Te vagy a Messiás, az Isten Fia?

Mottó: „Ha nem Atyám tetteit viszem végbe,
ne higgyetek nekem!
De ha azokat viszem végbe,
akkor ha nekem nem hisztek,
higgyetek a tetteknek,
hogy végre lássátok és értsétek:
az Atya bennem van
és én az Atyában vagyok!

(Jn.10,37-38..)

A Húsvét közeledtével a távképtársaságok egyike-másika kötelességének érzi, hogy Jézusról szóló filmeket vetítsen. E filmek sokféleképpen igyekeznek megközelíteni vagy értelmezni Jézus személyét és szerepét. Van, aki Jézust egzaltált embernek, álmodozónak, van a ki bölcs embernek, tragikus hősnek, megint más a megígért Messiásnak, az Isten fiának igyekszik bemutatni. Jól látható azonban, hogy azok, akik Jézusban többet látnak, mint puszta embert, erősen küszködnek azzal: hogyan lehet őt hitelesen egyszerre embernek és Isten Fiának is ábrázolni. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy sokunk számára nem igazán világos, mi az, ami Jézus földi életében emberiként, és mi az, ami isteniként jelent meg.

Először is szögezzük le, hogy az Egyház tanítása szerint Jézus egyszerre volt valóságos („hús-vér”) ember és valóságos Isten. Jézus kettős természete a kortársai előtt nem maradt rejtve, hiszen éppen ők, a tanítványai tanúskodtak erről és őrizték meg számunkra ezt az igazságot. De miként volt megtapasztalható e kettősség? Ez elsősorban persze nem a filmkészítés szempontjából fontos, hanem hitünk szempontjából.

Az Ige megtestesülésével egészen emberré lett, vállalta tehát az ember végességéből fakadó korlátokat is. Ugyanúgy magatehetetlen, kiszolgáltatott újszülöttként született meg, mint bármelyikünk, ugyanúgy meg kellett tanulnia kezét-lábát használni, beszélni, enni, mint bármely csecsemőnek, értelme is ugyanúgy fokozatosan fogadta be mindazt az ismeretet, amely e világra vonatkozik, mint bármely gyereké, és öntudata is fokozatosan alakult ki (Lk.2,49-52.). Jézus gyermek- és ifjúkorában az akkori zsidó gyerekek és fiatalok megszokott életét élte: szüleivel lakott együtt, akiknek munkájába mind nagyobb mértékben vett részt, míg végül Józseftől át nem vette a családi ipart, szombatonként eljárt a zsinagógába, részt vett az istentiszteleteken és hitoktatáson. Volt fáradt, beteg, szomorú, csalódott; átélte a nevelőapja elvesztését is, és – egészen nyilvános működése megkezdéséig – családfenntartóként maga gondoskodott özvegy édesanyjáról. Látszólag semmiben sem különbözött tehát kortársaitól, kivéve azt, hogy bűnt nem követett el.

Valójában megtestesülésének egyik célja éppen ebben rejlett: igazolni, hogy az ember az Isten által megszabott korlátok között élve is elnyerheti az üdvösséget. A bűn és annak következményeként a hiábavaló szenvedés és halál nem „tervezési hiba” tehát, hanem csak „működési rendellenesség”. Jézus mint valóságos isten tudatosan tartotta magát ezekhez a korlátokhoz: isteni hatalmát a maga érdekében soha nem használta. A gonosz lélek ugyan több ízben is igyekezett ezt kiprovokálni, de mindannyiszor kudarcot vallott. Jézus inkább elviselte az éhséget (Mt.4,1-4.), sőt még a kínhalált is (Mt.27,42.), de nem használta fel isteni hatalmát annak érdekében, hogy helyzetén könnyítsen. A gonosz lélek kísértéseit emberként szenvedte el, és emberként verte vissza, követhető példát adva nekünk is arra, hogyan kell cselekednünk.

Ugyanakkor megtestesülésének másik célja az volt, hogy megmutassa az embereknek Isten végtelen szeretetét. Ha szükséggel és nyomorral találkozott, Jézus isteni hatalmát és erejét is latbavetve segített a hozzá fordulókon, akár szégyenbe maradó nászpárról (Jn.2,1-12), akár az elfogására kiküldött szolgáról (Lk.22,51.) volt szó. Jézus csodái isteni hatalmát hirdetik, nem valamiféle csodarabbi ténykedéséről, vagy egy mágus praktikáiról tanúskodnak. A keresztény alkotók itt szokták elvéteni a mértéket: a csodák nagyszerűségét kiemelendő úgy mutatják be, mintha Jézus csodatételkor valami misztikus elragadtatásba esne, vagy kemény küzdelmet folytatna a gonosz hatalmával.

Valójában Jézus isteni hatalmát éppen az mutatja, hogy csodáit a legnagyobb természetességgel, bármiféle erőfeszítés vagy eszköz igénybevétele nélkül hajtja végre. Jézus csodáinak az evangéliumokból is egyértelműen kitűnő egyszerűsége és eszköztelensége az, ami a kortársakat meggyőzhette arról, hogy Jézus nem egyszerű csodarabbi, mágus, vagy próféta. Jézus általában puszta szavával tesz csodát, mint ahogy az Isten is szavával teremtette a világot. Egy esetben vesz igénybe segédeszközt, amikor nyálával a föld porából sarat kever a vakon született („hiányos”) ember meggyógyításához (Jn.9,6), de ez sem a gyógyítás eszköze, hanem prófétai tett. A sár ugyanis a második teremtéstörténetre utal, ahol a Teremtő a „föld porából” teremti az embert, vagyis Jézus ezzel arra utal, hogy most ő folytatja az Atya teremtő munkáját.

Jézus isteni mivoltát tehát csodái igazolják (Jn.10,25), különösen azok, amikor a gonosz lelkeket űzi ki és halottakat támaszt fel. Itt fontos arra felhívni a figyelmet, hogy Jézus istensége előtt a gonosz lélek is köteles meghajolni; parancsait teljesíteni köteles, akár távozást, akár hallgatást parancsol. Míg tehát Krisztus a maga személyében, ember lévén keményen megszenvedte a gonosz lélek hatalmát, amellyel az embert kísérti és gyötri, addig Isten Fia lévén minden különösebb erőfeszítés nélkül űzte ki másokból. A gonosz lelkek kiűzését ellenségei a gonosz lélek működésével (valamiféle ideiglenes és önkéntes visszavonulással) próbálták megmagyarázni (Mt.12,14), a halottak feltámasztása azonban már keményebb diónak bizonyult. Azt ugyanis Jézus minden kortársa elismerte, hogy az élet ura Isten; a gonosz lélek nem tud sem teremteni, sem életet adni. Az akkori és modern kori kétkedők tetszhalállal igyekeznek Jézusnak ezeket a csodáit magyarázni, ám van egy olyan csoda, amely esetében ez egyszerűen lehetetlen: Lázár feltámasztása. Nem véletlen, hogy Jézus ellenségei ezt a nyilvánvaló jelet – Lázár meggyilkolása révén – el akarták tüntetni (Jn.12,10)

Jézus istenségének azonban van még egy bizonyítéka, mégpedig saját feltámadása. Az apostoli igehirdetés kezdettől fogva úgy tekintett erre az eseményre, mint amellyel Isten Jézust igazolta (ApCsel.2,22-24.). Kaifás Jézust az Istenre megesketve vallatta arról, hogy ő-e a Messiás, az Isten Fia (Mt.26,62.). Az Atya Jézus feltámasztása révén – úgy is mint e vallomás felkért tanúja – maga tanúskodott arról, hogy Jézus igazat mondott. A születő keresztény egyház számára az, hogy az egyetlen Isten három személy, ugyanúgy felfoghatatlan volt, mint a Jézust elvető zsidóknak, de Jézus csodái és feltámadása tanúskodtak Jézus istenségéről és az általa a Szentháromságról közölt kinyilatkoztatás igazságáról, ezért hittitokként elfogadták. Mi, mai keresztények pedig az apostolok és az apostolok tanítását őrző Egyház tanúságtétele nyomán tesszük ugyanezt.

Életünk nehézségei közepette vigaszt és reményt nyújt nekünk is, hogy Jézus, aki földi életében elszenvedte mindazt, amit minden ember elszenved élete során, ugyanaz, aki isteni hatalmával képes bármely nyomorúságot megszüntetni, és feltámadva a halálból elfoglalta helyét az Atya dicsőségében, hogy értünk örökké közbenjárjon. Krisztus nem valamilyen távoli, tökéletes szuperlény, aki összevont szemöldökkel szemléli küszködésünket, hanem testvérünk, aki tudja, milyen nehézségekkel szembesülünk, ezért végtelen megértéssel és tapintattal segít minket az üdvösségre (Zsid.4,15-16.). Feltámadása pedig az örök élet záloga azok számára, akik sorsában osztozott, és akik maguk is hajlandóak Vele sorsában osztozni.

Kívánom mindannyiunknak, hogy érezzük át a maga teljességében a Húsvét örömét és reményét!

(Eredetileg közzétéve: 2009. április 12.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: