Felhajtóerő

Mottó:Kutyából nem lesz szalonna,
a suszterből primadonna,
szalmalángból nem lesz kráter,
nyúlból nem lesz hózentráger.

Már jócskán benne vagyunk a Nagyböjtben, amely a közvélekedés szerint a bűnbánat és a megtérés időszaka. A bűnbánat fogalmát még csak-csak értjük, de mi a helyzet a megtéréssel? Persze tudjuk, hogy sokan számolnak be rendkívüli érzelmi hatásokról, amelyek hatására úgy érezték, hogy életüket meg kell változtatniuk, s ennek az élménynek a hatására valóban másként kezdtek el viselkedni. No igen ám, de meddig?– szól az ünneprontó kérdés, és nemcsak azok részéről, akik nem hajlandók megbocsátani, és a régen megbánt és levetkezett vétket is unos-untalan felhánytorgatják, de a Gonosz elleni harc veteránjai részéről is.

Mielőtt megbotránkoznánk ezen a kérdésen, gondoljunk arra, hogy a valódi megtérés nem pusztán az Isten által kinyilatkoztatott igazság felismerését jelenti, nem is egyszeri döntést, amellyel elfordulunk a rosszról, hanem életünk gyökeres megváltoztatását. A megtérés valódi próbaköve ezért nem az első, a rossztól elforduló mozdulat, hanem a változás mélysége és tartóssága. Az, hogy értelmünkkel hódolunk a felismert igazság előtt, még nem jelenti azt, hogy akaratunk és érzelmeink is meghajolnak előtte.

A valódi megtérés a szív megtisztítását jelenti, vagyis az akarat alávetését, az akaratét, amelyet nemcsak értelmünk vezérel, hanem – legalább akkora erővel – érzelmeink, szokásaink és képzeletünk is. Az érzelmeink és szokásaink azonban “nem értenek a szép szóból”: nem az elveinket, hanem a gyakorlatunkat követik. Persze igyekezhetünk akaratunkat az értelmi megfontolás igájába hajtani, csak ez tökéletesen nem fog sikerülni, hiszen az értelem és az akarat fáradékony, ráadásul sokszor nincs is idő a fontolgatásra: mire felfogjuk, mit teszünk, már cselekszünk is vagy elmúlik a cselekvésre kínálkozó alkalom.  Ez bizony azt is jelenti, hogy mire értelmünk és akaratunk használatára eljutunk, tulajdonképpen már fogva vagyunk: számos jó és rossz szokást begyakoroltunk – környezetünk példája és korábbi gyakorlatunk nyomán.

Erre az eleve vert helyzetre utal az áteredő bűn tana is: a bűnbeesés következtében az emberi személyiség belső összhangja megbomlott: értelme elhomályosult, akarata pedig hajlik a rosszra. Személyiségünk nem tudatos (érzelmi, ösztönös) része ugyanis a személyiségfejlődés korai szakaszától kezdve megtanulja, hogyan kell bűnt elkövetni, és minden egyes döntési helyzetben magától értetődő választási lehetőségként kínálja fel a begyakorlott magatartásformát.  Természetesen tudatos döntéssel ellene lehet mondani ennek, de ez belső feszültséget okoz az emberben, ezért erőfeszítést igényel. Ugyan tudatos önneveléssel törekedhetünk a jó gyakorlására, ami gyengíti a rossz szokások erejét, de az biztos, hogy annál kevésbé tudunk ellenállni a rossznak, minél jobban begyakoroltuk, így a megtérési folyamat elején bizonyosan nem tudunk mindig  ellenállni a rossznak, márpedig rossz döntéseink erősítik bűnös szokásainkat.

Ha tehát valaki az értelem rendjén a mellett érvel, hogy a valódi megtérés nem lehetséges, mert csak lefelé vezet az út, hiszen hiába minden jó szándék, előbb utóbb lankad figyelmünk, elfárad akaratunk, szót kér képzeletünk és előbb-utóbb megint azt tesszük, amit nem akarunk, a bűnt (Róm 7,19), akkor tulajdonképpen igaza van. A valódi megtérés – racionálisan megközelítve a kérdést – lehetetlen. “Ami az embernek lehetetlen, Istennek lehetséges.”- mondja Jézus a tanítványoknak, amikor azt firtatják, ki üdvözülhet (Lk 18,27). Kétségtelen, hogy az emberi természetnek általában nincsenek olyan mozgósítható tartalékai, amelyek önmagukban biztosítanák a bűnös életből való megtéréshez szükséges eszközöket, de Isten kegyelme mégis lehetővé teszi a megtérést.

Azt persze nem tudjuk, hogy hogyan is működik valójában a kegyelem: a kegyelem működése egyike annak az öt elsődleges hittitoknak, amelyet emberi értelemmel nem tudunk megérteni. Azt azonban minden veterán tudja, hogy vannak olyan időszakokban az életben, amikor a bűnökkel szembeni harcok zaja mintha elcsitulna, és ezt sokszor egyáltalán nem sikeres csaták, hanem keserű kudarcok előzik meg. Ilyenkor az Isten kegyelme “veszi a hátára” a harcokba belefáradt embert, hogy lélegzethez jusson és pihenje; józan ésszel meg nem magyarázható módon, szinte erőfeszítés nélküli előrehaladást téve lehetővé.

Ha Isten ilyen hatalmas, miért nem ad több kegyelmet, hogy ne kövessünk el bűnt? Egyrészt azért, mert az ilyen kegyelmi állapot sem veszi el szabadságunkat, és azt nem akadályozza meg, hogy tudatosan a rosszat válasszuk. Másrészt, az Isten arra akar megtanítani, hogy a magunk eszközeivel is a jót cselekedjük. Olyan ez, mint amikor a madár repülni tanítja a fiait: ki kell őket lökni a fészekből, meg kell tanulniuk a szárnyaikat használni, mert különben nem tanulnak meg repülni, és elpusztulnak. Isten is azt akarja, hogy mi is büszkén és biztonsággal hasítsunk az életben, akkor is, ha nincs kedvező szél, vagy éppen ellenszél van. Azt nem engedi, hogy összezúzzuk magunkat, és erőfeszítéseinket sem nézi részvétlenül, de a mi érdekünkben teret ad arra, hogy saját erőnket és képességeinket használjuk. Mindebből két fontos következtetés is adódik.

Először is, kudarcaink nem szabad, hogy elkeserítsenek, és a siker elmaradása nem szabad, hogy kétségbe vonja őszinte igyekezetünk értelmét. Tudatában kell lennünk annak, hogy az üdvösséghez szükség van a mi erőfeszítéseinkre, de tartós sikert Isten kegyelme nélkül nem tudunk elérni. El kell tehát fogadni korlátainkat: jóra való törekvésünk kéz a kézben jár a bűnbánattal, mert itt a földön nem tudunk tökéletessé válni. Gondolnunk kell arra, hogy erőnk véges, ezért Isten is ésszerű erőfeszítéseket vár tőlünk, hiszen rendkívüli kegyelmi segítségben vakmerően nem bizakodhatunk (ezért is kell lehetőség szerint kerülnünk a bűnre vezető alkalmakat),  de készen kell állnunk arra, hogy Isten kegyelmi segítségét befogadjuk és jól hasznosítsuk.

Másodszor, mivel a kegyelem Isten ingyenes ajándéka, amely nélkül a valódi megtérés nem lehetséges, annak hiányát nem kérhetjük számon felebarátainkon.  Azért, mert valaki látszólag nem tudja vagy nem akarja “megemberelni magát”, nem szabad őt elítélnünk, hiszen lehetséges, hogy éppolyan kemény küzdelmet folytat, mint mi, csak őt a kegyelem ritkábban “veszi a hátára”. Isten azonban nem igazságtalan, mindenkinek megadja az üdvösséghez szükséges kegyelmet, így lehet, hogy ha eljön az ideje, az ilyen “rongy-embernek” olyan rendkívüli kegyelemben lesz része, hogy minden addigi kudarcát elhomályosító dicsőség ragyogja be az életét (v. ö.: Lk 18,14).

Törekedjünk ezért a jóra, és bízzunk Isten kegyelmében!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: