Logiké latreia

Mottó:Nem ti választottatok engem,
hanem én választottalak benneteket,
s arra rendeltelek, hogy menjetek,
teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16)

Az Evangéliumok egyhangú tanúsága szerint a tanítványok nehezen hitték el, hogy Jézus valóban feltámadt. Az elmúlt vasárnap éppenséggel Tamás apostol történetét olvasták fel templomainkban, aki ilyenkor mindig megkapja a “hitetlen” jelzőt. Nálunk is elhangzott a szentbeszédben, hogy Tamás, meglátva Jézust, “bűnbánatot tartott”. Ez is arra utal, hogy hajlamosak vagyunk erkölcsi szempontból megítélni Tamás apostol magatartását. De vajon valóban az Istennel való tudatos és szándékos szembehelyezkedésről (tehát bűnről) van-e szó esetükben, ami erkölcsileg elítélhető?

Az Evangéliumokat a mi okulásunkra írták; a tanítványok hitetlenkedésének egyöntetű leírása tehát fontos dologra akarja felhívni a figyelmünket. Persze hajlamosak vagyunk ezt is rögvest az emberi gyengeség számlájára írni, és erkölcsi kérdésként kezelni: még az apostolok is elvesztették hitüket Jézus szenvedése és kínhalála láttán, és ezzel kiérdemelték Jézus feddését (Mk 16,14). Azt hiszem azonban, hogy ezzel igencsak a felszínt karcolgatjuk, hiszen nem arról van szó, hogy egy-egy apostol – mint Tamás – gyengének bizonyult, hanem az apostolok együtt lévő közössége mint egész kételkedett Jézus feltámadásában, és ez a kétely akkor sem távozott szívükből azonnal és teljesen, amikor Jézus megjelent nekik (Mt. 18,27; Lk 24,41).  Többről van tehát itt szó, mint a szomorú események miatti szomorúságból és kudarcélményből fakadó egyéni, eseti megingásról.

Helyesebb abból kiindulnunk, hogy az apostolok kezdeti kételkedése az egyik legfőbb biztosítéka annak, hogy mindaz, amit Jézus feltámadásáról tanítanak, és első látásra valóban lehetetlennek tűnik, igaz. Az Egyház igehirdetése a mai napig az apostolok kezdeti kételkedésére, Jézus feltámadásának általuk történő megtapasztalására, és az ebből fakadó meggyőződésük hirdetésére utalnak. Tulajdonképpen az apostolok már itt is az igehirdetés irányítóiként, Egyházi Tanítóhivatalként cselekszenek: egy hittételt vizsgálnak meg, igazolnak és erősítenek meg. Az apostolokat erre a feladatra Jézus választotta ki; az apostolokban volt három olyan jellemvonás, ami erre különösen alkalmassá tette őket, még ha e környezetben látszólag szégyenükre is vált.

Először is, az apostolok nem voltak hiszékeny emberek vagy vallási rajongók, akik bármit elhisznek, amit mondanak nekik. Ez jól látszik már Natanael történetéből is, aki elsőre elutasítja azt a gondolatot, hogy Názáretből származzék a Messiás (Jn 1,46), de mégis megnézi magának ezt a különös embert, akiről barátja beszélt neki, és amikor Jézus bizonyítékát adja isteni tudásának, elismeri őt Messiásnak (Jn 1,47-50). Mind Natanael, mind Tamás esetében jól látszik, hogy határozott elképzelésük van a világról, amelynek hangot is adnak, de meggyőzhetők; és éppen ez az, amely majd alkalmassá teszi őket az igehirdetés irányításában való részvételre. Az apostolok két lábbal a földön álltak; nem voltak könnyen meggyőzhetők, mert a tapasztalati úton megismert igazsághoz ragaszkodtak, ugyanakkor őszintén törekedtek az igazság megismerésére, ezért új tapasztalatok révén mégis meggyőzhetők voltak. Nem állíthatjuk, hogy meg is értettek mindent, ami körülöttük történt, de amit egyszer megtapasztaltak – Jézus isteni erejét, feltámadását – azt elfogadták igazságként, és fenyegetésekkel sem lehetett őket eltántorítani annak megvallásától (ApCsel 4,20).

A másik, talán nem eléggé hangsúlyozott jellemvonásuk, hogy őszintén kimondták azt, amit gondoltak. Az apostolok az utolsó vacsorán látszólag “pimaszul” vagy “együgyűen” szólnak közbe Jézus búcsúbeszéde alatt. Amikor Jézus a világból való távozásáról beszél, Tamás – mintegy figyelmeztetve Jézust arra, hogy nem érti, miről beszél – azt veti közbe,: “Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” (Jn 14,5). Ezután, amikor arról beszél, hogy aki ismeri Őt, az Atyát is ismeri, ezért most már ők is látni fogják az  Atyát, Fülöp szól közbe: “Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk!” (Jn 14,8). Végül amikor pedig arról szól, hogy aki szereti őt, annak kinyilatkoztatja magát,  Júdás Tádé kérdezi meg: “Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, nem a világnak?” (Jn 14,23). Ezek a közbevetések egyrészt arra utalnak, hogy az apostolok Jézus igehirdetésének nem pusztán hallgatói, hanem igyekeznek az általa elmondottakat valóban befogadni. Követik a gondolatmenetét, hogy megértsék tanítását, és e gondolkodás folytán merülnek fel bennük ezek kérdések. Másrészt,  nem szégyellnek “butaságokat” kérdezni, mert hiszen tanulni akarnak Jézustól. Az, hogy e kérdéseket fel is merik tenni Jézusnak, a Jézus körül szerveződő Egyházon belüli bizalmas légkörre utal: a kérdéseket és kételyeket fel lehet vetni.

A harmadik jellemvonásuk, hogy a bennük felmerülő kérdéseket komolyan gondolják, és nem pusztán ürügyként hivatkoznak rájuk, ezért amikor kérdésükre megfelelő választ kapnak, elfogadják azt. Ebben különböznek az izraeliták hivatalos vallási vezetőitől, akik nem a valódi kételyeiknek és kérdéseiknek adnak hangot, hanem csak olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek szerintük  alkalmasak arra,  hogy Jézust elpusztítsák, hiteltelenné vagy  nevetségessé tegyék (Mt 22,15-40), mert nem akarják őt elfogadni Messiásként, ezért Jézus nem is akar szerintük kielégítő választ adni (Mt 12,38; Mt 16, 1-4; Lk 11,29; Jn 6,30).  Az apostolok ezzel szemben hiszik, hogy Jézust Isten küldte, még ha úgy tűnik is, hogy küldetése kudarcba fulladt (Lk 24,19-21); amit nem tudnak elhinni, hogy valóban feltámadt. Az asszonyoktól származó hírt vallási rajongásból fakadó asszonyi fecsegésnek tartják (Lk 24,11), amikor Jézus megjelenik nekik, azt hiszik, kísértet (Lk 24,37). Tamás nem annyira az apostolok által látottakat vonja kétségbe, hanem azt, hogy akit láttak Jézus, akit megöltek, ezért is akarja megtapasztalni Jézus sebeit (Jn 20,25.). Jézus ezeket a valós kételyeket eloszlatja: engedi, hogy az apostolok megtapintsák, hiszen “A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” (Lk 24,39), és eszik is a szemük láttára (Lk 24,41-43), ami az emberi lényeket megkülönbözteti az angyaloktól (Tób 12,19), Tamásnak pedig megmutatja szenvedésének és halálának nyomait megdicsőült testén (Jn 20,27 ), hogy igazolja, hogy ő az, akit megöltek, de feltámadt (Jel 5,6). Az apostolok pedig örömmel fogadják el Isten újabb nagy tettének (Iz 43,19-21) bizonyítékait, és a fenyegetések és az életveszély, sőt a vértanúhalál sem tántorítja el őket a megismert igazság hirdetésétől (ApCsel 5,30-32).

Az Egyház Tanítóhivatala mindmáig ezen a módon működik: ragaszkodik a megtapasztalt, már felismert igazsághoz, az új meglátásokat alapos és szigorú vizsgálat tárgyává teszi, értelme és a korábban felismert igazság mérlegén megméri, és ha helyesnek bizonyul, tanításai közé felveszi. Ma is sokan vannak, akik ezt dogmatikus merevségnek, keményszívűségnek és hitetlenségét érzik, és az Isten üzenetét elfojtó értelmiségi okoskodásnak minősítik például akkor, amikor az Egyház óvatosan nyilatkozik a magánkinyilatkoztatásokról vagy egyes új teológiai meglátásokról. [Ebben van egy adag a manapság divatos értelmiség-ellenességből is, amelyre még szentírási alapot is találnak: “Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked.” (Mt 11,25-26; Lk 10,21). A “baj” csak az, hogy a gondolat mindkét helyen folytatódik:  “Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27; Lk 10,22), amiből világos, hogy itt a Szentháromság titkáról van szó, amelyet értelemmel sem kikövetkeztetni, sem megérteni nem lehet, de a kinyilatkoztatásból, alázatos (a felfoghatatlanságot elfogadó) hittel megismerhető.] Ez az ára azonban annak, hogy amit az Egyház elfogad, az a hitelesség kétségbevonhatatlan pecsétjét hordozza magán.

Az apostolok magatartása a mi számunkra is példát mutat arra, hogy törekedjünk az igazság megismerésére, ennek során az új ismereteket korábbi ismereteink és értelmünk mérlegén megmérjük, és e mérlegelés során felmerülő kételyeinkkel és kérdéseinkkel  bátran szembenézve legyünk készek tanulni (a hitbeli kérdésekben mindenekelőtt a kinyilatkoztatás őrétől, az Egyháztól), és az így megismert igazsághoz akkor is ragaszkodjunk, ha abból kellemetlenségeink adódnak. Isten az őszinte kérdésekre mindig megfelelő választ ad, ami közelebb visz minket az igazsághoz; nem vak engedelmességet vár ugyanis tőlünk (Jn 15,15), hanem értelmes hódolatot; az értelmesnek teremtett és megváltott ember hódolatát a Teremtő és Megváltó Isten előtt.

 

Advertisements

One Response to Logiké latreia

  1. Visszajelzés: Különös ismertetőjegye … | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: