint arra a kriminológusok is felhívják a figyelmet – a pedofília társadalmi értékelése eltérő a férfiak és nők esetén. Vannak, akik – nagyon helyesen – felháborodnak, ha egy harmincas-negyvenes férfi elcsábít egy kiskorú lányt, de – nagyon helytelenül – nem látnak különösebben nagy bűnt abban, ha egy harmincas-negyvenes nő csábít el egy kiskorú fiút. Sőt, ha egy felnőtt férfi gyengéden (becézve, simogatva, puszilgatva) közeledik egy kisfiúhoz vagy egy kislányhoz, sokan már ebből az illető pedofil hajlamára következtetnek, ugyanakkor egy felnőtt nő esetén ez eszükbe sem jut. A papok felnőtt férfiak, ezért világos, hogy rájuk már csak ezért is fokozott mértékben vetül a gyanú árnyéka, és tettüket már csak ezért is súlyosabban ítélik meg. Ez a kettős mérce azonban az áldozatok és elkövetők közti indokolatlan megkülönböztetésre ad alapot, és egyáltalán nem segít a probléma valós megoldásában.

Amúgy abban igaza van a kritikusoknak, hogy a papi nőtlenség egy természetellenes életforma; ezt Jézus nyomán (Mt.19,2) az Egyház is így tartja. Az egyházi kánonok ezért elő is írják, hogy a kispapokat a felszentelés előtt fel kell készíteni a papi nőtlenséggel járó nehézségekre(CIC. 247. can. 1.§), a felszentelés előtt pedig – egyebek mellett – azt is vizsgálni kell, hogy a jelölt vállalni tudja-e a papi nőtlenséggel járó többlet-terheket (CIC. 1029. can). A természetellenes életállapot – főleg, ha ennek elviselésére megfelelő kegyelem adatik az embernek – nem feltétlenül eredményez maradandó lelki torzulásokat; ne feledjük, hogy számos olyan ember is van, aki polgári foglalkozásából kifolyólag ugyancsak ténylegesen nőtlen életet él, és nem szenved semmiféle szexuális eltévelyedésben.

A nőtlenségnek egyébként annyi köze van a papsághoz, mint a szerzetességnek. A más rítusú részegyházakban, sőt újabban – a diakonátus tekintetében – a latin rítusú részegyházakban is megengedett ugyanis a nős férfiak felszentelése. Szent Pál azt írja Timóteusnak, hogy a püspök és a presbiter egyszer nősült legyen (1Tim.3,2); e követelménynek igazi értelme az, hogy olyan megbízható, példamutató ember legyen az egyházi közösség vezetője, aki életét egy asszonyhoz hűségesen éli le, mert ez a hűség reményt ad arra, hogy Krisztust is ilyen hűségesen fogja szolgálni. A nőtlenség tehát eredetileg nem a papi szolgálathoz, hanem az evangéliumi tanácsokra (szegénység, tisztaság, engedelmesség) alapozott szerzetesi életformához kötődik, amely kezdetben mind a laikusok, mind a klerikusok számára nyitva állt.

A papi nőtlenséget a nyugati részegyházakban is csak a XI. században vezették be kötelezően; ennek oka az volt, hogy a XI. századi egyházi megújhodás szellemi vezetői szerzetesek voltak, akik úgy gondolták, hogy a szerzetesi eszmények érvényesítése tudja megóvni a papokat a hűbéri rendszerben elfoglalt helyzetükből eredő erkölcsi zülléstől. A megoldás többé-kevésbé bevált, bár már a reneszánsz korra bőven akadtak ellenpéldák arra, hogy önmagában a papi nőtlenség megóvna az erkölcsi zülléstől. A papi nőtlenség kötelező jellegét azonban – az erre vonatkozó magyar javaslat ellenére – a tridenti zsinat sem oldotta fel, s napjainkig is fennmaradt. Ma a fenntartásának egyik legfőbb gyakorlati indoka éppen az, hogy ez még többé-kevésbé távol tartja a papi pályától azokat a kalandorokat, akik a papi szolgálatot egyszerű pénzkereseti forrásnak (állásnak) tekintik.

A jövőben persze előfordulhat, hogy az Egyház feloldja a papi nőtlenség kötelező jellegét. Valószínű azonban, hogy ez sem azt fogja jelenteni, hogy fiatal házas férfiak vehetik fel a szent rendeket, hanem azt, hogy – az Ősegyház gyakorlata szerint – idősebb, kipróbált, „egyszer nősült” férfiakat szentelnek majd fel. (Ez persze a fiatal, nőtlen papok esetén semmiféle biztosítékot nem jelent a botrányos esetek kiszűrésére). Ha ez megtörténik, az számos előnnyel járhat (az idősebb, kipróbált férfiak élettapasztalata és tekintélye növelheti az Egyház hitelességét és gyakorlati érzékenységét, enyhítheti az egyre nyomasztóbb paphiányt stb.), de nyilvánvalóan nem lesz alkalmas a papság „erkölcsi megtisztítására”, hiszen a kísértés életállapottól függetlenül mindenkit elér (sőt, a papok levadászása az Ellenség különösen kedvelt szórakozása).

* * *

Befejezésül még egy gondolat: a pap nem ember feletti ember, akiről a kísértések leperegnek, hanem ugyanolyan kísérthető, gyönge és esendő Krisztus-követő, mint bármelyik másik megkeresztelt ember. A pap különleges többlet-feladata a szentségek kiszolgáltatása és az evangélium hirdetése; e mellett azonban – mintegy alapfeladatként – neki is meg kell küzdenie nap mint nap a világ csábításával, mint bármely másik Krisztus-hívőnek. Az egyházi rend szentsége elsősorban a többlet-feladatok ellátásához ad segítő kegyelmet; a keresztényi alapfeladatok tekintetében azonban jórészt neki is ugyanazok az eszközök állnak a rendelkezésére, mint nekünk.

A nőtlen papok esetében azonban egy komoly segédeszköz kiesik: nincs mellette egy házastárs, aki támogathatná, és nincsenek gyermekei, akik öreg korára gyámolíthatnák. Az ő nevükben is kérdezi Szent Péter: mit kapunk mi, akik mindent elhagytunk érted? (Mk.10,28). Minden nőtlen papnak szól Jézus válasza: “”Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk.10,29-30). Ez a „százannyi” – ne lepődjünk meg rajta – mi vagyunk. Mi vagyunk a papunk testvérei, szülei és gyermekei. Tőlünk kell megkapnia azt a támogatást és törődést, amit a családjától nem kap meg. E hivatásunkat azonban okosan kell betöltenünk, hiszen barátai, testvérei, szülei és gyermekei lehetünk papunknak, de házastársai nem.

Éppen ezért a nőtlen pap támogatásában az oroszlánrészt a férfiaknak kell vállalniuk. Legjobbak erre a célra a hasonlóképpen nőtlen paptestvérek és a kipróbált nős férfiak. Ha például a papot nőtlen állapotából fakadóan erős kísértés éri („ha nem lennék nőtlen, most leszakaszthatnám ezt a virágot, megkóstolhatnám ezt a gyümölcsöt”), egy nős férfi tanácsa kijózanító lehet („én sem szakíthatom le a más virágját, én sem kóstolgathatom akármikor a fám gyümölcsét”). Ezen túlmenően is: az értékes baráti kapcsolatok, amelyek nélkülözik a szexuális vonatkozásokat, ám nincsenek híjával a keresztény együttgondolkodásnak, igen hatékonyan járulhatnak hozzá a papok erkölcsi tisztaságának megőrzéséhez. Persze az emberi segítség nem helyettesítheti az istenit: ahogy mi sem üdvözülhetünk pusztán barátaink segítségével, a papnak is szüksége van Isten segítségére. Ezt leginkább az összeszedett imádság és a Szentírás figyelmes tanulmányozása révén tudja megragadni, hiszen ezek alkalmával figyelmét Istenre fordítja; márpedig általában annak szavát fogjuk fel, akire odafigyelünk.

Ahelyett tehát, hogy képmutató botránkozásra fecsérelnénk erőnket, segítsük papjainkat tisztaságuk és erejük megőrzésében!

(Eredetileg közzétéve 2010. április 13.)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: