Váltó-állítás

Mottó:Kétszer ad, aki gyorsan ad.

Tavaly ősszel, amikor a pénzügyi válság kitöréséről cikkeztek a lapok, azt írtam, hogy a válság valójában nem akkora és nem olyan veszélyes, mint az a nyilatkozatokból kitűnik, ha tehát jól sáfárkodunk a lehetőségeinkkel, a komolyabb következmények elkerülhetők (Ne féljetek! A félelem a Gonosz fegyvere!, 2008. október 28.). Fél év telt el azóta, és a válság nagyobbnak és súlyosabbnak tűnik, mint valaha. Hűséges olvasóim számon is kérhetik tőlem, hogy hamis prófétának bizonyultam (Jer.6,14.). Nos, amit akkor megfogalmaztam, most is fenntartom: ha nem esnénk pánikba, és nem a félelmeinkre, hanem a józan eszünkre hallgatnánk, e válság sem lenne olyan súlyos. Az eltelt időszak ugyanis nem csak arról győzhette meg a figyelmes szemlélőt, hogy a pénzügyi válság súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel jár, hanem arról is, hogy vannak, akik tudatosan gerjesztik a válságot illetve a válsághangulatot.

Ez a válság a világban eredendően a pénzügyi rendszer válsága, a töretlen gazdasági növekedéshez szükséges források elapadása azonban a gazdaság szereplői közötti bizalom megrendülésével párosul. Mindenki arra számít, hogy a világgazdaság növekedése megáll, és ennek megfelelően fogja vissza termelését és beszerzéseit, következésképpen a világgazdaság teljesítménye csökken; az újabb és újabb romló statisztikai adatok ismeretében pedig a gazdaság szereplői még inkább visszafogják termelésüket és beszerzéseiket, s így tovább. Ez egy klasszikus tömeghisztéria vagy önbeteljesítő jóslat, amely hihetetlen gazdasági és társadalmi károkat okoz, ám nem mindenkinek.

E válságnak ugyanis ugyanúgy vannak haszonélvezői, akárcsak a háborúknak. Háború esetén a hadseregek szállítói és a lakosságtól harácsoló hadurak gazdagodnak meg, válság idején pedig azok, akik a világgazdaság zsugorodására spekulálnak, továbbá azok, aki a válságra hivatkozással olyan előnyöket szereznek, amelyeket „békeidőben” nem kapnának meg. Gondoljunk csak bele: a dollármilliókat osztalékként, jutalomként vagy jutalékként kifizető pénzügyi intézmények és multinacionális cégek a pénzügyi rendszer működőképességének illetve a munkahelyek megőrzésének örve alatt csillagászati összegű állami támogatásokat kapnak, megszabadulnak a kevésbé tőkeerős vetélytársaktól, és tetszőlegesen csökkentik költségeiket. Így válik a világgazdasági válság a jövedelem és a vagyon újraelosztásának eszközévé.

Éppen ezért nem is annyira a válság mélységei felé vezetném az olvasót, hanem a válságból való kilábalás oldaláról közelíteném meg a kérdést. A válsághelyzet ugyanis rávilágít néhány valóban komoly és megoldandó problémára. A magyar gazdaság egyik fő problémája a forráshiány, vagyis az, hogy kevés a pénz; a sokat emlegetett körbetartozás is ennek eredménye. E probléma megoldásának alapvetően két útja lehetséges.

Az egyik, hogy növeljük a gazdaságban áramló pénz mennyiségét. Az utóbbi évek gazdaságpolitikájának is ez volt a lényege, ám e politikának nagyon komoly veszélyei vannak, mert a mai pénz: árupénz. Ez azt jelenti, hogy egy adott ország összes fizetőeszközének valódi fedezete az adott országban megtermelt javak összessége. A jegybank növelheti a forgalomban lévő nemzeti fizetőeszköz (esetünkben a forint) mennyiségét, ám ez elértéktelenedéshez vezet, ha a pénzkibocsátás üteme meghaladja a termelékenység növekedésének ütemét. Lehetséges külső források bevonása is: a külkereskedelmünk tartósan hiányt termel, nincsenek gyarmataink, és az utóbbi száz évben sikeres háborúink sem voltak, hogy hadizsákmányként vagy hadisarcként valós többletforrásokhoz juthattunk volna, ezért a külső forrás bevonása a hitelfelvételre korlátozódik. Valójában tehát nem a lakosság fogyasztott többet a kelleténél, hanem a gazdaság forráshiányát igyekeztünk hitelből orvosolni.

Van azonban egy másik módja is a gazdaságban áramló pénz mennyiségének növelésének: ha a pénz forgási sebességét növeljük. A pénz ugyanis elsődlegesen az árucsere eszköze, így jelentősége van annak, hányszor cserél gazdát. Ha gyakrabban fizetnek ugyanazzal a pénzzel, akkor kevesebbre van belőle szükség az árucsere (kereskedelem) működtetéséhez, ezért ugyanaz a pénzösszeg többet is ér, hiszen kevesebb pénz áll szemben ugyanannyi termékkel. A forráshiány tehát orvosolható lenne hitelfelvétel és pénzkibocsátás nélkül is, ha sikerülne a pénz forgási sebességét növelni. Ennek azonban két fontos akadálya is van: az egyik a pénz felhalmozása (amikor tehát a pénz nem az árucsere céljait szolgálja), a másik a fizetőképesség hiánya. Ez utóbbira vezethető ugyanis vissza a vállalatok körbetartozása, a túlbiztosítás és késedelmes fizetés.

Természetesen a probléma nem új, már a késő középkor észak-itáliai gazdaságának fellendülése idején problémát okozott, hogy nem volt elég pénz (akkor még nemesfém-pénz) a gazdaságban, és már akkor kitaláltak egy egyszerű eszközt e pénzhiány kezelésére: a váltót. A magyar lakosság többsége a váltóról csak a Mikszáth-regényekből hallott, és valami úri huncutságnak gondolja, holott egy rendkívül egyszerű és hasznos jogintézményről van szó, amely a bizalmon alapul. A váltó ugyanis egy értékpapír, amely egy későbbi időben teljesítendő pénzkövetelést testesít meg. A váltó kiállítója vállalja, hogy a váltón megjelölt későbbi időpontban a váltón feltüntetett jogosultnak ő vagy a váltón megjelölt más személy a váltón megjelölt (általában az esedékességig terjedő időre járó késedelmi kamat figyelembevételével megállapított) pénzösszeget kifizeti. A váltó, mint értékpapír eladható (forgatható), így a megbízható váltóadóstól származó váltó lényegében ugyanolyan, mint a hitelpénz, így képes átvenni annak gazdasági szerepét is (a közbeszédben “papírpénznek” nevezett bankjegy eredetileg a banknak átadott nemesfémpénz-összegről kiállított váltó!). A váltó tehát lényegében fel tudja számolni a körbetartozás jelenségét is, hiszen mindig csak a váltókötelezett és a váltójogosult tartoznak egymásnak.

A váltó érvényesítése (ha van fedezete) viszonylag gyors és egyszerű. Az esedékességkor a kötelezettnek csak olyan okból tagadhatja meg a fizetést, ami magából a váltóból kitűnik (nem hivatkozhat például arra, hogy a váltó ellenértékét nem kapta meg), és ha nem teljesít, egy gyorsított bírósági eljárásban (a váltóperben a bíróság soron kívül jár el, a tárgyalást a keresetlevél beérkeztétől számított 8 napon belül ki kell tűzni, és az általános szabályok szerint 15 napos határidők 3 naposak) lehet őt kötelezni a tartozás megfizetésére. Emellett, ha a váltókövetelésének kifizetésének megtagadásáról közjegyzői okiratot állítanak ki (óvatolás), akkor a váltókövetelés érvényesíthető a váltó minden korábbi átruházójával szemben is. Ez is növeli az esélyét annak, hogy a követelés végül valakitől behajtható lesz. A váltó kiállítása és átruházása tehát sokkal biztosabb megtérülést jelent tehát, mint a ma divatos faktorálás vagy az engedményezés, mégis alig alkalmazzák a gyakorlatban.

A fejlett váltórendszer a jegybanknak is fontos eszközt ad a kezébe. A váltó ugyanis nemcsak az áruk ellenértékeként ruházható át, mert eladható egy banknak is, a váltón szereplő összegből a vásárlástól az esedékességig terjedő időig járó kamat levonásával megállapított vételárért (leszámítolás), így a váltót elfogadó azonnal pénzhez jut. A bank a váltóval két dolgot tehet: vagy megvárja az esedékességet, és akkor behajtja a követelést (tipikusan a váltóban kötelezettként megjelölt, a váltó kiállítójának számláját kezelő banktól), vagy az időközben esedékessé vált kamat felszámításával továbbadja a váltót még az esedékesség előtt. A jegybank maga is vásárolhat váltót a bankoktól (visszleszámítolás), ezáltal juttatva újabb pénzmennyiséget a gazdaságba. Egyfelől az államkötvények jegybank általi jegyzése és a refinanszírozási hitelek nyújtása, másfelől a váltó visszleszámítolása között azonban az a különbség, hogy ez az összeg biztosan eljut a vállalkozóig, és ennek valós (árukban és szolgáltatásokban megtestesülő)fedezete biztosabban megvan. A jegybank ezzel az eszközzel tehát a bankok és az államadósság hizlalása nélkül tudja szabályozni a gazdaságban forgó pénz mennyiségét.

A jegybank nem csupán az által vásárolt váltók mennyisége, de a visszleszámítoláskor alkalmazott kamatláb révén is befolyásolni tudja a gazdaság működését. Ha a visszleszámítolási kamat magas, akkor a vételár alacsonyabb lesz (a bank is olcsóbban akar majd vásárolni, illetve kevésbé éri meg neki váltót adni-venni) és a váltókötelezettség teljesítésével több pénzt lehet kivonni a gazdaságból (a hitelpénz a jegybankba érve elveszti értékét, tulajdonképpen megsemmisül). Ha ez a kamatláb alacsonyabb, akkor a vételár magasabb (a banknak jobban megéri váltót adni-venni), és kevesebb pénzt lehet kivonni a gazdaságból. A fejlett váltórendszer tehát amellett, hogy növeli a pénz forgási sebességét és ezáltal a pénz látszólagos mennyiségét, lehetőséget ad a jegybanknak a pénzmennyiség hatékonyabb ellenőrzésére, emellett még érvényesül az a hatás is, hogy a jegybank által kibocsátott pénz közvetlenebbül áramlik a gazdaságba. Kevesebb pénz, nagyobb forgási sebesség, közvetlen gazdasági felhasználás – mindez növeli a hitelpénz értékét.

A fejlett váltórendszer fő haszonélvezői természetesen a kisebb, kevésbé tőkeerős vállalkozások, akiket leginkább sújt a körbetartozás és a késedelmes fizetés, ezért a társadalmi-gazdaságpolitikai előnyök sem elhanyagolhatók, különös tekintettel arra, hogy a munkahelyek többségét ezek biztosítják és a kutatás-fejlesztés is ezekben a legélénkebb. Ehhez még hozzátehetjük, hogy e cégek többsége hazai érdekkörbe tartozik, vagyis a cégek és tulajdonosaik belföldön adóznak, belföldön tartják megtakarításaikat, és nagyobbrészt belföldön fogyasztanak.

A pénz forgási sebességét persze lehet más módon is növelni: tény, hogy az alacsonyabb jövedelműek jövedelmük nagyobb hányadát fordítják fogyasztásra, mint felhalmozásra, így az alacsonyabb jövedelműek jövedelmeinek növelése (például adóterheik csökkentése révén) nagyobb mértékben járul hozzá a pénz forgási sebességének (továbbá a gazdaság és a forgalmiadó-bevételek) növekedéséhez, mint a magasabb jövedelműeké. Ez is arra utal, hogy az államnak elsősorban a munkavállalók és a kis- és középvállalkozók helyzetén érdemes javítania. Az adórendszer és a költségvetési támogatások rendszerének szabályozása az állam felelőssége; a fejlett váltórendszer kialakítása azonban sokkal inkább a gazdaság szereplőinek a felelőssége.

Ne feledjük: a váltórendszer a bizalmon alapul. A megbízható, korrekt üzleti magatartás lehet a forráshiány és általában a pénzügyi-gazdasági válság megoldásának alapja. Ez állami (jogi és kormányzati) eszközökkel ugyan segíthető, de végső soron mégis rajtunk múlik: erkölcsi tartás kérdése. Ahogy Szókratész már a Kr. e. V. században megmondta: a gazdagságnál előrébb való az erkölcs, mert a gazdagságból nem lesz erkölcs, de az erkölcsből támadhat gazdagság.

(Eredetileg közzétéve 2009. április 30.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: