Vérivók

Mottó: “… ellene fordulok annak, aki vért evett és kiirtom a népből, hiszen a test élete a vérben rejlik.
A vért azért adtam nektek, hogy az oltáron elvégezzétek vele az engesztelés szertartását életetekért,
mert a vér szerzi meg az engesztelést az élet számára.
”(Lev.17,11.)

Nem tudom, kedves Olvasóim hogyan vannak vele, de engem már kissé bosszantanak a vámpírokkal foglalkozó könyvek és filmek országot ellepő plakátjai. Tudom, nem sajátosan magyar jelenséggel van dolgunk: az angolszászok ködös képzelete ontja a vámpírokkal, farkasemberekkel, szellemekkel és más effélékkel kapcsolatos történeteket. Ez kétségtelenül nem új jelenség, az azonban igen, hogy itthon is ilyen hírverés és lelkesedés övezi ezeket a történeteket. Talán nem kifejezetten adventi téma, de talán nem árt összefoglalni, mit tudhatunk a Sötét Oldal e képviselőiről.

A vámpírokról alkotott képet az amerikai szórakoztató-ipar számos idegen elemmel vegyítette, ilyen például a halhatatlanság, a farkasemberekkel vívott harcok, a melankolikus érzelmek, stb. A vámpírokról alkotott eredeti kép ennél jóval egyértelműbb volt: a vámpírok olyan lények, akik az által biztosítják túlélésüket, hogy mások vérét megisszák. (Így a vámpírok közeli rokonai a Szent Anna-tó gonosz tündéreinek.) Bár itt-ott a vámpírok mibenléte (ember, démon, stb.) nem egészen egyértelmű, általánosságban elmondható, hogy a legtöbb helyen (ahol a vámpír-hiedelem hagyományosan jelen van) a vámpírokat halott embereknek tekintették, akik haláluk után így biztosítják életüket (vagyis: élőhalottak). Eredetileg a vámpírság nem harapás útján terjedt: a vámpírrá válásnak egyéb oka (általában a fekete mágia gyakorlása) volt, míg a vámpírok áldozatai meghaltak, vagy valamiféle öntudatlan-magatehetetlen állapotba kerültek.

A vámpírok „természetrajzát” nem érthetjük meg anélkül, ha a vérrel kapcsolatos ősi hiedelmek megértése nélkül. A vért régen nyilvánvalóan nem pusztán az anyagcsere nélkülözhetetlen közvetítő közegének, illetve – vámpír-szempontból – a szükséges napi fehérje és folyadék forrásának tekintették, hanem az életerő hordozójának. Ennek a felfogásnak az alapját a hétköznapi tapasztalat alkotta: aki vért veszít, legyengül, aki elvérzik, meghal; a nők a havi vérzés időszakában terméketlenek, a test, amíg benne áramlik a vér, egy cselekvésre képes személy, vér nélkül viszont egy tehetetlen anyagtömeg; logikus tehát, hogy a vér az élet hordozója, az életerő forrása.

Ebben az értelemben tekintette az ókori zsidóság is szentnek a vért (Lev.17,10-12.): az életerő Istentől ered, ezért annak hordozójával, a vérrel is csak Isten jogosult rendelkezni. Az áldozati állat vérét Istennek kell felajánlani (Lev.4), a leölt állat vérét ki kell folyatni, és nem szabad elfogyasztani (Lev.7,26-27); e szabályok mind-mind arra a hittételre utalnak, hogy Isten az Élet Ura. Ez magyarázata annak, hogy a vér fogyasztásának tilalmát a kereszténység is átvette (az étkezési előírások közül egyedül ezt!) a zsidóságtól (ApCsel.15,29). Számunkra, katolikusok számára vér ilyen felfogásának még egy fontos üzenete van: az eucharisztikus színek alatt Krisztus teste és vére van jelen, és kenyér és a bor külön-külön nem változtatható át; mindez azt hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiában nem a halott, hanem az élő Krisztus van jelen!

Visszatérve a vámpírokra, esetükben a néphit szerint tehát olyan lényekről van szó, akik saját életerővel már nem rendelkeznek, ezért másoktól rabolnak életerőt, a túlélés érdekében. Ez a hagyományos világkép szerint már önmagában elítélendő volt, hiszen a világ természetes rendjét (az emberi halandóságot) támadja; e mellett a vámpír saját élete természetellenes meghosszabbítása érdekében másoktól veszi el az életlehetőséget, (általában anélkül, hogy a tisztes halál és ez által a boldog túlvilági lét lehetőségét biztosítaná). A vámpírok tehát – tetszik, nem tetszik – önimádó paraziták, akik különösen azokra veszélyesek, akik viszonylag védtelenek, ám sok életerővel rendelkeznek; a régiek mindenekelőtt ilyennek tekintették az ifjú szűzlányokat. A vámpírokat tehát a fiatal lányokhoz nem valami melankolikus szerelmi vágy, még csak nem is valami vad érzékiség, pusztán a költséghatékonyság űzi.

A vámpírok elleni védekezésnek a néphit számos módját ismerte, a láb vagy a fej levágásától a szívbe vert karóig (keresztig), és általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy a vámpírok – mint a sötétség erői által fenntartott lények – a napfény hatására elenyésznek. Ezek a megoldások azonban már mélyen a népi babonaság körébe vezetnek minket: a mágia erejét ellenvarázslatokkal igyekeztek megtörni. Az kétségtelen, hogy a vámpír a néphit szerint viszonylag gyorsan nyakára hágott a rablott kincsnek (életerőnek), ezért újra és újra rabolnia kellett. Ez is hétköznapi tapasztalatot tükrözött: a bűnös úton szerzett javak valahogy gyorsabban fogynak.

Az is érdekes, hogy miként lett valaki vámpírrá. Az újabb amerikai filmek és könyvek a vámpírt valamiféle rendhagyó Hominidának tartják, amelyek ivaros módon szaporodnak. Ez meglehetősen messze esik a hagyományos felfogástól; már a harapás útján terjedő vámpírság is messze esik az eredeti gondolatvilágtól, noha annak annyi alapja van, hogy az életerejét vesztett áldozat, ha nem hal meg, valamiféle köztes, élőhalott állapotba kerül. Ebben az állapotban esetleg az áldozat is követhetné a példát, és maga is megpróbálhat életerőt rabolni, bár ebben az állapotban a cselekvés nem magától értetődő. A hagyományos elképzelés szerint azonban a vámpír egy olyan ember, aki valamilyen okból annyira ragaszkodik ehhez a világhoz, hogy természetes halála után sem hajlandó elhagyni azt. Ez a ragaszkodás adódhat abból, hogy az ilyen ember életében is kapzsiságáról, kegyetlenségről és féktelen hatalomvágyról tett tanúbizonyságot, és szerzett javaihoz, hatalmához görcsösen ragaszkodik, vagy abból, hogy bosszút akar állni az őt életében ért sérelmekért. A vámpírok tehát – keresztény terminológiával élve – kárhozott lelkek, akik beteges ragaszkodásuk vagy gyűlöletük miatt maguk nem tudnak továbblépni, de mivel már nincs saját lételemük, ezért másokon élősködnek.

A filmek borzongató hősei, a sírból kikelő vámpírok ténylegesen nem léteznek; Isten az élet szuverén ura, aki ha véget akar vetni a földi életnek, nincs, aki ellenállhatna akaratának. Léteznek azonban olyan emberek, akiket beteges ragaszkodásuk vagy gyűlöletük megakadályoz életük egyes szakaszainak lezárásában, ezért szédületes gyorsasággal pazarolják el lehetőségeiket, amellyel jelenüket és jövőjüket építhetnék, miközben mások javaira áhítoznak. Ők azok, akik élőhalottként járnak-kelnek a világban, rombolva-pusztítva mások életét. Ha tehát unalmunkban jól is esik borzongani egy-egy vámpíros történeten, éberen őrködjünk azon, hogy mi magunk ne váljunk ilyen élőhalottakká.

… mert egyszer eljön a hajnal, felkél Krisztus isteni dicsősége fényességében, és akkor erejüket vesztik, akiktől az élők rettegtek, és új erőre kapnak azok, akik bizalommal várják eljövetelét!

(Eredetileg közzétéve: 2010. december 10.)

Advertisements

One Response to Vérivók

  1. Visszajelzés: Belül tágasabb | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: