Újragondolás

Mottó: Aki a kicsit megveti,
az mindent elveszít.” (Sir.19,1)

Hazánk háza tájáról folyamatosan érkeznek a rossz hírek, legutóbb arról szóltak a hírek, hogy mindent, még a Szent Koronát is elzálogosították a fizetésképtelenségtől rettegő vezetőink. (Ez egyébként értelmetlen felvetés: a Szent Korona a 2000. évi I. törvény preambuluma szerint “a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklye”; e rendeltetéséből fakadóan elidegenítése a szuverenitás átruházását jelentené; a szuverenitás és a felségjogok azonban nem adhatók megántulajdonba és nem zálogosíthatók el, átruházásukra és megterhelésükre a végrehajtó hatalom gyakorlása útján nem kerülhet sor.) Ilyen helyzetben minden apró jó hírt meg kell becsülnünk.

Mérsékelt örömöm oka ezúttal a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII törvény 35-38.§§-ainak módosítása. Ez lényegében annak lehetőségét is meg teremti, hogy egyes háztartási szolgáltatások igénybevételének számlázott ellenértékét költségként a személyijövedelemadó-alap terhére elszámolhassuk, amint az korábban én is javasoltam (l.:Kétszer kettő néha öt, 2008. február 18.). Örömömet azonban két körülmény is mérsékli. Egyrészt, a jogalkotó csak igen szűk keretek között engedi meg e lehetőséget: csak 3.900.000,-forint teljes jövedelem alatt, és csak a költségek 30%-át, a többi kedvezménnyel együtt legfeljebb 100.000,-forint erejéig, másrészt továbbra sem veszi figyelembe az adózó és hozzátartozói eltartási költségeit. Ez erőteljesen lerontja e szabály kedvező pénzügyi és szociális hatásait; ezt a meghirdetett nyereményjáték („Számlával milliókért”) sem képes ellensúlyozni.

A hírekből úgy tűnik, hogy a közeljövőben a költségvetés és más pénzügyi tárgyú törvények jelentős módosítása várható; szóba került az adóteher átrendezése is. Ezt én csak bátorítani tudom azzal, hogy az első lépés e fenti korlátozások eltörlése lehetne, kiegészítve az eltartási költségek (az öregségi nyugdíj legkisebb összegével azonos értéken történő) átalányszerű elszámolásának lehetővé tételével és a vagyonközösségben [ideértve a házassági vagyonközösséget (Csjt. 27.§ (1) bekezdés), az élettársi vagyonközösséget (Ptk. 578/G.§ (1) bekezdés) és az együtt élő, közeli hozzátartozók vagyonközösségét (Ptk. 578/G.§ (2) bekezdés) is] élő személyek összevont adózása lehetőségének bevezetésével, ami valóban hatékonyan szolgálhatná mind az életszínvonal és a fogyasztás, mind az összesített adóbevétel növekedését.

Második lépésként javaslom a személyi jövedelemadó kulcsai számának növelését. Így indokolt lenne a mostani 16 és 36%-os kulcsokat előbb 10, 20, 30 és 40%-os kulcsokkal felváltani, majd az adótáblát újabb, 5, 15, 25 és 35%-os kulcsok bevezetésével tovább finomítani. Ez az arányos közteherviselés (Alk. 70/I.§) megvalósításán túlmenően azt a célt is hatékonyan segítené elő, hogy az adóteher-átrendezés folyamán azok a társadalmi csoportok kerüljenek előnybe, akik jövedelmüket nagyobb arányban használják fogyasztásra, így a kieső adóbevétel minél nagyobb hányada szolgálná közvetlenül a fogyasztás, ezáltal az általános forgalmi adóból származó bevétel, valamint a gazdasági növekedés és a kedvező munkaerő-piaci hatások folytán a társasági adó és személyi jövedelemadó alap növekedését.

Tekintettel arra, hogy a kiadási oldal főösszegének – egyébként szükséges – csökkentése körében ismét felmerült a kötelező önkormányzati feladatok fedezetének megnyirbálása, emlékeztetnék két, fontos körülményre. Az egyik, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, amiből következik, hogy az Alkotmány elsődlegességének a költségvetési törvényben is érvényesülnie kell. Az Alkotmányban rögzített alapjogok biztosításához és az Alkotmányban meghatározott államcélok megvalósításához szükséges fedezetet az államháztartás pénzügyi egyensúlyának megőrzése érdekében sem szabad elvonni. Nem lehet tehát a családtámogatás (67.§), továbbá az egészségügyi ellátás (70/D.§), a szociális biztonság (70/E.§) vagy az oktatás (70/F.§) szükséges kiadásainak illetve általában az önkormányzati feladatok (44/A.§ c) pont) ellátásának fedezetét elvonni; a gazdaságpolitika meghatározása során pedig törekedni kell a teljes foglalkoztatásra (70/B.§).

A másik, hogy a hazugsággal való szakítás a hiány újratermelődése megakadályozásának elengedhetetlen feltétele. Konkrétan arra gondolok, hogy a központi költségvetés egyensúlyának javítása érdekében az elmúlt húsz évben szokássá vált a hiány kiszervezése az államháztartás más alrendszereibe. Kezdődött ez 1988/89-ben, amikor a társadalombiztosítás és az akkor is veszteséges központi költségvetés között kicserélték a családtámogatást és a jóval költségesebb kórház-finanszírozást (a következő évektől kezdve az addig nyereséges egészségbiztosítási kassza rendszeresen jelentős hiánnyal zárt). Ezt követte a kilencvenes évek elejétől az eredetileg teljes egészében a helyhatóságokat megillető személyi jövedelemadó mind nagyobb hányadának elvonása, majd a kilencvenes évek közepén az önkormányzatoknak juttatott központi támogatások jelentős mértékű megszorítása (jelenleg az önkormányzatok kétharmada a fizetésképtelenség határán van). Jelenleg azért is van az ország olyan nagy bajban, mert már nincs hova kiszervezni a hiányt. A megoldás nem az önkormányzati rendszer felszámolása, hanem az államháztartás alrendszereinek (elsősorban a társadalombiztosítás és az önkormányzati rendszer) szanálása; a hiányt ugyanis ott kell megjeleníteni, ahol keletkezik, mert csak így lehet forrásait – megfelelő gazdálkodással – felszámolni.

Egyebekben a nyugdíjbiztosítás és a központi költségvetés hiányának oka nem kizárólag a rossz gazdálkodás, hanem az, hogy egyre több eltartottra egyre kevesebb eltartó jut. Ez pedig nem csak a magyar lakosság egy jelentős részének (a hivatalos statisztikák szerint közel egymillió embernek nincs semmilyen törvényes jövedelme, emellett van körülbelül 3 millió nyugdíjas és 3,5 millió foglalkoztatott) vélelmezhető munka- és adókerülésére vezethető vissza, hanem elsősorban a társadalom egyre torzuló korfájára. Ez az alapvető probléma nem orvosolható a nyugdíjkorhatár emelésével, mert az csak a munkanélküliek számát gyarapítja. Ezen kívül egy ilyen rendelkezés egy olyan országban, ahol a férfiak várható élettartama 68, a nőké 73 év, a nyugdíjkorhatár 65, 68 illetve 70 évre való felemelése a befizetések és a szolgáltatások egyensúlyát alapvetően borítja fel (átlagosan 45-50 év befizetés után járna átlagosan 0,5-5,5 év nyugdíj), nem beszélve arról, hogy a magasabb változatok a férfiakat ki is zárnák a nyugdíjrendszerből, ami felveti a közvetett nemi alapú hátrányos megkülönböztetés gyanúját.

A tartós megoldást a gyermekszám jelentős és tartós növekedése hozhatná, ha ugyanis az ifjabb és munkaképes korosztályok aránya megnő, akkor a fogyasztás növekedésével arányban az adó- és járulékbevételek is nőnek, feltéve, hogy e korosztályok foglalkoztatása megoldott. A családtámogatás és a teljes foglalkoztatásra törekvés tehát nem csupán alkotmányos kötelesség, de egyben a hosszú távú pénzügyi egyensúly megteremtésének legfontosabb eszköze is.

Újra kell gombolni a kabátot ….

(Eredetileg közzétéve: 2009. január 22.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: