Családi kör

holyfamilyMottó:De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá,
ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki.
Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.
Az ember így szólt: “Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.”
Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,20-24)

Ma Szent Család vasárnapja van. Az idei ünnepnek különös jelentőséget ad, hogy az elszabadult hajóágyúként ítélkező Alkotmánybíróság – mintegy ellen-karácsonyi ajándékként – logikát megvető jogászi rabulisztikával kiüresítette  a családvédelmi törekvéseket, egy feles törvényre hivatkozással megsemmisítve egy kétharmados szabályt, az Alaptörvény vonatkozó cikkét nyilvánvalóan nyelvtani, logikai és történeti értelmével ellentétesen  értelmezve, ötszáz éves hagyományra hivatkozva egy kezdettől fogva okkal vitatott, és csak az Alkotmánybíróság végzetesen torz felfogásának köszönhetően fennmaradt hároméves intézmény – a bejegyzett élettársi kapcsolat – még csak tervezett családjogi besorolása védelmében. Hiába no, a bűntett elnyeri méltó büntetését: az alkotmányozó hatalom vonakodott besorolni az Alkotmánybíróságot a bírósági szervezetbe, az alkotmánybírókat pedig a többi bíró közé, így az Alkotmánybíróság úgy tekintheti, hogy az Alaptörvénybe foglalt értelmezési alapelv rá nem vonatkozik. Persze ez is csak egy apró adalék, amely azt mutatja, hogy a család intézménye ostrom alatt áll.

Szándékosan nem azt írtam, hogy a “hagyományos család” van támogatásoknak kitéve, hiszen a lényeg éppen ez: nincs “hagyományos” meg “modern” család, csak család. A jelzők kitétele ugyanis csak azt a célt szolgálja, hogy előkészítsék vele a család fogalmának átértelmezését és kiüresítését. A családnak minden korban és helyen ugyanaz a lényege: az emberi élet újratermelésének közegeként biztosítani az emberi élet folyamatosságát.  Az emberi élet újratermelés természetesen nem kizárólag a gyermeknemzést jelenti (noha annak lényegi eleme ez is), hiszen ideértendő a gyermekek felnevelése, az ember testi-lelki egészségéhez szükséges érzelmi-eszmei-gazdasági közösségen alapuló szilárd háttér biztosítása is.  A családnak persze lényeges vonása a családtagok érzelmi, gazdasági közössége, azonban önmagában sem az érzelmi, sem a gazdasági kapcsolat nem hoz létre családot – bármennyire szeretnék egyesek, hogy az ember és a “társállat” (kutya, macska, kanári stb.) kapcsolatát is a család fogalma alá vonjuk. A család emberek közössége, de még emberek érzelmi és gazdasági kapcsolata sem elegendő a család létrejöttéhez, hiszen az együtt lakó jó barátok sem alkotnak családot.  Az emberiség történelme során ugyanis csak két olyan, sajátlagosan családi kapcsolatot ismert el, amely valóban családot hoz létre: a házasságot és a rokonságot. Mindkettő az emberi élet továbbadásával áll kapcsolatban: a házasfelek azért kötik össze az életüket, hogy gyermekeknek adjanak életet, s a gyermekek felnevelésének érzelmi, gazdasági és társadalmi feltételeit tartósan biztosítsák  (a házasságban mindig is meglévő tartási elem is közvetve ezt a célt szolgálja), míg a rokonság az egy közös őstől leszármazók közti társadalmi kapcsolat. Ennél több családi kapcsolat rendszeresítésére nincs is szükség: a közös gyermekkel való rokonság a szülők egymás közti viszonyát a köztük fennálló házasság hiányában is kezelhetővé teszi, a házastárs rokonaival fennálló viszony – vagyis a sógorság – pedig ugyancsak levezethető e két kapcsolatból.

Természetesen a család fogalmi körén kívül is létezhetnek a családi kapcsolatokkal le nem írható, emberi kapcsolatok, amelyek emberek között érzelmi, gazdasági közösséget hoznak létre ( az ágyasság, a barátság, a szomszédság, az Egyház, a szerzetesek közötti kapcsolat stb.). Azt sem tagadhatjuk, hogy e kapcsolatok sokszor olyan értéket hordoznak, amelyet a társadalomnak meg kell becsülni, és oltalmazni kell. Ez azonban nem változtat azon, hogy ezeket az emberi közösségeket nem családként, hanem a maguk sajátosságában kell szemlélnünk, szabályoznunk és védenünk.  Nem véletlen tehát, hogy például az Európai Emberi Jogi Egyezmény is a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogot biztosítja. Vannak ugyanis olyan kapcsolatok, amelyek nem minősülnek ugyan családi kapcsolatnak, de a magánélet körébe tartoznak, és mint ilyenek élveznek védelmet. Az Alkotmánybíróság húsz éve, amikor az élettársi kapcsolat fogalmát először vizsgálta, még csak azt állította, hogy az azonos neműek közötti együttélés is “megvalósíthat olyan értéket”, amely védelemre érdemes, de nem minősítette az azonos neműek kapcsolatát családi kapcsolatnak. Ezzel a megállapítással egyébként még egyet is érthetnénk, mert bár az, ha azonos neműek együtt hálnak, Isten szava szerint, melyet Mózes által a Tórában hirdet, “gyalázatos dolog” (Lev 18,22), de az egymásról való gondoskodás, a másik támogatása betegség, baj és gond közepette viszont nem az.

Nem szükséges tehát, hogy a családról alkotott felfogásunkat és az isteni kinyilatkoztatáson alapuló értékrendünket feladjuk ahhoz, hogy embertársainkat az igazságosság elvei szerint őket megillető bánásmódban részesítsük. Egyetlen mélyen hívő keresztény sem gondolja, hogy például igazságos lenne egy egyedülálló homoszexuális hegesztőt inkább elbocsátani az állásból, mint egy ugyanolyan színvonalon dolgozó heteroszexuális társát, pusztán azért, mert amit a hálószobában művel az “gyalázatos dolog”. Mára már magát a “gyalázatos dolgot” büntető rendelkezések (v. ö.: Lev 20,13) sem szerepelnek egyetlen európai ország jogrendjében sem, ahogyan a Biblia szerint (Lev 20,10) szintén halállal büntetendő (!) házasságtörés sem számít már bűncselekménynek. Okkal gondolhatjuk tehát azt, hogy ezt a kérdést az indokolatlan  hátrányos megkülönböztetés eseteinek felszámolásával megnyugtatóan rendeztük. Van azonban egy törpe kisebbség, amely az egész társadalomra rá akarja kényszeríteni saját – észérvekkel egyébként is nehezen alátámasztható –  véleményét, és a hitükhöz még hű keresztények és izraeliták egyöntetű, bibliai alapokon nyugvó hitvallását semmibe véve nemcsak hogy normális családi kapcsoltként akarja elfogadtatni az azonos neműek együttélését, hanem ennek kétségbe vonását a jog eszközeivel is meg kívánja toroltatni. Ez pedig már nem  “egy demokratikus társadalom” bosszantó, de tolerálható multikulturális vonása, hanem egy új ideológiai alapon kiépülő, alattomosan settenkedő, nemzetiszocialista és bolsevik elődeihez hasonlóan a vele ideológiailag szemben állók alapjogait – jelen esetben a lelkiismereti és vallásszabadsághoz, valamint a véleménynyilvánítási szabadságához való jogát – lábbal tipró diktatúra egyik első jól érzékelhető megnyilvánulása.

A mai ünnepen az is gyakran elhangzik, hogy a házasság és a család intézménye válságban van. Ezt az unalomig ismert tételt azonban nem árt éppolyan gyanakvással kezelni, mint a karácsonyi vásárlási lázat és izgatott készülődést ostorozó írásokat.  Kétségtelen, hogy az ünnep lényege nem a külsőségekben van, de a külsőségek hozzátartoznak az ünnephez. Ha pedig valakinél a hitbeli tartalom elhomályosulásával már csak a külsőségek maradtak meg, vajon visszahozzuk-e az ünnepet az által, hogy az embereket lebeszéljük a külsőségek megtartásáról is, és ezzel nem azt érjük-e el inkább, hogy az ünnep épp olyan hétköznappá szürkül, mint bármely más nap (hiszen “az év 365 napján kell egymást szeretni, nemcsak Karácsonykor”)? Ugyanígy: azzal, hogy a házasság és a család intézményének válságát hangoztatjuk, nem azt érjük-e el, hogy a társadalom tagjai a családot egyre inkább  valamiféle hanyatló, középkori intézménynek lássák, amely a modern korban – egykori szerepének betöltésére alkalmatlanná válva – már csak puszta külsőség, a szabadság gátja, ahogyan azt a marxista alapokon álló, harcos feministák láttatni szeretnék velünk?  Figyeljük meg: manapság egyre több szó esik a családon belüli erőszakról és a pokollá váló házasságokról, és egyre ritkábban mutatják fel a jól működő család és házasság megtartó erejét. Ez nem véletlen: itt is egy egyeduralomra törő ideológia támadásának vagyunk tanúi: ezek az érvek ugyanis a családi életbe való beavatkozás számára készítik elő a terepet.

Bár nemrég egy politikus csúfosan leszerepelt, amikor azt állította, hogy a családon belüli erőszak kifejezés félrevezető, mert az igazi családban nincs erőszak, a felvetés lényegében mégis indokolt. Az természetesen nem igaz, hogy a családi kapcsolatban állók között nem fordulhat elő erőszak, jogtalanság vagy más visszaélés, sőt, a nagy átlagot tekintve az egymással családi kapcsolatokban állók között ezek száma magasabb lehet, mint azok között, akik ilyen kapcsolatban nem állnak. Ennek azonban nem az az oka, hogy a család valamiféle gennyes góc, amely jó táptalaja az erőszaknak, jogtalanságnak és visszaélésnek, hanem egyszerűen az, hogy a családi kapcsolatban állók általában többet és hosszabb ideig érintkeznek egymással, és szoros érzelmi-gazdasági kapcsolatuk miatt eredően kiszolgáltatottabbak egymásnak, mint azok, akik nem állnak egymással családi kapcsolatban. Hasonló mintázat azonban a jellemzően családi kapcsolatban nem állók között is megfigyelhető, például szomszédok és munkatársak között, ezért a régebbi kriminológiai irodalom nem is “családon belüli”, hanem a szociális közeltérben tapasztalható erőszakról beszélt.

Bár a sajtó és a “jogvédő” szervezetek általában a különösen kirívó eseteket emelik ki, ezek valójában – bár kétségkívül önmagukban igen súlyos károkat okoznak az érintetteknek és a társadalomnak – a probléma könnyebben kezelhető részét jelentik. Egy gyermekét agyonverő szülő, házastársát megerőszakoló fél esetén a büntetőjog hosszú évekig tartó szabadságvesztés helyez kilátásba, ami – még ha nem is jelent mindig kellő visszatartó erőt – legalább a cselekményt követően hosszú időre kivonja a forgalomból az ilyen megveszekedett embert, és derékbe tör egy életet. A szociális közeltérben nehezen kezelhető problémát azonban nem is ez okoz, hanem azok a kisebb súlyú jogsértések, amelyek tömegesen fordulnak elő. Ezek arányos jogkövetkezményei ugyanis önmagukban enyhék, ezért azok érvényesítése aránytalanul nagy utánajárást jelent, ráadásul a tömeges előfordulás miatt nem is lehetséges minden jogsértést megtorolni.  Ezek azok a jogsértések, amelyekkel szemben a jogi fellépés nem hatékony, mert vagy nincs visszatartó ereje, vagy túlságosan durván avatkozna be a magánéletbe, ami alkalmat ad a jogsértőnek arra, hogy a társadalomban áldozatként tüntesse fel magát. Ráadásul a szociális közeltérben a kisebb jogsértések gyakran kölcsönösek; még ha ez nem is jelenti azt, hogy ugyanolyan hibás mindkét fél, de ez a körülmény alkalmas arra, hogy az áldozat és a felelős személyét összemossa. Mindez növeli a sértettek kiszolgáltatottságát; a sértett és a támadó közötti viszony (rokonság, társkapcsolat, szomszédság, munkaviszony) jellege ugyanakkor általában nem teszi lehetővé, hogy a sértett elkerülje azokat a helyzeteket, amelyekben sérelem éri, ezért a sértetti helyzet tartóssá válhat, amely lassan felőrli a sértett egészségét, önbecsülését, és igen gyakran tragikus eredményre (brutális megtorlásra, öngyilkosságra, lelki alapú betegségek kialakulására) vezet.

Megjegyzendő, hogy a “családon belüli erőszak” elleni harc egyik tétje éppen az, hogy minél enyhébb súlyú jogsértések esetére is biztosítsa az állami fellépés lehetőségét. Ez első látásra jónak tűnhet, valójában rendkívül veszélyes, hiszen az “erőszak” fogalmának kitágításával szinte bármilyen cselekmény e körbe vonható, bármi jogellenessé nyilvánítható, és végső soron az egész családi élet közvetlen állami ellenőrzés alá vonható. Az világos, hogy egy családtag fizikai bántalmazása az erőszak fogalmi körébe esik, ezt a büntetőjog jelenleg is büntetni rendeli. Már nem ennyire egyértelmű a “verbális erőszak” megítélése, amely magyarul a másik szidalmazását és gyalázását jelenti, és amely ugyancsak jogellenes, de büntetőjogi szankcionálása még idegenek között is vitatott.  De mi a helyzet azzal, ha egy szülő meghatározza, hogy gyermeke – adott esetben akarata ellenére  – meghatározott különórára járjon, még ha ez egyébként javára is válik? Ez talán jogellenes, a gyermek szabadságát sértő kényszer, ami része a “családon belüli erőszak”-nak? És ha ez a különóra történetesen a hittanóra, akkor ezt hogyan ítéljük meg? Talán majd az állam dönti el, hogy a hittan javára válik-e a gyereknek? Jól látható, hogy a “családon belüli erőszak” fogalmának kiterjesztése alig három-négy lépésben elvezet a szülők gyermeke világnézeti nevelése megválasztásához való jogának lényeges korlátozásához. Ráadásul, ahogy Fülig Jimmy is megmondta, “nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani”, vagyis nincs lehetőség arra, hogy az állam minden enyhébb jogsértéssel szemben fellépjen; az állami fellépés korlátai viszont – ha nem párosul elvi alapokon álló önkorlátozással – az állam beavatkozását önkényessé teszik, hiszen az állam egyes esetekben fellép, más esetekben meg nem, függetlenül a jogsértések tényleges súlyától.

A marxizmus  a “patriarchális” családot tekintette a kizsákmányolás legkisebb egységének, ahol a férfi zsákmányolja ki a nőket és gyermekeket, és minden más, alá-fölé rendeltségi elemet tartalmazó kapcsolatot (munkaadó-munkás, tanár-diák stb.) is ugyanilyen elven vet el. Ebből fakad a marxista alapon álló harcos feministáknak az a törekvése is, hogy a férfit jelöljék meg a “családon belüli erőszak” sztereotip tettesének, és az ő családból való kiemelésében látassák a megoldást. A komolyabb kriminológiai vizsgálatok szerint azonban a férfiak és nők nagyjából ugyanolyan arányban tettesei a “családon belüli erőszaknak” vagy a “munkahelyi visszaéléseknek”, a férfiakra terhelő látszat pedig abból adódik, hogy az áldozattá váló férfiak a nevetségessé válás veszélye miatt nem kérnek külső segítséget ilyen helyzetben, ezért a férfiak sérelmére elkövetett cselekmények lappangása (látenciája) nagyon magas. Ennek ellenére a “jogvédő” szervezetek – ideológiai okokból – továbbra is a nők (és gyermekek) férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságát hangoztatják, ami tovább növeli az áldozattá vált férfiak félelmeit (nem hisznek nekik), valamint a társadalom megvetését a családban “egyeduralomra törő” férfiak iránt. Ez oda vezet, hogy a hasznos szerepétől megfosztott férfiak elbizonytalanodnak, és vagy a rájuk vetített mintákat követve még súlyosabb jogsértéseket követnek el, vagy megijedve e szereptől az erőszakos fellépésnek még a látszatától is tartózkodva visszahúzódnak minden felelős, határozott döntéstől. A társadalomból és a családból eltűnő valódi férfiak helyét jobb híján az emancipált, valójában férfiasított nőknek kellene átvenniük,  így aztán a valódi férfi után a valódi nő is eltűnik a társadalomból és a családból. A végeredmény így nem az áhított családi béke és boldogság lesz, hanem a nemi szerepeiben bizonytalanná vált emberek csalódott útkeresése, ami az önértékelési zavarokból eredő tehetetlenség és düh szellemével itatja át a család és a társadalom életét. Ugyanez igaz a többi, “kizsákmányoló” viszony felszámolására irányuló törekvésre is: kétségtelenül csábító gondolat minden ember egyenlőségét és szabadságát állítani a tekintély és alá-fölé rendeltség helyébe, csak az a baj, hogy a döntésre jogosult kijelölése egyben a döntésért való felelősség kérdését is eldönti, így a döntés jogának szélesebb körben történő biztosítása tágítja a felelősök körét, és ezzel párhuzamosan csökkenti az egyéni felelősség súlyát. Az anarchiában nem az a legrosszabb, hogy mindenki azt tesz, amit akar, hanem az, hogy ennek eredményéért nagy általánosságban mindenki, személy szerint viszont senki sem felelős.

Ezzel szemben le kell szögeznünk: a hiba nem abban van, hogy vannak alá-fölé rendeltségi kapcsolatok, vagy hogy az egyik ember kiszolgáltatottá válik a másik emberrel szemben (nem viselhetünk mindig páncélt), hanem abban, hogy nem tanultuk meg, hogyan kell egy ilyen viszonyban tisztességesen viselkedni. Sok esetben például egy főnök természetesnek veszi, hogy csinos vagy jóképű beosztottjának ajánlatot tesz, és az sem nagyon zavarja, hogy a beleegyezés nem neki, hanem a pozíciójának szól. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy a szegény főnöknek szerelmet hazudnak, hanem arról, hogy a beosztott – egzisztenciális kiszolgáltatottsága révén – általában kényszerítve érzi magát az ajánlat elfogadására. E kényszer bizonyos értelemben még rosszabb, ha nem társul hozzá tényleges erőszak vagy fenyegetés, mert a társadalom, és sokszor maga a sértett is magát okolja, hogy ebbe a helyzetbe került, mintha szabadon döntött volna (ezt a jelenséget pedofilok áldozatainál is megfigyelték). Tetszik, nem teszik, a főnöknek kell észnél lenni, és az ilyen ajánlatot meg sem tenni, vagy az ilyen hamis beleegyezés esetén visszavonulni.

Valójában nem a család és házasság van válságban, hanem az emberek szocializációja elégtelen: nem tanulják meg, hogyan kell a társas kapcsolatokban megfelelően viselkedni. Ez nem csoda, hiszen az individualista ideológiák az emberre  mint elszigetelt, öncélú létezőre helyezik a hangsúlyt, és szabadságát a kapcsolatokból fakadó kötöttségei elé helyezik. A társas viselkedés elemeit sem ismerő emberek aztán – láss csodát! – kudarcot vallanak társas kapcsolataikban, így gyermekeik családjukban sem tudják ellesni a társas viselkedés fogásait. Az, hogy ez mennyire igaz, jól mutatja, hogy azok a házasságok és családok, ahol a házasfelek elsajátították a társas kapcsolatokban való helyes viselkedést, a mai modern kor kihívása mellett is teherbírónak bizonyulnak és jól működnek.

Ne temessük tehát a házasságot és családot, hanem inkább készítsük fel magunkat és gyermekeinket  jól  a házasságra és a családi életre!

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: