Zöld szemű szörnyeteg

Mottó:Szétszórta a szívükben gőgösöket,
letaszította trónjukról a hatalmasokat,
az alázatosakat pedig felemelte
” (Lk.1,51-52)

Vasárnap este Ipoly atya az ötödik parancsról beszélt. Ezzel kapcsolatban nekem rögvest Káin és Ábel története jutott eszembe. Káin és Ábel történetét – azt hiszem – mindannyian jól ismerjük, annyira jól, hogy hajlamosak vagyunk apróbb részletei felett átsiklani. Mentségünkre szóljon, hogy az eredeti történet már a rabbinikus irodalomban némiképp átértékelték, és az újszövetségi levelekben is ezt az értelmezés jelenik meg. E szerint ebben a történetben a gonosz, istentelen, csak színből áldozatot bemutató Káin áll szemben az ártatlan, istenfélő, tiszta szívű Ábellal. Ebben az értelmezésben a tragikus végkifejlet eleve kódolva van, s a példázat nem több mint a bűn elhatalmasodásának szemléltetése, az ártatlan igazak üldöztetéseinek előképe.

Noha – mint látni fogjuk – ez az értelmezés nem áll távol a történet eredeti értelmétől, mégis az gondolom, hogy az eredeti történet nem egészen erről szól. Maga a történet sem a gyilkossággal kezdődik és ér véget. A történet ugyanis ott kezdődik, hogy Éva, az első asszony megszüli elsőszülöttjét, Káint. E fiú az újrakezdés reménye a bűnbeesett emberiség számáéra; ő az első, akit Éva fájdalommal szült a világra (Ter.3,16), de egyben az első, akiben teljesedhet az ígéret: az Ivadék széttiporja a kígyó fejét (Ter.315). Érthető tehát Éva öröme, amit elsőszülött fia felett érez: „Isten segítségével embert hoztam a világra” (Ter.4,1). Ezután születik még egy fiú: Ábel, ám az ő esetében elmarad ez az ujjongás, sőt, maga a Szentírás is csak mint Kain testvérét jelöli meg. Ez azonban nem véletlenül van így: ez a két testvér alapvető viszonya: a körülrajongott, ünnepelt elsőszülött, és a másik gyerek, aki „csak úgy van”.
Ez a viszony nagyjából megfelel az ókori körülményeknek, ahol az elsőszülöttségnek különleges jelentősége volt (gondoljunk csak Jákob és Ézsau esetére!), de a történet ezt külön hangsúlyozza a kisebbik fiú nevével (jelentése: „lehelet”), és a testvérek foglalkozásával. Igaz ugyan, hogy az ősatyák is pásztorok voltak, ám ne gondoljuk, hogy az izraeliták e miatt ezt tartották volna az előkelőbb foglalkozásnak. Az ókorban ugyanis a gazdagság, kényelem és az előkelőség fogalma a megerősített városokhoz kötődött, ahol a földműves-közösségek éltek. A pásztorkodás kiegészítő tevékenység volt, betelepült nomádok, rabszolgák és a kevésbé jelentős családtagok feladata, amint az Dávid felkenésének történetéből is kitűnik: az idősebb testvérek a városban laknak, a legkisebb, Dávid pedig a nyájjal van (1Sám,16.11.).

Adott tehát két testvér: egy körülrajongott, előkelő, akihez nagy reményeket fűznek, és egy jelentéktelen, akit szinte észre sem vesznek. Mind a ketten áldozatot mutatnak be az Úrnak. A szöveg nem mondja, hogy Káin eleve színből, gonosz szándékkel mutatta volna be az áldozatot, sőt a szöveg megfogalmazása inkább arra utal, hogy ilyen különbség egyáltalán nincs: mind a két testvér saját munkája gyümölcsét ajánlja fel az Úrnak. A különbség pusztán abból adódik, hogy az Úr az egyik áldozatra „letekint”, a másikra nem. Ez – amint Isten későbbi szavaiból kitűnik – nem valamiféle értékítélet, hanem Isten szabad kegyelmi döntése: most az egyszer Ábelnek akar valamit juttatni. Ez a kedvezés azonban felkelti a másik testvér haragját.

E harag megértéséhez okvetlenül figyelembe kell venni a történet bevezetőjét: Káin nem szokott hozzá, hogy testvérével szemben háttérbe szoruljon. Úgy érzi, hogy Isten lebecsülte az ő áldozatát, megalázta őt testvére előtt, tulajdonképpen igazságtalan volt vele szemben. Természetesen felvethetnénk, hogy ha Káin szeretné testvérét, örülnie kellene annak felmagasztalásán, de legalábbis illene elgondolkodnia azon, mi értékeset lát Isten az ő testvérében. Káin azonban saját helyzetét félti testvérétől: úgy tűnik, hogy saját értékét nem önmagában, hanem testvéréhez viszonyítva határozta meg, akárcsak a templomban imádkozó farizeus Lukács evangéliumában (Lk.18,11.).

Isten szándéka azonban nyilvánvalóan nem az volt, hogy Káint megalázza, hanem az, hogy Ábelt felmagasztalja. Ő Káint is szereti, ezért rögvest békítőleg szól hozzá, akárcsak a tékozló fiú apja az idősebb testvérhez: „Miért vagy haragos, miért horgasztod le a fejedet? Ha helyesen cselekszel, miért nem emeled fel fejedet? De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő vadállat, amely hatalmába akar keríteni, és amelyen uralkodnod kell? (Ter.4,6-7.)” Isten tehát Káin lelkiismeretéhez fordul: ha áldozata őszinte volt, akkor nincs oka a szégyenkezésre; arra az esetre, ha Káin lelkiismerete ezen a téren nem tiszta, emlékezteti őt emberi hivatására: a Kísértő elleni harcra, amelyben a végső győzelmet Isten már megígérte.

Káin azonban nem hallgat az Istenre; még beszél hozzá az Úr, amikor megkezdi terve végrehajtását: kicsalja testvérét a mezőre, ahol meggyilkolja (Ter.4,8). A féltékenysége erősebb, mint a testvéri kötelék, az Isten iránti tisztelet, a józan esze. Egyetlen gondolat uralkodik el benne: ki kell iktatni azt, akivel szemben eddig kiválóbbnak bizonyult, de most háttérbe szorult. Ostoba módon egész életét arra építette fel, hogy kiválóbb más embereknél, s most, mikor ez a hite meginog, minden eszközzel arra törekszik, hogy megakadályozza e látszat szertefoszlását.

Isten azonban nem szűnik meg szeretni Káint, s miként szüleit a bűnbeesés után, kérdőre vonja: „Hol van testvéred, Ábel?”. E kérdés itt sem azt jelenti, hogy Isten nem tudja, mi történt; Káint akarja szembesíteni azzal, amit tett. Ez a szembesülés ugyanis a bűnbánat és a megtérés első mozzanata. Káin azonban nem akar szembesülni bűnével, ezért egyszerűen úgy tesz, mintha nem is tudna semmiről. Szülei a bűnbeesés történetében csak a felelősséget hárítják el, ő már kifejezetten tagadja, hogy akárcsak tudna valamiről. Isten azonban akarata ellenére is szembesíti Káint (minden bűnöst) tettével és annak következményeivel: „Vedd tudomásul, hogy öcséd vére felkiáltott Hozzám a földről; ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét; ha műveled a földet, nem ad neked termést; hontalan és bujdosó leszel a földön.” (Ter.4,10-12.).

Itt a föld jelenik meg, mint bosszúálló, aki a rajta esett sérelmet keményen megtorolja; a föld az emberi élet Isten által teremtett kereteit jelenti, tehát valójában a világ Istentől alkotott rendje az, amit Káin megsértett, és amely bosszút áll Káinon. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert válaszából kitűnően Káin nem is annyira az Isteni büntetéstől, mint inkább az emberektől fél („bárki, aki rámtalál, megölhet”). Ez is összhangban van azzal, amit Káinról mondtunk: életét elsősorban az emberekre, a velük való jó viszonyra és a előkelő társadalmi helyzetére építette fel. Most, hogy az Isten megfosztja őt kiváltságos helyzetétől, attól fél, hogy vele is úgy bánnak, mint ahogyan ő bánt Ábellal. Ez, ismerve az ókori viszonyokat, ahol az idegennek általában semmiféle jogát nem ismerték el, egészen valós helyzetre utal.
Isten e téren igyekszik megnyugtatni Káint azáltal, hogy különleges védelmébe veszi. Isten e tette azt a célt szolgálja, hogy ráébressze Káint: életét nem az emberekre, hanem Rá, az Istenre kell felépítenie. Isten nem hagyta szó nélkül Ábel megölését, és Káin életét is védelmében részesíti; Isten ugyanis nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Káin azonban nem ismeri fel Isten szeretetét, hanem inkább elbujdosik. Bár érzi a bűne súlyát, de mégsem képes megtérni, mert nyomorával nem Istenhez fordul, sőt inkább elmenekül az Istentől, hogy ne kelljen előtte szégyenkeznie.

A történetnek azonban itt nincs vége: a Szentírás ugyanis Káin menekülését követően megemlékezik Káin utódairól, majd Ádám másik fiának, Szetnek utódairól. Ami ebből a történetből feltűnő, hogy az ú. n. kultúrhéroszok, tehát azok a nagy emberek, akik nevéhez nagy tettek fűződnek, Káin utódai. Ez nem véletlen: ezek az utódok éppúgy az emberek előtti nagyság hordozói, mint ősapjuk, Káin. De ez a visszaszerzett emberi nagyság csak elvetemültebbé teszi őket: Káin ugyan jobban félt az emberektől, de még Istentől is tartott. Utóda, Lámech azonban már nem fél sem Istentől, sem az emberektől: kifejezetten kérkedik azzal, amit ősapja még eltagadott („leütöttem egy ifjút”), és bűne nagysága csak magabiztosságát növeli („Ha Káint hétszer bosszulják meg, Lámechet hetvenhétszer!”). Isten szeretetének jele az ő számára már Káin nemzetsége hatalmának jelképévé válik.

Ezzel szemben Szet, a másod-Ábel utódai semmi különöset nem tesznek, ami az emberek csodálatára tarthatna számot; magas koruk mégis jelzi, hogy Isten kedvét leli bennük: Enos, Szet fia nem várost épít, hanem „ő volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta” (Ter.4,26.). Szet utódai tehát azok, akik életüket nem emberi hatalomra, hanem Isten gondviselő szeretetére építik. A másik két családtag, akiről bővebben megemlékezik a szöveg, hasonló hozz: Hénoch, aki „Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte”, és Noé, Lámech fia. A két nemzetségtábla neveinek hasonlósága egyébként szerintem nem véletlen: azt a két utat mutatja be, amit az ember bejárhat. Káin utódai a föld hatalmasai, akik emberben bíznak, míg Szét utódai, a föld szegényei, akik azonban bizalmukat Istenbe vetik. Ez a kettősség később is megjelenik a Szentírásban: a gőgös gazdagok és az alázatos szegények éppúgy megjelennek a prófétáknál és a bölcsességi irodalomban, mint a Magnificatban, vagy Jézus példabeszédeiben.

A föld hatalmasai, akik emberben bíznak, minden korban rendelkeztek azokkal az eszközökkel, amelyekkel a veszélyesnek ítélt elemeket kiiktathatták, eltehették az útból. Ez történt a prófétákkal, és ez történt Jézussal is. Isten azonban mérhetetlenül hatalmasabb a föld hatalmasainál, s mint azt Krisztus feltámasztása által bebizonyította, hatalma nemcsak a bűnösök megbüntetésére, a bosszúra elegendő, hanem arra is, hogy az ártatlanul szenvedő igazakat kárpótolja. Krisztus halála azonban azt is megmutatta, hogy Isten mennyire szeret minket: bűneink, melyek bosszúért kiáltanak az égre, Isten irgalmából semmivé lettek, mert Krisztus megbűnhődött értük.

Mi tehát, szakítva a bűnnel életünket ne az emberek tetszésére, hanem Isten irgalmára építsük, alázatos lélekkel forduljunk Isten és embertársaink felé! Ha Isten mérhetetlen irgalmában földi hatalmat, hírnevet vagy gazdagságot is adott nekünk, ezeket használjuk arra, hogy embertársaink is megérezzék Isten szerető jóságát, és ne irigyeljük embertársainktól az Isten kegyelmét!

(Eredetileg közzétéve: 2010. február 19.)

Advertisements

One Response to Zöld szemű szörnyeteg

  1. Visszajelzés: Belül tágasabb | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: