A Könyvek Könyve

Mottó:Mert ha Mózesnek hinnétek,
nekem is hinnétek, mert hisz rólam írt.

De hát ha az ő írásainak nem hisztek,
hogy hinnétek az én szavaimnak?
” (Jn 5, 46-47)

Ma, Szentírás Vasárnapján az Egyház a Szentírás fontosságára és jelentőségére hívja fel a figyelmünket. A Bibliaként is ismert könyvgyűjteménynek a keresztény ember mindennapi fegyvertárában a helye, hiszen hitünk szerint Isten Szavát közvetíti felénk. A II. Vatikáni Zsinat előtt ezt a központi szerepet – az abban foglaltak önkényes értelmezésétől való félelemből, illetve túlzott tiszteletből – a sokszor édeskés, illedelmes és tendenciózus kegyes vallási irodalom fenyegette. Ma a keresztények között is teret hódító, antiszemita felhangoktól sem mentes  újpogányság fenyegeti, amely az Ószövetséget teljes egészében elveti, az Újszövetséget pedig csak annyiban fogadja el, amennyiben abból zavaros eszméit alá tudja támasztani, egyébként Jézus “zsidó tanítványai” által meghamisított szöveggyűjteménynek tekinti.

Az első, amit a Szentírással kapcsolatban tisztáznunk kell, hogy mit értünk annak sugalmazott voltán, vagyis mit kell azon érteni, hogy az az Isten Szavát közvetíti felénk. A Szentírás sugalmazott volta nem azt jelenti, hogy azt Isten az emberi szerzőknek lediktált volna egy előre meghatározott, itt-ott rejtjelezett szöveget (ezt a muszlimok tanítják a Koránról), hanem azt, hogy a szöveg megalkotásában és a szöveggyűjtemény kialakításában a Szentlélek olyan módon és mértékben működött közre, hogy a szöveg az emberi szerző ismeretein és szándékain túl, Isten emberiségnek szánt kinyilatkoztatását hitelesen és lényegében torzítatlanul közvetíti. E közreműködés kétirányú: egyrészt a Szentlélek Úristen megvilágosította az emberi szerző elméjét, hogy egyes, a kinyilatkoztatás szempontjából lényeges összefüggéseket felismerjen (például azt, hogy Izrael népét érő csapások nem Jahve gyengeségét bizonyítják, hanem a nép Vele szemben elkövetett bűneinek következményei), másrészt a Isten népének (Izrael, az Egyház) vezetői  a Szentlélek Úristen kegyelmi megerősítése révén felismerték az isteni kinyilatkoztatást ezekben az írásokban, és kiválasztották ezeket a vallásos tárgyú iratok közül, hogy a tanítás mércéjévé tegyék azokat. Természetesen az emberi szerző az egyes könyvek megírásakor sem léphetett ki személyiségének korlátai közül, így óhatatlanul belevitte e könyvekbe saját személyes jellemvonásait, világlátását, sokszor indulatait is, ezért a Szentírásnak nem minden szófordulata származik a Szentlélektől. Nem lehet tehát a Szentírást mint Isten Szavát az egyes kiragadott szövegrészek alapján hitelesen értelmezni; az Isteni kinyilatkoztatás lényege ugyanis csak az egyes könyvek belső összefüggéseiből kiindulva, a kinyilatkoztatás egészének fényében ragyog fel.

A második, ami az előzőekből már tulajdonképpen következik is, hogy a Szentírás egységes egész, ezért az ó- és újszövetségi könyvek értelmezését nem lehet egymástól elválasztani. Az kétségkívül igaz, hogy az ószövetség könyveiben az isteni kinyilatkoztatás sokszor homályosabb formában jelenik meg, ezért az Ószövetségnek vannak olyan részei, amely a nem kellőképpen felkészült keresztények számára botrányosnak hat. Tisztában kell azonban lennünk annak, hogy Isten nagy műve, a megváltás terve a történelemben valósult meg, így az annak értelmezését elősegítő eszmei keret (a kinyilatkoztatás) is fokozatosan bontakozott ki. Izrael nagy pátriárkáinak bizonyos értelemben nyilvánvalóan homályosabb fogalmaik voltak Istenről és az ő szándékairól, mint ma egy  elsőáldozásra készülő kisdiáknak, azonban mégsem vethetjük el az ő tanúságukat, mert ők ezekért a felismerésekért és tapasztalatokért keményen megszenvedtek, ezért azt, amit megértettek vagy csak megsejtettek, azt jóval mélyebben a szívükbe zárták. A kinyilatkoztatott igazságok fokozatosan egymásra épülve alkották azt az értelmezési keretet, amely Jézus korára lehetővé tette Jézus megtestesülése, kereszthalála és feltámadása valódi jelentőségének megsejtését. Megjegyzendő egyébként, hogy számos olyan gondolat, amit mi a kereszténység sajátjának gondolunk (például az ellenség szeretete, a szenvedés értéke, stb.) homályosabb formában, mintegy búvópattakként az Ószövetség könyveiben is felbukkan, ha nem is kap akkora hangsúlyt, mint az Újszövetségben.

Azt is meg kell értenünk, hogy az Isten által alkotott közösség szervezeti keretei az ószövetségi korban jelentősen különböztek az Egyház szervezeti kereteitől. A választott nép kezdetben politikai közösség volt, amely a babiloni fogság után mindinkább kulturális-etnikai közösséggé alakult, és Jézus korára már tett bátortalan lépéseket az etnikai határok meghaladására (zsidóvá lett pogányok, ú. n. prozeliták befogadása révén). Az éppen aktuális szervezeti keretek befolyásolták a szent írók világszemléletét, és a szervezeti keretek változása mindig krízist jelentett számukra is, amely azonban új, értékes  felismerésekre vezette őket. Amikor a választott nép még politikai közösség volt, annak tagjai az Istentől elvárt erkölcsi felsőbbrendűségük tudatában tekintettek a külvilágra, és ellenségeiket ezért Isten ellenségeinek is tekinthették, akik Isten ígéreteinek megvalósulásával szegülnek szembe. A szent háborúk borzalmai ebből a szemszögből érthetők: ha a Törvény a törvényszegő felebaráttal szemben sem ismert kíméletet (“Irtsd ki, ami gonosz, körödből!” (MTörv 13,6)), akkor nem csodálkozhatunk, hogy a közösségen kívüli ellenségekkel szemben sem bántak kesztyűs kézzel (más kérdés, hogy a szent háborúk leírása mennyire reális vagy éppen idealizált). A szent háborúknak is volt azonban valamiféle erkölcsi tartalma: az abban való részvétel jelentős önfegyelmet, az erkölcsi felsőbbrendűség megtartását követelte meg (v.ö. MTörv. 23,10; 1Sám 15,8-9), amelynek megsértése Isten haragját vonta maga után (1Sám 15,10-23). Később ez a szemlélet azért is változott meg, mert a próféták világosan felismerték és tanították, hogy Isten népének tagjai erkölcsileg nem felsőbbrendűek a többi nemzet tagjainál, sőt bizonyos értelemben alábbvalóak is, mert tudatosan helyezkedtek szemben Isten törvényével (Ez 16,46-48).

A harmadik, amit fontos leszögezni, hogy a Szentírás nem valamiféle zsidó propagandairat. Azzal szemben, amit az újpogányság egyes prófétái állítanak, az Ószövetség egyáltalán nem tanítja a zsidók kivételezett helyzetét abban az értelemben, hogy Isten felsőbbrendű fajként a világ kormányzására választotta volna ki őket, és velük szemben ezért elnézőbb lenne. Valójában a zsidók kivételezett helyzete csak abban áll, hogy Isten nekik adta a kinyilatkoztatást, de ezért cserébe elvárja parancsai teljesítését (ha úgy tetszik “az erkölcsi felsőbbrendűséget” [Lev 11,45]) tőlük. Kétségtelen, hogy a Szentírás emberi szerzői – Lukács kivételével – izraeliták, tehát érzelmileg is kötődnek a zsidósághoz, ezért népük ellenségeit nem szívelték, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy sokszor nagyonis élesen kikeljenek saját népük bűnei és szűklátókörűsége ellen is. Természetesen itt is fokozatos fejlődést figyelhetünk meg: az istentelen, ellenséges pogányok gondolatától hosszú út vezetett a pogányok társörökös voltának elfogadásáig. Az a rosszindulatú állítás pedig, hogy az Ószövetséget a zsidók babiloni könyvtárakból ollózták volna, egész egyszerűen képtelenség: a Teremtés könyveiben szereplő egyes képeknek és ea bölcsességi irodalom egyes darabjainak még csak-csak megvan az egyiptomi (!) vagy mezopotámiai előképe, de a  prófétai tanítás semmiképpen sem származhat külföldről, hiszen itt izraeliták szólnak izraelitákhoz, izraeliták bűneit ostorozva és izraelitákat vigasztalva (nem hiszem, hogy a babiloni könyvtárban számos olyan babiloni művet tároltak volna, ami az izraeliták  [tudjátok, az a távoli kis tengermelléki nép, amely néha fellázad és akkor leverjük] belső erkölcsi viszonyaival foglalkozott volna). Ugyanilyen ostobaság, hogy Jézus tanítása Pál “rabbi” munkássága nyomán vett fel zsidó vonásokat: aki ismeri a páli leveleket, tisztában van vele, mi mindent tett éppen Szent Pál  a zsidó szokások levetkőzéséért. (Ezekre csak azért tartottam fontosnak felhívni a figyelmet, mert ezek az alaptalan állítások már köreinkben is terjednek.)

Olvassuk a Szentírást mint Isten szavát, az Egyház iránymutatásai és a Szentlélek indításai szerint, és merítsünk belőle erőt életünk minden napján!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: