A szétszéledt nyáj

Mottó: “Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy” (Zsolt 23,4)

A mai nappal megkezdődött a Nagyhét, amely során az Egyház Jézus szenvedésére és halálára emlékezik, hogy aztán a következő hét első napján, Húsvétkor megünnepelje dicsőséges feltámadását. E hét azonban elsősorban mégsem a fájdalom és gyász hete, hanem inkább háláé  és a számvetésé, hiszen arra emlékeztet, mennyire szeret minket Isten, ami önkéntelenül is felveti azt a kérdést, vajon mi mennyire bizonyulunk méltónak e szeretetre. E számvetés kapcsán a szószékről bizony gyakran hallunk elmarasztaló szavakat Jézus tanítványairól, akik gyáván elhagyták, sőt megtagadták Őt, majd nem hittek  dicsőséges feltámadásának. “Mi sem vagyunk különbek!” – hangzik el a végső következtetés; de akkor vajon mi jogon ítélkezünk?

Kétségtelen, hogy a szószékről elhangzó szavak fásultságunkból és megalkuvásunkból akarnak kihívni bennünket, de talán nem a legmegfelelőbb példával. Ha ugyanis jól akarjuk érteni az apostolok és a tágabb tanítványi kör magatartását, nem annyira nyugalmas, hétköznapi életünkből, karosszékből kell közelíteni a kérdéshez, hanem abból a mélységből, ahová e hét eseményei vetették a tanítványokat. Ha így teszünk, talán nemcsak a polgári bűntudatunkat sikerül egy kicsit felpiszkálni, de talán a nem  nagy próbatételekhez is erőt meríthetünk az apostolok példájából.

Maga Jézus sokkal megértőbb volt a tanítványokkal, mint mi magunk. Miután az utolsó vacsora után kimennek az Olajfák hegyére, Jézus ezt mondja tanítványainak: “Mindnyájan megbotránkoztok, ahogy meg van írva: ‘Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok’. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.“(Mk 14,27-28.) Jézus itt Zakariás próféta jövendölésére utal: “Kelj fel, kard, pásztorom és társam ellen – mondja a Seregek Ura. Lesújtok a pásztorra, és szétszélednek a juhok: kezem a gyöngék ellen fordul. Ezen az egész földön – mondja az Úr – két rész elpusztul, a harmadik rész megmarad. Ezt a harmadik részt tűzbe vetem, és kiégetem, amint az ezüstöt is kiégetik; megtisztítom őket, amint az aranyat is megtisztítják. S majd segítségül hívja nevemet, én pedig meghallgatom, és azt mondom: “Ez az én népem!” Ő meg azt mondja: “Az Úr az én Istenem!” (Zak 13,7-9.) A pásztor megverése és a juhok megtizedelése tehát arra szolgál, hogy Isten népe megtisztuljon és az Úr szent népe legyen.

A jövendölés egésze Izrael megszabadításáról és megtisztításáról szól, a pásztor a Messiás, a juhok a népet jelentik. E fogság utáni prófétának ez az egyik legfontosabb jövendölése, amely utal a Messiás halálra is: “Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét. Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják, mint az egyszülött fiút szokás, megsiratják, mint az elsőszülöttet. Azon a napon olyan nagy gyász lesz Jeruzsálemben, mint Hadad-Rimmon gyásza Megiddó mezején. Gyászolni fog az ország, gyászolni fog minden törzs” (Zak 12,10-12). János evangélista szerint – aki erre a jövendölésre Jézus lándzsával való átdöfése kapcsán utal is evangéliumában (Jn 19,37.) – Jézus az utolsó vacsorán ezzel vigasztalta tanítványait: “Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik. Az asszony is szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke, azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többé a gyötrelmeire. Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki!” (Jn 16,20-22).

Márk és Máté szövege csaknem szó szerint megegyezik e figyelmeztetés kapcsán, de a másik két evangélista is fontosnak tartotta ezt a figyelmeztetést megemlíteni.  Jánosnál Jézus azt mondja: “Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16,32-33)” Lukácsnál Jézus egyenesen Péterhez fordulva mondja: “Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk. 22,31-32) Jézus itt is úgy tekint az eseményekre, mint amelyeknek az a célja, hogy a tanítványok körében “elváljék az ocsú a búzától”, vagyis Isten népe, az új Izrael, vagyis az Egyház megtisztuljon.

Jézus tudja, hogy elfogatása, megaláztatása és megkínzása, még inkább kínhalála a tanítványok számára életük egyik legnagyobb próbatétele lesz. Nem pusztán arról van szó, hogy a tanítványok, akik csodálták Jézusban a rendkívüli, sikeres embert, a kudarc hatására elfordulnak tőle, hiszen az evangéliumok tanúsága szerint Jézus már egy ideje bujkált a hatóságok elől (Jn 10,40), ezért azok, akik csak a sikerei miatt hittek benne, már régen elfordultak tőle. Jézus szenvedése azok számára volt igazán botrányos, akik hitték, hogy Jézus próféta, és még inkább azok számára, akik elhitték, hogy ő a Messiás, az Isten fia. Elsősorban nem arról van tehát szó, hogy a tanítványok gyávaságukban, életüket féltve elmenekültek Jézus közeléből, hanem arról, hogy az események hatására hitük válságba került.

Jézus halála két szempontból is próbára tette a tanítványok hitét: egyrészt, megkérdőjelezte azt, hogy Jézus valóban az, akinek eddig mutatkozott, vagyis Isten küldöttje (a Messiás, próféta), másrészt megkérdőjelezte Isten jóságát, aki hagyta szenvedni azt, akit küldött. Erre utal Jézus, amikor így bátorítja a tanítványokat: “Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-3). E kétely ma is visszhangzik a szívekben: ha jól odafigyelünk, ma is sokan vannak, akik azért nem tudnak hinni Jézus természetfölötti méltóságában vagy az Isten jóságában, mert Jézus szenvedett.

A nagy megpróbáltatások idején az ember kényszerűen befelé fordul: a tanítványok hirtelen egyedül és elhagyatottnak érzik magukat, ezért is szélednek szét. Ezt a terhet nem tudták együtt elhordozni, hiszen egymás előtt is szégyellték gyengeségüket, ezért “ki-ki megy a maga útján”.  Jézusnak meglehetősen sok tanítványa lehetett Jeruzsálemben, olyan, akinek a hite nem szenvedett végső hajótörést elfogatásakor, mégsem áll ki mellette szinte senki. Ez nem egyszerű félelem jele: a tanítványok kétségeikbe zártan visszahúzódtak, és úgy érezték, egyedül maradtak, ezért nem is mertek fellépni Jézus érdekében.  A szállongó hírek miatt kétség és remény között őrlődtek: a tanúk zavaros vallomásaiból fakadó bizonyítási kudarc, Heródes és Pilátus ítélete reménnyel tölthette el őket, míg a Főtanács ítélete, a nép választása, és Pilátus végső beleegyezése újabb mélységekbe taszította őket. Az apostolok izraeliták voltak; képzelhetjük elkeseredésüket, amikor azt látták, hogy az idegenek tisztességesebbek Jézussal, mint saját véreik. Az Ószövetség logikája szerint mire is számíthattak volna, ha Jézus mégis győz, mint Isten iszonyú büntetésére, amellyel a bűnös népet megbünteti?!Fal és fal mindenütt: ha Jézus nem Isten választottja, tévúton járnak és három évig egy csalót követtek, ha viszont az, akkor Isten igazságos ítéletét zúdították magukra, amiért elhagyták őt.

Júdás nem is bírta ezt a feszültséget: kiszabta magára a büntetést, amelyet árulásával megérdemelt, és felakasztotta magát. A többi apostol azonban nem lett öngyilkos, sőt, Húsvét napján megint együtt találjuk őket Jeruzsálemben, “bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtókat” (Jn 20,19). Valamennyi evangélium megerősíti, hogy a tanítványok Húsvétkor – bár Jézus feltámadásának hírét először nem hitték el – ismét együtt voltak. Nem a félelem és a kudarc szórta tehát őket szét, hiszen az még nem távozott el szívükből, mégis, mire a gyászos események véget érnek, újból összegyűlnek. Szívükben nincs már evilági remény, hogy Isten az utolsó pillanatban megmenti Felkentjét – János saját szemével látta, amikor átdöfték oldalát, és abból vér és víz folyt ki (Jn 19,34-35)- de mégis összegyűlnek közösen gyászolni Mesterüket. Szavak nélkül megismétlődik az a jelenet, ami Kafarnaumban történt az Eucharisztiáról szóló nagy beszéd után: “Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: ‘Ti is el akartok menni?’ Simon Péter felelt neki: ‘Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje’.” (Jn 6,66-69) A szívük mélyén most is hiszik, bár éppúgy nem értik ami történt, mint egykor az Eucharisztiáról szóló tanítást.

Ha meg akarjuk érteni, mi is történt velük, figyeljünk csak oda, mit mond Lukács szerint Jézus Péternek: “… imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” Jézus azért imádkozik, hogy Péter hite ne szenvedjen csorbát, és megerősítse a többi tanítványt; Jézus imája biztosan nem volt hiábavaló: Péter nem vesztette el hitét, még ha meg is tagadta őt. Ezt a jelenetet egyébként is hajlamosak vagyunk félreérteni. Péter nem hittagadó: nem azt tagadta, hogy Jézus a Messiás és Isten fia, hanem azt tagadta le, hogy ismeri őt és hozzá tartozik. Életveszélyben van, és ennek megfelelően cselekszik: nem hős, aki bátran veti oda életét, hanem életét féltő egyszerű ember, ez igaz. Mégsem gondolom, hogy a hamis eskü miatt érzett bűnbánatára utal Jézus, amikor a megtérésére utal. A megtérésre használt görög szó átfordulást jelent: Péter gondolkodásának kell megváltoznia ahhoz, hogy meg tudja erősíteni a többi tanítványt.  Péter volt ugyanis az, aki óvta Jézust a szenvedésének még a gondolatától is (Mt 16,22), most, amikor ez bekövetkezik, ezt kell elfogadnia ahhoz, hogy később ezt írhassa levelében: “Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek.” (1Pét 4,12).

A tanítványoknak azt kell megérteniük és elfogadniuk, hogy az Isten népéhez tartozás nem mentesít a szenvedés alól, amely minden ember osztályrésze, és amelyben Jézus is osztozott. Jézus szenvedése tehát nem cáfolja tanításának igazságát, Isten szeretetét. A feltámadás ennek az új, tapasztalatból eredő meglátásnak a keserűségét veszi el, hiszen Isten a szenvedést örömre, a halált örök életre fordítja. Nekünk is, amikor életünk sötét völgyeiben járunk, amikor kétségek mardosnak és veszteségeink különösen fájnak, abból kell erőt merítenünk, hogy a szenvedés Krisztussal közös osztályrészünk, és imádkoznunk kell azért, hogy hitünket Isten a kudarcok, félelmek és reménytelenség idején is megőrizze.  Az igazán nagy próbatételekben látszólag egyedül maradunk, de Isten végül visszavezet minket testvéreink szerető közösségébe, ahol megtisztult lélekkel egymást bátorítva haladhatunk tovább az úton.

És Isten – amikor már nem is számítunk rá – visszaadja számunkra a remény és az öröm fényét …

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: