T. T. T.

oda fölMottó:A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,
nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13, 4-7)

Nem tegnap történt, mégis jól emlékszem, amikor az egyik kedves tanárom, aki a polgári jog gyakorlatot tartotta számunkra, az egyik – egyébként jeles – zárthelyi dolgozatom jobb felső sarkára három betűt írt “T. T. T.”. A titokzatos rövidítést meg is fejtette számomra, amikor a leckekönyvet írattam alá: “Több is telne tőle!”.  Igen, azt hiszem, mi keresztények is sokszor úgy érezzük, hogy feladatunkat jól oldottuk meg, hiszen több-kevesebb sikerrel kerüljük a bűnt, igyekszünk megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, és jót tenni még ellenségeinkkel is. Mégis valószínű, hogy a mi Urunk – méltányolva ugyan erőfeszítéseinket – néha bizony-bizony szívesen felírná az égre ezt a három betűt.  Nem azért, mert nem jó az irány, hanem azért, mert ezzel is bátorítani akar a jóra.

Ennek jegyében úgy gondoltam, stílszerűen három olyan erényre hívnám fel a figyelmet, amelyek látszólag az unalmas, illemtudó kispolgári lét cifraságai, mégis mélyen gyökereznek keresztény élethivatásunkban, és segíthetnek abban, hogy feladatainkat jobban oldjuk meg. E három erény a türelem, a tapintat és a tisztelet.

A türelem (patientia) szó gyöke a tűréssel – illetve a latinban valaminek az elszenvedésével – függ össze. Nyilvánvalóan számos olyan tulajdonság illetve szokás van, amely idegesít, bosszant vagy sért bennünket. Ezek nem feltétlenül rossz tulajdonságok vagy szokások, azonban kétségkívül szenvedést okoznak nekünk. Természetesen megtehetjük azt, hogy a szenvedés elől elmenekülünk, illetve védekezni kezdünk. Vannak helyzetek, amikor ez valóban megoldást jelenthet, más esetekben azonban erre nincs lehetőségünk. Főnökünk, családtagjaink sokszor idegesítő jelenlététől sokszor nem is olyan könnyű megszabadulni, ráadásul lehet, hogy a “baj forrása” ránk van bízva, egyedül csak a mi segítségünkre számíthat, így azzal, hogy faképnél hagyjuk, jóvátehetetlen mulasztást követünk el. Ráadásul – bár a türelem elsősorban embertársaink irányában nyilvánul meg – ez az erény nem csupán rájuk vonatkozik: Isten, sőt saját magunk egyes tulajdonságai, szokásai vagy tettei is okozhatnak számunkra testi vagy lelki szenvedést.  Márpedig Isten vagy saját magunk elől hová menekülhetnénk?! Persze választhatjuk a cselekvő védekezést, amikor a visszatorlás eszközével akarunk véget vetni szenvedéseinknek, csakhogy ez embertársaink felé gyakran öngerjesztő, Isten felé értelmetlen, magunk felé önpusztító viselkedés.

A türelem erénye éppen ezekben a helyzetekben segíthet rajtunk: nem teszi ugyan jóvá vagy kellemessé azt, amit el kell viselnünk, de segít tudomásul venni és elviselni azt. Ne feledjük, hogy az “amolyan a mosdó, olyan a törülköző” elv nemcsak egy irányban működik, de ahhoz, hogy jó irányba mutató eredménye láthatóvá váljék, időre van szükség.  A türelmes ember tudja, hogy az idő neki dolgozik; lassan-lassan bogozgatva az élet csomóit, előbb-utóbb sikerül a kuszaságban rendet, békét teremteni. A türelem tehát nem a rossz kiküszöböléséről, csak az azért folyó küzdelem eredményének értelmetlen siettetéséről való lemondást jelent. Persze, szeretnénk már ma tökéletesek lenni, de a tökéletességhez vezető út hosszú és rögös, és amíg a végére nem érünk,  kénytelenek vagyunk együtt élni a rosszal; ezt lehet nem tudomásul venni, csak nem érdemes, mert rövidebb út nincs. Ha lenne, Isten biztosan azt választotta volna, és akkor Jézusnak sem kellett volna annyit szenvednie; a tanítványok nyomban bátran kiállhattak volna mellette, a Főtanács bokáját összecsapva elfogadta volna őt Messiásnak, és a rómaiak is hódolattal adózhattak volna.  Csakhogy a világ és az ember nem így működik; idő kellett, míg az apostolok bátran kiálltak Jézusért, még több időbe tellett, míg Róma a kereszténység fővárosa lett, és még mindig a jövő zenéje, hogy Izrael szellemi vezetői testületileg elfogadják őt Messiásnak. Isten azonban türelmes velünk, és nem csapja oda dühösen az emberiség üdvösségének művét, pusztán azért, mert elsőre nem sikerült gyors sikert elérnie.  Ha pedig Isten ennyire türelmes velünk, mi miért lennénk türelmetlenek magunkkal és másokkal?

A tapintat erénye az érzékenység képessége, annak a megérzéséé, hogy mi az, ami a másiknak szenvedést okoz. A tapintat jelenleg nem túl népszerű erény: sokan hazug viselkedést látnak benne, amely a valós problémákat elfedi, és a másik érzékenységére tekintettel elhallgatja az igazságot. Ez azonban meglehetősen elhamarkodott megállapítás, és a mélyén tulajdonképpen a türelem erényének hiánya bújik meg. A tapintatosság ugyanis éppen arra teszi képessé az embert, hogy hallgasson, amikor arra van szükség, és jól szóljon, amikor eljön a beszéd ideje. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis azt, hogy az emberek többsége maga is érzi a saját korlátait, és állandó küzdelmet folytat az önbecsülésért. Sőt, mivel az ember igazi méltósága Isten teremtő szándékából és Krisztus keresztáldozatából adódik, minél távolabb kerül az ember Istentől, annál jobban elbizonytalanodik méltóságának valódi alapja, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat – akár tudat alatt! – az önbecsülésért. A tapintatlan ember nincs tekintettel erre a küzdelemre, nem méri fel, hogy tettei és szavai milyen hatást váltanak ki a másik emberből, saját lelkiismerete megnyugtatására törekedvén elegendőnek tartja, ha megtette, ami tőle elvárható: kimondta az igazságot. A tapintatos ember ezzel szemben azt szeretné, hogy az igazság gyökeret verjen a megszólított emberben, és gyógyító erőként hasson az életében, ezért arra is figyel, hogy milyen hatást vált ki mindez a másik emberből.

Természetesen a tapintatos ember ebbéli igyekezete hosszabb távon nem marad eredmény nélkül. A sebzett lelkű emberek szívesen tartózkodnak a tapintatos emberek közelében, szívesebben meg is nyílnak olyan ember előtt, akiről tudják, hogy gyengeségeiket nem teszik feltétlenül szóvá, és nem fordítják ellenük. Természetesen az ilyen módon megnyíló ember tudja, hogy a másik ember tisztában van gyengeségeivel, de általában hálás, amiért ezzel együtt elfogadja őt, különösen, ha tudja, hogy egyébként határozott véleménye van, és magában nyilván sok mindent nem helyesel. Ez a türelmes hozzáállás az, amely elhozza a beszéd idejét, amikor a sebzett ember nem csupán meghallgatásra, hanem aktívabb segítségre, tanácsra  is igényt tart. A tapintat a tanácsadásban is segítséget nyújt: segít olyan módon kimondani az igazságot, hogy az nem elbátortalanítsa, hanem a megoldás felé irányítsa a kérdező gondolkodását. A tapintatos ember tudja, mikor mit mondjon, mennyit fedjen fel az igazságból, milyen elvárásokat támasszon a bajban lévő emberrel szemben, hiszen érzi, hogy hol van az a határ, ahol a kérdező már önérzetében érzi sértve magát, vagy úgy érzi, hogy nyilvánvalóan korlátaiba ütközik, és ezért védekező állásba vágja magát, ami lehetetlenné teszi a további párbeszédet. A tapintat legnagyobb művésze Isten, aki nemcsak érzi, de tudja is, mikor mit várhat el tőlünk, és ennek megfelelően hív minket szüntelenül a jóra.

A tisztelet erénye azt a képességet jelenti, hogy felismerjük, elfogadjuk és értékesnek tartsuk a másik ember méltóságát és értékeit. Manapság a tisztelet fogalma két irányból is támadásoknak van kitéve. Egyrészt vannak, akik a tiszteletet összekeverve a türelemmel, nem az értékek, hanem mindenféle jó és rossz tulajdonság értékként való elfogadását várják el. Ez azonban elmossa a jó és rossz közötti különbséget, és kiüresíti a tisztelet és az értékesség fogalmát. “Mindenkit dicsérsz, senkit sem dicsérsz.” -rója meg a Kr. e. I. században a pogány Martialis egyik költőtársát.  Természetesen a másik rossz tulajdonságait is el kell viselnünk türelemmel, de nemcsak nem kell, de nem is szabad értéknek tekintenünk. Az ilyenfajta tisztelet egyébként is megalázó, hiszen azt sugallja, hogy a másikban nincs olyan érték, amelyet tisztelnünk kellene, ha a hibáit és bűneit nem magasztalnánk, holott mindenkiben van mit értékelnünk, kiben több, kiben kevesebb, kiben ez, kiben az. Nem a mi feladatunk az, hogy a másik felett ítélkezzünk, de értékeik megbecsülése az önbecsülésük helyes alapjának erősítése révén önmagában is a jóra indítja embertársainkat, hiszen ki ne szeretné, hogy megbecsüljék, és ki ne ápolná magában azokat a tulajdonságokat, amelyek megbecsülést szereznek neki?

Másrészt vannak, akik a másik iránti tiszteletet megalázónak tartják, mert azt feltételezik, hogy a másik értékeinek megbecsülése saját értékességüket vonja kétségbe, illetve teszi viszonylagossá. Itt az önbecsülés súlyos hiányosságával állunk szemben: az ilyen emberek önértéküket nem a bennük rejlő értékekben és lehetőségekben látják, hanem abban, hogy a többiekhez viszonyítva nem állnak rosszul. Ez súlyos torzulást okoz a lélekben:  attól félve, hogy magukban esetleg nem találnak hasonlót, már nem az értéket keresik a másik emberben, hanem azt, hogy milyen olyan rossz van benne, ami bennük nincs, vagy csak kisebb mértékben van meg. Persze ez öngerjesztő folyamat, hiszen a figyelmet mégis csak az ember korlátaira irányítja, és a végkövetkeztetés csak az lehet, hogy az ember meglehetősen szánalmas teremtmény, nem beszélve arról, hogy a megsértett embertársak sem mulasztják el felhívni e kemény ítész figyelmét saját hibáira, ami tovább rombolja az érintett önbecsülését. Az egészséges önbecsülésű ember ezzel szemben természetesnek veszi, hogy számos jó tulajdonsága még csak lehetőség, és számos rossz tulajdonsággal kell tartósan együtt élnie, ugyanakkor azt is tudja, hogy ebben alapvetően a másik ember is hasonló hozzá (még ha már több jó tulajdonságát fejlesztette is ki, és kevesebb rossz tulajdonsága maradt). Azt is tudja ugyanakkor, hogy “a Lélek ajándékait mindenki azért kapta, hogy használjon vele” (1Kor 12,7), ezért nem letagadni akarja a másik értékeit, hanem elismerve a másik erényeit a maga hasznára is próbálja fordítani (például hallgat rá abban, amiben jobb, a bajban tanácsot, segítséget kér, hozzásegíti a cselekvés lehetőségéhez stb). Isten ebben is példát mutat nekünk: szabad akaratot adott az embernek, és bár nem vette el döntései felelősségét, mégsem vetette el rögtön, mihelyt a bűn megjelent az életében, hanem továbbra is szeretettel fordul felé, és – nem tagadva bűnét – mégis üdvösségre hívja.

Törekedjünk ezért a türelem, tapintat és tisztelet erényét kifejleszteni magunkban, hiszen ez által is a Szeretet lelkületét mélyítjük el magunkban …

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: