Megtartó meder

Mottó:Most a Szent Városba vitte a Sátán, és a Templom párkányára állította.
‘Ha Isten Fia vagy – mondta -, vesd le magad, hiszen írva van:
Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.’
Jézus így válaszolt: ‘Az is meg van írva: Ne kísértsd Uradat, Istenedet.” (Mt 4,5-7)

Jézus elfogatásának éjjelén vérrel verejtékezve könyörgött az Atyához, hogy ha lehetséges, kerülje el azt a szenvedést, ami vár rá. Ugyanezen az éjszakán a tanítványok szertefutottak, Péter pedig háromszor, átok-esküvel megerősítve azt is letagadta, hogy ismeri Jézust. Kakasszóra Annás befejezte Jézus előzetes kihallgatását, és átkísértette a Főtanács elé; az udvaron egy pillanatra találkozott Mester és tanítvány tekintete; “Péternek eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: ‘Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.’ Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,61-62.)

Sokan, sokféleképpen magyarázták, mi lehetett Jézus tekintetében, amikor az őt megtagadó főapostolra nézett. Én azt hiszem, nem a harag vagy szemrehányás, inkább a szomorúság és a megértés pillantása volt ez: látod Péter, ilyen az ember, ha egymaga indul legyőzni a világot. Péter tagadásának rendkívüli fontosságát kiemeli, hogy mind a négy Evangélium, nagyjából azonos módon beszámol erről – nem azért, hogy Szent Pétert kárhoztassa, hanem azért, hogy figyelmeztesse a tanítványokat.

Péter nagyon szerette Jézust, és igyekezett őt megóvni (Mt 16,23); ezért amikor Jézus arról beszél, hogy tanítványai el fogják hagyni, Péter tiltakozik: “Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én akkor sem.” Ekkor Jézus figyelmezteti: “Bizony mondom neked, hogy még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor megtagadsz.” Erre még jobban fogadkozott: “Ha meg kell is veled halnom, nem tagadlak meg!” (Mk 14,29-31). Sokan  hajlamosak ezt üres fogadkozásnak tekinteni, és Péter szalmaláng-természetére utalnak. Ez azonban nincs így: az, hogy ezt Péter komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, hogy Jézus elfogatásakor egy szál karddal nekiront a kiküldött fegyveres csapatnak, és csak Jézus kifejezett parancsára hagy fel a támadással (Mt 26,51-54; Lk 22,50-51.; Jn 18,10-11.), majd a csapat után lopózik és beszökik Annás udvarába is (Mt.26,58; Mk 14,54; Lk 22,54; Jn 18,15-16.). Ott azonban felülkerekedett benne a félelem és a józan ész: egyrészt életveszélyben érezte magát, másrészt halálával semmit sem segített volna Jézuson, ezért inkább letagadta, hogy ismeri Őt.

Jól kell látnunk, hogy Jézus – bár bizonyosan rosszul esett neki, hogy tanítványai elhagyták – maga sem akarta, hogy tanítványai akkor és ott kövessék a halálba (Jn 13,36), hiszen akkor nem lett volna, aki tanítását továbbadja. János evangélista külön is hangsúlyozza, hogy Jézus megakadályozta tanítványai elfogását (Jn 18,8), és nem adta ki őket Annásnak, ezért is kapja az első feljegyzett ütést (Jn 18,19-22). Jézus a tanítványok szétszéledésének megjövendölésével tehát nem szemrehányást akart tenni a tanítványoknak, csak figyelmeztetni akarta őket, hogy ha bekövetkezik, ne veszítsék el a hitüket (Jn 16,33). A tanítványok azonban szemrehányásnak veszik, és ezért erősködnek; Péterben annyira erős az ellenkezés, hogy cselekszik is.

Péter kudarcának tehát nem az az oka, hogy nem gondolta volna komolyan, amit mondott, hanem az, hogy erején felüli dolgot vállalt, és e vállalásában Isten kegyelme nem támogatta, hiszen nem akarta, hogy meghaljon. Mi sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valami üdvös célt tűzünk ki, és őszinte szándékkal törekszünk azt megvalósítani, akkor erőfeszítésünket sikernek kell koronáznia, hiszen “a hit hegyeket mozgat”. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Isten nem egy napszámos, aki ha megkapja a bérét (a hitet), akkor köteles elvégezni azt a feladatot, amire felfogadták (megtenni a csodát), hanem a világ szuverén Ura. Ne értsük félre: Isten minden jószándékú igyekezetünket értékeli, csak nem mindig azt a kegyelmet adja, amit kérünk tőle, mert amire törekszünk, esetleg nem egyezik az Ő gondviselő szeretetének terveivel.

Ez a nyitja annak, hogy Isten, aki tud olyan kegyelmet adni, amellyel úrrá lehetünk a nehézségeken, mégis látszólag egyedül hagy minket. Sokszor úgy gondoljuk, hogy a célunkkal vagy a hitünkkel van baj, ha erőfeszítéseinket nem koronázza siker, holott lehet, hogy Isten egyszerűen nem látja még elérkezettnek az időt arra, hogy valamit megtegyünk. A baj akkor következik be, ha ezt nem vagyunk hajlandóak felismerni, mert csak saját belátásunkra támaszkodunk, és ezért makacsul ragaszkodva célunkhoz erőnkön felül törekszünk rá azzal, hogy Isten majd menet közben megadja a hiányzó eszközöket és kegyelmet. Ez azonban hiú remény, amely kudarcba torkollik; Istent ugyanis nem lehet rákényszeríteni, hogy olyat tegyen, amit nem tart helyesnek. Üdvtörténeti példát is hozhatunk erre: amikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból, száraz lábbal vonultak át a Sás-tengeren: Isten maga vezette őket arra, hogy megmutassa hatalmát (Kiv 14,2-4). Amikor a nép – miután megrettenve a büntetéstől megbánja, hogy kételkedett az Istenben – Mózes figyelmeztetése ellenére akar bevonulni Kánaánba, súlyos vereséget szenved az őslakóktól (Szám 14,39-45).

Tudnunk kell tehát, hogy általában természetes adottságainkkal és képességeinkkel kell gazdálkodnunk, és ennek megfelelően kell terveinket kialakítani – hacsak Isten maga nem rendelkezik másként. Jézus egyik példabeszédében utal is erre az ésszerű számításra (Lk 14,28-32), méghozzá éppen a kereszthordozás kapcsán. A helyes önismeret, képességeink valósághű felmérése az alázat erényének alapja: a korlátainkkal való őszinte, ám sokszor kellemetlen szembenézést nem takaríthatjuk meg, ha Jézus útján akarunk járni, az által sem, ha úgymond mindent az Isteni Gondviselésre bízunk, mert természetes képességeinket is Isten szabta meg, ezért segítségét és feladatainkat is ehhez mérten adja. A természetes korlátok el nem fogadása sokszor az azokkal szembenézni nem akaró gőg palástja: úgy gondoljuk, hogy csak akarni kell, és akkor bármit meg tudunk tenni, holott ez nincs így, hiszen emberek vagyunk, nem istenek.

Isten az akadályokat is szeretetből adja, csak nem mindig ugyanazzal a céllal. Van, hogy arra biztat: veselkedjünk neki, és erőnk megfeszítésével jussunk túl az akadályon: ilyenkor képességeinket vagy önbizalmunkat akarja erősíteni. Máskor azt akarja megmutatni, hogy mennyire szeret minket: ilyenkor az akadályok “maguktól” megszűnnek, mint ahogyan a Sás-tenger is kettévált Izrael fiai előtt. Végül van, amikor figyelmeztetni akar: ne menjünk erre tovább, hanem forduljunk vissza. Az első kettőt sokszor hajlamosak vagyunk jobban elfogadni, hiszen általában nem kívánják meg azt, hogy elképzeléseinket és terveinket feladjuk; a harmadikat sokszor gyávaságnak érezzük, noha valójában csak elképzeléseinkhez ragaszkodunk.

Szent Péter is azt hitte, hogy elég akarnia, és akkor végsőkig ki tud tartani a Mester mellett; hittel ugrott a semmibe – és nagyon megütötte magát. Isten akkor és ott nem akarta, hogy életét adja Jézusért, és fájdalmas kudarc révén akadályozta ezt meg. De harminchét évvel később Isten is azt akarta, hogy tanítását életének feláldozása révén igazolja, és ekkor megadta Péternek azt a kegyelmet, hogy ne futamodjon meg a végső próbatétel előtt. Sőt, még arra is futotta lelkierejéből, hogy azt kérje a katonáktól: tisztelete jeléül ne úgy feszítsék keresztre, mint Jézust, hanem fejjel lefelé.Íme, ugyanaz az ember, ugyanazokkal a korlátokkal: a különbség a kegyelmi megerősítésből fakad.

Amikor terveket kovácsolunk, mindig figyelemmel kell lennünk korlátainkra és Istenre; tudatában kell lennünk, mire vagyunk képesek egyedül, és kutatnunk kell,  mire hív minket az Isten. Isten azért adta természetes adottságainkból fakadó korlátainkat, hogy életünket meg tudjuk tervezni, és szabadon éljünk; mindannyiunk életében azonban eljön az alkalom, amikor az Ő dicsősége felragyog az által, hogy az Ő kegyelméből olyasmi teszünk vagy történik velünk, amelyre a magunk természetes erejéből nem lennénk képesek. Álljunk tehát készen arra, hogy ha eljön az alkalom, rendkívül kegyelmei felhasználása révén megdicsőítsük Őt, de ne keressünk rendkívüli kegyelmeket a magunk dicsőségére, mert ez az igyekezetünk szégyenünkre válik.

A medrét hagyott folyó ugyanis mocsárrá válik …

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: