Szereposztás

Mottó:Mielőtt megalkottalak volna anyád méhében, már ismertelek.
Mielőtt megszülettél volna, felszenteltelek és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,5)

Néhány hete Brüsszelben jártam. A hazaút során önkéntelenül is hallottam a mögöttem ülők beszélgetését. Az egyik hölgy azt fejtegette barátnőjének, hogy szülei ugyan reformátusok voltak, ő azonban nem kötődik a kereszténységhez, mert az mindenkinek azonos módon szabja meg, miként éljen; neki a buddhizmus rokonszenvesebb, mert a szerint mindenkinek a saját útját kell megtalálnia. A beszélgetés későbbi foszlányaiból kitűnt, hogy a hölgynek nem sok köze van a buddhizmus eredeti, aszketikus tanításához, azonban ettől függetlenül is elgondolkoztató, miért is tartják egyesek úgy, hogy a kereszténység megöli az egyéniséget.

Őszintén be kell vallanunk, hogy ebben mi magunk is hibásak vagyunk. Egyrészt, sokan vannak, akik úgy képzelik el az Isten országát, hogy ott minden különbség megszűnik, és Istent mindenben azonos szentek tömege dicsőíti hárfázgatva. Ez a gondolat nem keresztény gyökerű, és valójában sokkal több köze van a keleti filozófiához, mint Jézus tanításához.

A buddhizmus például azt tanítja, hogy az emberi szenvedés oka a vágyakban keresendő, amelyek az egyént szembefordítják a világ fennálló állapotával és ezáltal megzavarják annak összhangját; a megvilágosodás lényege éppen az, hogy az ember egyediségének látszatával szemben felismeri lényegi egységét a világgal, és lemondva vágyairól végül beolvad abba, helyreállítva az egyediség által megzavart összhangot. Ez a gondolat szorosan összefügg a panteista keleti filozófia illetve a dualista vallások (zoroasztrizmus, manicheizmus) azon tételével, hogy az általunk tapasztalható (anyagi) világ az istenség vagy a szellemi lények meghasonlásának révén létrejövő látszat vagy egyenesen a gonosz erők alkotása.

Ezzel szemben a kereszténység a világot Isten alkotásának tekinti; a tér és idő, a kozmosz teremtése az ellentétek szétválasztásának folyamata, a világ berendezése során pedig az élőlények fajonkénti különbözősége az Isten akaratát tükrözi. Ezt a különbözőséget és sokszínűséget tapasztaljuk az emberi társadalomban, családunk és barátaink körében is. Ha azonban Isten örömét leli ebben a sokszínűségben az anyagvilág megteremtése során, vajon miért lenne ez ellenére annak megdicsőítésekor? Ha hisszük és valljuk, hogy ugyanaz az Isten teremtette a világot, aki egyszer majdan megdicsőíti, nem gondolhatjuk azt, hogy a sokszínűséget egyetlen mozdulattal el is törli az idők végezetén. Isten világában kétségkívül rend lesz és összhang; ezt a rendet és összhangot azonban nem az egynemű létezők csereszabatossága, hanem a különböző létezők egyedi rendeltetésének összehangolása teremti meg.

A másik oka annak, hogy a kereszténységet sokan az egyéniség ellenségének tekintik, az egyik fontos hittétel félreértése. Nyilván minden keresztény tudja, és sok nem-keresztény is hallotta azt, hogy a katekizmus azon kérdésére „Mi az ember dolga a világon?” a helyes válasz az: „Az, hogy Isten akaratát teljesítse.”. Az emberek többsége ezt elsősorban erkölcstani intelemként fogja fel, és úgy gondolja, hogy a válasz Isten törvényeinek teljesítésére hív fel, hiszen az Egyház által tanított, egyetemes erkölcsi törvények Isten akaratát tükrözik. Ha viszont az Egyház által tanított erkölcsi törvények, egyetemes érvényűek, akkor Isten is mindenkitől ugyanazt várja el. Leegyszerűsítve: az Egyház megadja a mintát, amit meg kell valósítanunk, és minden más próbálkozás a kárhozatra vezet.

Ez a látszólag hibátlan érvelés azonban figyelmen kívül hagy egy igen fontos körülményt: Isten akaratát nemcsak az Egyház által közvetített erkölcsi törvények közvetítik felénk. Isten törvényeit már Aquinói Szent Tamás is két forrásból vezette le: a természet rendjéből és a kinyilatkoztatásból. Világos, hogy a természet rendjéből emberi ésszel felismert törvényeket meg kell vizsgálnunk az isteni kinyilatkoztatás, különösen is az evangélium fényénél; ez azonban nem változtat azon, hogy Isten, aki nemcsak Törvényhozó, de Teremtő is egyben, a teremtett világon keresztül is szól hozzánk.

Isten akarata nemcsak a kozmosz egészének vagy nagy alrendszereinek rendjét szabja meg, de minden egyes ember személyes adottságait is. Ha az emberi faj sajátosságai lehetőséget nyújtanak arra, hogy az emberi fajra vonatkozó, egyetemes erkölcsi törvényszerűségeket vezessünk le, akkor saját személyiségünk megismerése is közelebb vihet minket ahhoz, hogy megértsük, mire szánt minket Isten, amikor megteremtett. Isten ugyanis nem egyszerűen erkölcsi törvények teljesítésére küldött minket a világba, hanem mindegyikünknek külön-külön feladatot adott, amelynek teljesítésére minket, és csak minket rendelt. Az ember nem csereszabatos: Isten egyénenként szeret minket, és egyénenként adott célt életünknek.

Az egyetemes erkölcsi törvények tehát inkább olyanok, mint a használati utasítás. Egy mosógép esetén például a használati utasítás nem arra szolgál, hogy megszabja, mikor és mit mossunk: csak azt tartalmazza, hogy miként tudjuk a gépet úgy használni, hogy az se a gépet, se a ruhát ne károsítsa, és a mosási feladatot a gép megfelelően elvégezze, illetve mi a teendő akkor, ha a gép meghibásodik. Az erkölcsi törvények sem arra adnak választ, hogy például megházasodjunk-e, vagy mikor tegyük ezt, vagy arra, hogy vállaljunk-e közhivatalt; arra vonatkozóan adnak eligazítást, hogy ha megházasodunk, milyen módon használjuk a házasságból adódó lehetőségeinket, vagy ha közhivatalt vállalunk, milyen módon gyakoroljuk hatalmunkat.

Isten azonban ennél pontosabban is közli velünk akaratát. Egyrészt, Istentől kapott adottságaink (testi, lelki és szellemi képességeink, családi, társadalmi körülményeink) jelzik természetes korlátainkat és lehetőségeinket vagyis cselekvésünk medrét. Ez azonban csak pillanatfelvétel, hiszen körülményeink, sőt képességeink is változhatnak, ezért Isten más irányzékot is adott nekünk: vágyainkat.

Talán sokan megbotránkoznak azon, hogy vágyaink Isten akaratát közvetítenék felénk. Ennek oka az, hogy a vágy alatt manapság sokan szinte kizárólag csak az érzéki vonzódást értik, amelyet pedig már önmagában is bűnösnek tartanak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az érzéki vonzódás – akár egy másik emberre, akár valami más teremtményre irányul – önmagában nem rossz, csak ha Isten tervének megvalósítását akadályozza. Érzéki vonzódás házastársunk iránt, egy Isten akaratából létrejött és az Egyház által megáldott házasságban a legnagyobb teremtett jó, egy ember születésének Isten által megálmodott feltétele. Kétségtelen, hogy ez a vonzódás célt téveszthet, és akkor sokak számára okozhat szenvedést, de ettől még maga a vágy nem lesz önmagában rossz dologgá.

Az viszont igaz, hogy a vágyaink sokszor tévútra vezetnek. Ennek oka az, hogy értelmes lényként tudattalan vágyainkat kívánságokként fogalmazzuk meg, és így irányítják tetteinket; ha azonban ezt elhamarkodottan tesszük, sokszor félreértjük magunkat. Ki ne élte volna át azt, hogy tett valamit, amire már régóta vágyott, de valahogy nem volt az igazi; valami hiányzott. Ha valaki nagylelkűen adni szeretne, de nincs pénze, ezért gyűjtögetni kezd, a gyarapodása mindaddig nem fog neki valóban örömet okozni, amíg csak kap, de nem ad. Annak, hogy valami hiányzik, a legbiztosabb jele az unalom és a csömör. Mindkettő azzal jár, hogy az ember elégedetlen: személyiségtől függően a csalódott elfordulás vagy a türelmetlen előrenyomulás lesz a válasz mindaddig, míg a hiányt be nem töltik. Az igazi vágyak a beteljesülés felé törekszenek, de igényesek: minden vágy a maga célját akarja elérni, ezért gyorsan megszerezhető pótszerekkel nem csendesíthetők el.

Szükséges ezért, hogy vágyainkat időről-időre megvizsgáljuk és átértékeljük. Vannak múló, felületes vágyaink, amelyek életünk bizonyos szakaszában fontosak voltak, de később jelentőségüket vesztették, és vannak mélyebb vágyaink, amelyek hosszabban, olykor egész életünkön át elkísérnek, és amelyeket gyakran csak sokára ismerünk fel és értünk helyesen. (Egy lány, akit mindig fiúk serege kísér, talán bele is un már a hódításba, mikor megjön az a fiú, akit Isten is neki szánt; egyszerre értelmet nyer minden korábbi könnyű siker, csalódás és kudarc, mert felismeri benne azt, aki után valójában vágyott, s nemcsak hűséges lesz hozzá élete végéig, de még holta után is gyászolni fogja, míg újra nem találkoznak Isten országában.) Ez is Isten akaratát tükrözi, hiszen felületi vágyaink a mindennapok fásultságán emelnek át, míg nagy vágyaink egész életünknek szabnak irányt.

A felületi vágyak általában hangosabbak, de mély vágyainkra épülve sokszor azok helyett is beszélnek, csak nem szabad e kettőt összekevernünk. Amikor vágyainkat megvizsgáljuk, nem hazudhatunk magunknak: őszintén szembe kell néznünk valamely nemes vágy hiányával, és figyelembe kell vennünk adottságainkat. A nemes vágyak hiánya ugyanis sokszor valamely másik nemes vágy félreértését takarja. Gyakran előfordul ugyanis, hogy valaki nem azért akar hatalmat, hogy a gyengék oltalma és az igazság védelmezője legyen, hanem hogy magát mások fölé helyezze. Jobban megvizsgálva ezt az önző vágyát azonban gyakorta megláthatjuk az igazi, mély vágyat e mögött: szeretetre és megbecsülésre vágyik, de ezt sokszor nem meri magának bevallani.

Ugyancsak gyakran előfordul, hogy a felénk irányuló elvárásokat fogadjuk be és fejezzük ki vágyként. Például van, aki nem azért gyűjti az anyagi javakat, mert örömét leli ebben, hanem azért, mert nem akar mások előtt ügyetlennek látszani. Igen ám, de lehet, hogy nincs benne túl nagy üzleti érzék; görcsösen törekszik azonban a vagyonszerzésre, de újból és újból kudarcot vall, ami megerősíti azt a hitét, hogy ügyetlen. A kudarc tovább erősíti ezt a törekvést, egészen a végkimerülésig. Ha azonban ez az ember kissé megállna, és megvizsgálná a vágyait, hamarosan rájönne, hogy csak a megbecsülésért dolgozik. Ha a saját adottságait megfelelően felméri, akkor biztosan megtalálja azt, amiben sikeres lehet; felszabadítva valódi, mély vágyait pedig boldogabb emberként élhet.

Ne gondoljuk azonban, hogy e tévelygéseink teljesen hiábavalók, hiszen ezzel azt feltételeznénk, hogy Isten értelmetlenül rejti el az ő akaratát előlünk, eleve kudarcra ítélve bennünket. Valójában tévelygéseink során sok olyan tapasztalattal gazdagodunk, amelyre egyébként nem tennénk szert. Lehet, hogy valaki először színészként próbálkozik, majd elmegy üzletembernek, ahol végigjárja a ranglétrát, aztán tudományos kutatással kísérletezik, míg végül politikus lesz; színészként megtanul bánni a szavakkal, üzletemberként az emberekkel és a pénzzel, tudományos kutatóként pedig elsajátítja az elvont gondolkodást, így lesz belőle egy tömegeket megmozgató, józan, de mégis jövőbe mutató terveket megfogalmazni képes államférfi. Ha kezdettől fogva politikusnak készül, talán tanul egy kis politológiát, végigjár néhány tanfolyamot, aztán belép egy pártba: soha nem tud annyi tapasztalatot szerezni, amennyire így.

Istentől kapott vágyaink sajátossága, hogy megvalósulnak, méghozzá a nélkül, hogy megvalósításuk érdekében át kellene hágnunk akár a természetes, akár a kinyilatkoztatott törvényt. Ha például egy politikus szíve vágyik a hatalomra, de ő ezért nem ármánnyal és erőszakkal, hanem igazmondással és bátorsággal küzd, és így is hatalomra jut, bizakodhat benne, hogy Isten juttatta hatalomhoz – mások javára. Isten ugyanis személyes céljainkat és a felé hajtó vágyainkat nem azért adta, hogy délibábként lebegjenek előttünk, hanem azért, hogy azokat magunk és embertársaink javára megvalósíthassuk, és ez által boldogok legyünk. Isten tehát maga segít beteljesíteni azokat a vágyainkat, amelyeket adott nekünk, akkor és úgy, ahogy számunkra az a legjobb. Lehet tehát, hogy egyik-másik felületi vágyunk azért teljesül, hogy csalódjunk benne, és szívünkkel ettől elfordulva mélyebb vágyainkat kövessük, míg mély vágyaink sokáig nem tudnak teljesülni, mert még nem jött el azok beteljesülésének ideje.

Isten ugyanis vágyainkon keresztül is vezérel minket, és életünk vargabetűi között a lehető legalaposabb képzést adja nekünk, hogy feladatunkat minél jobban elláthassuk. Van, aki kezdettől fogva illetve tartósan a nyilvánosság előtt szerepelve teljesíti az Isten által neki rendelt feladatot, más csak évek múltán, egyszer, talán tökéletes titokban teszi meg azt. A szentek között tiszteljük Szent Istvánt, aki felé születésétől fogva nagy várakozással fordult egy egész nemzet, és Szűz Máriát, akiről mit sem tudnánk, ha felserdülve azt nem mondja az angyalnak: „Íme, az Úrnak szolgáló leánya vagyok, legyen szavaid szerint!”, de ott van a jobb lator is, aki halála előtt néhány órával vett védelmébe egy agyonkínzott embert, akit sorstársa gyalázott. Isten mindannyiukat megdicsőítette, noha nagyon különböző utakon jutottak el az ő szolgálatára. Az egyik király, a másik egy szerény vidéki leány, a harmadik egy rablógyilkos: Isten más és más feladatot szánt nekik, de végül mindegyiküket céljához segítette és megdicsőítette.

Ne legyünk tehát lusták Isten akaratát életünkben is kutatni és felismerni! Isten mindannyiunknak egyéni szerepet szánt az ő nagy tervében, és vágyainkon keresztül is ennek betöltésére hív. Az isteni kinyilatkoztatás segít vágyainkat is jobban megérteni, ez által azokat valóban beteljesíteni, hiszen Isten, azt akarja, hogy életünk legyen, méghozzá bőségben legyen!

(Eredetileg közzétéve: 2010. november 28.)

Reklámok

One Response to Szereposztás

  1. Visszajelzés: Oly’ nehéz a választás II. – Valódi-e az Igazi? | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: