Veled, Uram, vagy Nélküled?!

Mottó: A királyi udvarban a hit után
az Egyház foglalja el a második helyet.”
(Szt. István: Intelmek)

Nyilván mindenki előtt ismert az országban kibontakozó Koppány-kultusz, és az a gondolat, hogy ezt az országot a kereszténység felvétele tette tönkre, hiszen a magyarok az ellenség szeretetét és a megbocsátást hirdető kereszténységet követve védtelenné váltak ellenségeikkel szemben. Elvethetnénk persze ezt azzal, hogy a nyugati „ellenséges” népek is keresztények voltak, és így rájuk is ugyanazok a parancsok vonatkoztak, ezért valójában a magyarokat nem a kereszténység, hanem a rossz keresztények tették tönkre, de ez az érv nem sokat érne. Nem, mert a marxizmus emlőin nevelkedett gondolkodók számára a vallás ideológia, vagyis az uralmi viszonyok elleplezésének és fenntartásának eszköze. Az ő számukra tehát a keresztény térítés nem más, mint a nyugati feudális elit uralma terjesztésének és fenntartásának körmönfont eszköze.

A valóság azonban alapvetően más képet mutat; a történelem ugyanis kereszténység és a magyarság kölcsönösen kedvező együttéléséről tanúskodik. Az első és legfontosabb, a magyarság számára kedvező következménynek a Kárpát-medence megtartását tekinthetjük. A nagy elődöknek ez nem sikerült: a hunok mintegy hatvan évig tudták magukat tartani (ebből Attila egyeduralma mindösszesen nyolc évet tett ki, nagyjából a Medgyesy-Gyurcsány-Bajnai kormányok eddigi hivatali idejével megegyező időt), az avarok – ide számítva a vazallus avar állam idejét (804-829) is – kicsivel több, mint kétszázötven évig, de még a rómaiak is csak négyszáz évig. Ehhez képest a magyarok mintegy ezeregyszáz éve élnek a Kárpát-medencében; idegen uralom és területi fogyatkozás nélkül több mint hatszáz évig (900-tól 1526-ig), ebből körülbelül ötszáz évet keresztényként. Kétségtelen, hogy az ország területe két ízben (1526 és 1686 között és 1918 után) komolyan megfogyatkozott, de sem ez, sem a dinasztikus jellegű idegen uralom nem tudta felszámolni az ország jogi önállóságát.

Ne gondoljuk azonban, hogy mindez a véletlen műve. Jóllehet, a kereszténység felvétele eredetileg kétségkívül azt a célt (is) szolgálta, hogy az országgal szembeni egységes európai fellépés ideológiai alapját szétzúzza, a kereszténység és a magyarság kapcsolatai ennél a diplomáciai fogásnál jóval szorosabbra fűződtek. Megmaradva még a diplomáciánál, a Magyar Királyság a pápák egyik legfontosabb európai szövetségese volt a középkor folyamán; nem csoda, hogy a pápák annyit tettek (diplomáciai eszközökkel, pénz, ritkábban csapatok küldésével) Magyarország épségének és függetlenségének megőrzése, majd török uralom alóli felszabadítása érdekében. Ez az alapvetően jó viszony persze nem volt mindig felhőtlen (így például a pápai hűbérnek számító Horvát Királyság magyar koronához csatolását a pápa erőteljesen nehezményezte is), ám jóval kiegyensúlyozottabb és túlzásoktól mentesebb volt, mint a pápa és a római császár vagy a francia király viszonya, akik megkísérelték a pápát függésbe vonni.

Ennél is fontosabb volt azonban a magyar egyház és a püspökök szerepe a magyar állam fennmaradásában. Szent István nem tévedett, amikor a főpapok rendjét helyezte a királyság támaszai között a harmadik helyre; a magyar püspökök igen sokat tettek a királyi hatalom fenntartásáért, az ország függetlenségének és épségének védelmében. A sort kezdhetnénk mindjárt Gellért csanádi püspökkel, aki megszervezte András-Levente herceg hazatérését és hatalomra juttatását, és folytathatjuk Hartvik püspökkel, aki legendájában kidolgozta és elfogadtatta a magyar állam függetlenségének teológiai-közjogi alapját (az országfelajánlást), Lukács esztergomi érsekkel, aki keményen szembeszállt – a Szent Koronát is megcsonkító – XII. századi trónkövetelőkkel, továbbá azokkal a XIII. századi püspökökkel, akik Kun László alatt a magyar függetlenséget védték a pápai követtel szemben is, a III. András alatt – a kiskirályokkal szemben, a királyi hatalom védelmében – a rendi állam kialakításánál bábáskodtak, majd azt is kikényszerítették, hogy Károly Róbert törvényes módon megkoronázott királyként lépjen trónra, s a sort folytathatnánk egészen a Szálasitól a Dunántúl megkímélését kérő, s ezért bebörtönzött püspökeinkig.

Noha sok „kutató” állítja, hogy a magyar egyház papi ruhába üldözött „idegen ügynökök fészke” lett volna, akik meghamisították a magyar történelmet és megvetően beszéltek a magyar múltról, a magyar papok sokszor többet tettek a nemzeti múlt és a függetlenség megőrzéséért, mint a honfoglaló ősökkel büszkélkedő nemesek. A legkorábbi ismert, XII. századi krónikákat magyar szerzetesek írták, akik nemhogy megvetéssel szólnának a magyar múltról, inkább példaképül állítják elénk őseinket. Anonymus például úgy ír Álmosról, mint akinek „mintegy a Szentlélek ajándéka jutott”, s a magyarokkal azonosított szkítákról pedig – forrásától eltérően – azt írja, hogy mindegyiknek „csupán csak egy” felesége volt; Kézai pedig a XIII. században divatos universitas-eszmét vetíti a magyarok társadalmára. A magyar püspököket ott találjuk a király mellett minden fontosabb középkori csatánkban, akkor is, amikor a nagyurak távol maradtak. Így esett el a muhi csatában Ugrin kalocsai érsek és a templomosok nagymestere, illetve a mohácsi csatában a püspöki kar nagy része, míg Szapolyai János erdélyi vajda (Forgách Ferenc pécsi püspök szerint azért, hogy II. Lajos után trónra jusson, miként azt a Dózsa-lázadás leverésekor megígérték neki) és Báthory István nádor (neki a csata után a legfontosabb dolga a menekülő pécsi káptalan kirablása volt) hadaikkal távol maradtak az eseménytől.

A valóságban tehát a magyar állam válságainak nem a kereszténység, vagy az egyháziak voltak az okai, sokkal inkább az, hogy a magyarok eltértek a keresztény tanítástól. Az egyház óv a kapzsiságtól és a hatalomvágytól, mégis mind a muhi csatát, mind mohácsi csatát, mind a trianoni békét megelőző időkben a magyar politikai elit gátlástalan kapzsiságát, fékezhetetlen hatalomvágyát figyelhetjük meg, ami a társadalom általános hanyatlásával párosul. A muhi csata – kevesen tudnak róla, de attól még igaz – azért is végződött vereséggel, mert a magyar urak meg akarták leckéztetni a királyt, hogy lássa, mire megy nélkülük, és így csapataikkal távol maradtak, majd a vereség hírére szétfutottak, ki-ki a maga birtokai védelmére, noha a teljes magyar haderő létszáma még így is meghaladta a támadó mongol seregét. Az ezt követő mongol támadásban az ország lakosságának negyede veszett oda, a korábban sűrűn lakott Alföld településszerkezete pedig helyrehozhatatlanul károsodott; a fő, hogy a leckét megértette a király, és nem merte tovább folytatni a királyi hatalom megerősítését és a birtokadományozások felülvizsgálatát, inkább maga adományozott nagyobb birtokokat; ennek következtében a század végére az ország feudális anarchiába süllyedt.

A mohácsi csata még szebb példája a magyar válságok valódi okának: a gátlástalanul harácsoló főurak egy része meg sem jelent a csatában, a kis- és köznemesek pedig közölték a királlyal, hogy ha még sokáig vár a támadással, ők hazamennek, mert sokba kerül nekik ez a hadakozás; paraszti hadak a tizenkét évvel korábbi Dózsa-lázadás miatt nem vettek részt a csatában. Így eshetett, hogy az az ország, amelynek teljes hadereje századokkal korábban is százezer körülire rúgott, a mohácsi síkon csak huszonötezer katonát tudott szembeállítani a török szultán hetven-nyolcvanezer fős seregével szemben. De Trianon sem pusztán a nyugati hatalmak és a mohó szomszédok gonoszságának eredménye; ha az ország nem esik áldozatul Károlyi Mihály és társai gátlástalan hatalomvágyának, ma legalább kétszer nagyobb országban élnénk, hiszen a világháború végeztével veretlen(!) csapataink mindenhol idegen földön állomásoztak, s a „Vörös Hadsereg” harcai megmutatták, hogy az utódállamok sebtében összehozott, főleg szabadcsapatokból álló hadereje nem tudja feltartóztatni a veteránokból álló magyar reguláris haderőt.

Jobban tennénk tehát, hogyha ahelyett, hogy mindig külső körülményekben keressük a nemzeti tragédiák okát, magunkba tekintenénk; válságok minden nép életében vannak, de csak a meggyengült nemzedéket tudják elsodorni. Társadalmunk erőssége az azt összefűző kötelékek szilárdságától függ; az igazságtalanság, önzés és gátlástalanság gyengíti, az igazságosság, erényesség és a közjóért cselekvés erősíti azt. A társadalom egészét nem tudjuk megváltoztatni, de magunkat igen, kezdjük tehát ismét követni a magyar kereszténység ősi, kipróbált eszményeit, és ha sokan teszünk így népünk sorsa biztosan jobbra fordul. De ne feledjük: ha letérünk erről az útról, az újabb pusztító csapás hamarabb itt lehet, mint gondolnánk…

(Eredetileg közzétéve: 2009. október 12.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: