Tartsatok bűnbánatot!

Mottó:A szeretetben nincs félelem.” (1Jn.4,18)

Tavaly november folyamán elég nagy kutyaszorítóba kerültem, és ez alkalomból volt szerencsém megismerkedni saját korlátaim egyikével-másikával. Komolyabb bajom nem történt, de rájöttem arra, hogy rám fér egy alapos lelki tatarozás. (Legutóbb a gimnáziumi évek alatt folyt e téren nagyobb felújítás, amikor addigi tapasztalatimat és tanulmányaimat átelmélkedve kialakítottam „felnőtt” gondolkodásmódom kereteit.) Ennek jegyében összevásároltam néhány könyvet, hogy saját tapasztalataim mellett nálam bölcsebb emberek okos meglátásait is felhasználhassam. E könyvek között volt olyan is, amely a bennünk élő Isten-képpel, és annak lelki hatásaival foglalkozott (Karl Frielingsdorf: Istenképek; Ahogy beteggé tesznek – és ahogy gyógyítanak, Szent István Társulat, Budapest, 2007.). Ennek számos érdekes meglátása nyomán – azt hiszem – a sorok között megbújó Isten-képekre is kissé érzékenyebbé váltam.

Az egyik első ima, amelyik ezzel kapcsolatban elgondolkodtatott, a Hozsannában található bűnbánati ima. Ezt szerintem minden vallását gyakorló római katolikus legalább egyszer életében elolvassa illetve elimádkozza. Ez az ima lényegében úgy épül fel, hogy előbb felidézi Isten mindentudását és mindenhatóságát, majd utal Isten jóságára – mint a bánat legfőbb okára – végül következik a javulás szándékának kinyilvánítása, és egy könyörgés, amelyben először a „könnyek adományát” (az érzelmi megrendülést) kérjük, majd következik egy szeretet-vallomás, a javulás szándékának újabb kinyilvánítása, és Isten segítségének kérése. Nos, szerintem ezzel az imádsággal – teológiai tartalmát tekintve – nyilván minden rendben van, de az abban tükröződő Isten-kép már felvet néhány kérdést.

Az alapvető probléma megértéséhez egy hasonlatot szeretnék felhasználni. Tegyük fel, hogy a munkahelyi főnökünk egyben a legjobb barátunk is. Vajon ki kér úgy bocsánatot tőle ilyen helyzetben, hogy azt mondja: „Nézd, te az én főnököm vagy, aki pokollá teheted az életemet a munkahelyemen, sőt ki is rúghatsz! Te úgyis mindenről értesülsz! Nagyon sajnálom, amit tettem, főleg azért, mert te szerezted nekem ezt a jól fizető állást, és egyébként jó fej vagy, úgyhogy kérlek, bocsáss meg nekem! Én pedig ígérem, hogy többet nem teszek neked keresztbe, de kérlek, segíts is ebben!”? Azt hiszem, hogy ez a bocsánatkérés nem feltétlenül részesülne kedvező fogadtatásban, hiszen a bocsánatkérés indokai nem annyira szeretetet és bizalmat, mint inkább félelmet és számítást tükröznek.

A bűnbánat szentségének „anyaga” – a tridenti zsinat tanítása szerint – a bűnbánat, a bűnbevallás és az elégtétel. A bűnbánat „a lélek fájdalma és utálata az elkövetett bűn miatt, azzal az elhatározással, hogy nem akar a jövőben is vétkezni”. A bűnbánati ima ennek felidézésére irányul; noha a zsinat azt is tanítja, hogy a bűn rosszaságának általános megfontolásából és a félelemből eredő, a bűn elhagyásának szándékát magába foglaló, „kevésbé tökéletes” bánat is elegendő a bűnbocsánat szentségének érvényes kiszolgáltatásához, mégis utal a szeretetből fakadó „tökéletes” bánatra, amely – ha a szentség felvételének szándékával párosul – önmagában elegendő lehet a bűnök eltörlésére. Azt hiszem, hogy a bűnbánati imában nekünk is e tökéletes bánat felindítására kellene törekednünk.

Azt hiszem, a „tökéletes” bánat felindításához hasznos, ha gondolatban a szeretet rendjébe helyezzük magunkat. Szent János írja első levelében: „a szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül … ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn.4,10-11). A szeretet forrása Isten: nekünk is ehhez a forráshoz kell visszatérnünk, hogy újból tudjunk szeretni.

Gondolatban fel kell tehát idéznünk először Isten szeretetét, ami tettekben nyilvánult meg. Itt gondolhatunk először is az üdvtörténet nagy eseményeire, így a teremtésre, az Ige megtestesülésére, Krisztus emberi életének viszontagságaira, megváltó szenvedésére és halálára, feltámadására és mennybemenetelére, a Szentlélek elküldésére, a történelmen végighúzódó isteni gondviselésre, végül Krisztus végső győzelmére, egyszerre igazságos és irgalmas ítéletére, a nekünk szánt örök boldogságra. Emellett fontos, hogy konkrétan felidézzük mindazt a jót, amit Isten velünk tett, különösen a lelkiismeret-vizsgálatban áttekintett időszakban, így válik ugyanis Isten szeretete személyessé, ami hálát ébreszt.

Ezután a forrástól kiindulva megkeressük és azonosítjuk a „zavart”: az általunk elkövetett bűnt, amely megakadályozza, hogy kitartsunk Isten szeretetében. Itt két körülményre érdemes odafigyelni. Egyrészt, a saját hálátlanságunk és Isten jósága közötti feszültséget kell tudatosítanunk, anélkül, hogy magunkat megvetnénk, vagy Isten szeretetét kétségbe vonnánk (sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy bűneik miatt érdemtelenné válván Isten szeretetére, el is veszítették azt). Másrészt, a bűn következményeit is érdemes számba vennünk (a halálos bűn állapotában lévő ember bizonyos értelemben a kárhozat állapotában van) és szembeállítani az Isten jóságával. E két körülmény segít abban, hogy a bűnt – lényegét és valódi természetét felismervén illetve átérezvén – meggyűlöljük. Ide kapcsolódik az a felismerés, hogy bűneinkkel Isten üdvözítő akaratának kiteljesedését akadályoztuk, ami pedig számunkra is kívánatos cél; ebből fakad a bűnnel való szakítás szándéka, az Isten és köztünk fennálló baráti kötelék helyreállításának feltétele (Jn.15,14.).

A tökéletes bánat felindításának van még két további eleme, amit fontos tudatosítanunk.

Az első, hogy milyen elvárásokkal állunk az Isten elé. A tékozló fiú példázatából e tekintetben is sokat tanulhatunk: „Apám házában sok napszámos bővelkedik kenyérben, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám vétkeztem az ég ellen, és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be!”(Lk.15,17-19.).
A gondolatmenet elég világos, bár megszokásból sokszor átsiklunk felette. A fiú először arra emlékezik vissza, hogy az apja jó ember, aki – szemben a mostani gazdájával – a béreseivel is méltányosan bánik. Ezért gondolja azt, hogy érdemes hazamennie, és az apját arra kérni, hogy fogadja be béresei közé (arra, hogy az apja visszahelyezi őt fiúi jogállásába, nem számít). Azt feltételezi ugyanis, hogy ha becsületesen számot vet eddigi életével, akkor az apja is tisztességesen jár el vele. Bocsánatkérése azért őszinte, mert nem számításon, hanem az apja iránti megbecsülésen és bizalmon alapul; nem azért fordul az apjához, mert bocsánatkérésével meghatván valamilyen előnyre akar szert tenni, hanem azért, mert tudja, hogy igazságos és jóságos, aki az idegennek is megadja azt, ami jár.

A mi helyzetünk annyiban eltérő, hogy mi már ismerjük Jézus tanítását, ezért tudjuk, hogy a mi Atyánk a hozzá visszatérő, bűnös életüket megutáló gyermekeit sem béresként, hanem feltámadt gyermekként fogadja vissza. A bánat felindítása tehát már abban a reményben történhet, hogy újból Isten gyermekei lehetünk, az Isten Országának társörökösei. Ennek a gondolatnak is reményünket és hálánkat kell erősítenie, és csökkenteni a bennünk lévő félelmet. A jóra törekvésünk ugyanis könnyen zátonyra futhat, ha a végső győzelem reménye nélkül, a bűnökbe való visszaeséstől és az Isten emiatt felgerjedő haragjától való félelem árnyékában lavírozgatunk a különböző kísértések között. A mi feladatunk ugyanis nem az, hogy a bűnöket kerülgessük, hanem az, hogy szeressük egymást, hiszen akkor „bennünk marad az Isten és a szeretete tökéletes lesz bennünk” (1Jn.4,12).

A másik eleme a helyes bánatnak az a felismerés, hogy ha az Isten szeretetből megbocsát nekünk, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk felebarátainknak. Istennel szembeni hálátlanságunk tudatában, a bűn igazi természetét felismerve sokkal könnyebb megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek, nem beszélve arról, hogy – a Miatyánkból és a szívtelen szolgáról szóló példabeszéd tanúsága szerint – maga Isten is ezt várja el tőlünk. Fontos itt megjegyeznünk, hogy ez is feltételezi az Isten igazságosságába és jóságába vetett bizalmat és az abból fakadó reményt, hiszen megbocsátásunk alapja is éppen ez: ha Isten elengedte a mi nagy adósságunkat, nekünk is el kell engednünk embertársaink tartozásait.

Törekedjünk tehát a tökéletesebb bánatra!

(Eredetileg közzétéve: 2009. február 5.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: