Isten ereje és bölcsessége

peter_janosMottó:A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek,
mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük.
Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság,
meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök:
Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,22-24.)

Kívülről szemlélve az Egyház liturgiáját, a Húsvéti ünnepkörben a keserű, gyászos elem uralkodik: arról sokat hallanak még a nem hívő emberek is, hogy az egyház negyvennapos böjttel készül a Húsvétre (amikor tilos a zajos mulatság és mindenféle önsanyargató gyakorlatokkal kínozzák magukat a “vallásosak”) és a Nagyhét nagyobbik részében is a szomorúságé a főszerep: harangok, hangszerek és csengők elhallgatása, az oltár díszeitől való megfosztása Nagycsütörtökön, a  papság néma bevonulása és leborulása Nagypénteken az Egyház gyászát hivatott kifejezni. Ezt a nem hívők tulajdonképpen elfogadhatónak is tartják, hiszen Jézus története pusztán evilági nézőpontból tragikus: egy őszinte, jószándékú ember útja a szenvedésbe és a halálba vezet. Igen, ha Jézusban az embert, és csak az embert látjuk, akkor hajlamosak vagyunk kínszenvedésében és kereszthalálában az emberi jószándék kudarcát látni, és a Jézus iránti szolidaritás örve alatt magunkat sajnálni.

Nem felejtkezhetünk azonban el arról, hogy Jézus Krisztus nemcsak valóságos ember, de valóságos Isten is volt. A kereszten nem pusztán egy jószándékú ember szenvedett, hanem az Egyetlen, élő Isten. A kereszt ember és Isten együttszenvedésének is jele: Jézus személyében megvalósuló egység folytán, azonban valami lényeges, a hétköznapokban elsikkadó üzenetet kiemelve.  Emberi tapasztalatból tudjuk, hogy aki szeret, annak több alkalma van szenvedni, mint annak, aki nem szeret, hiszen nemcsak a saját gondja-baja fáj neki, de azé is, akit szeret. Istennek, aki minden embert szeret, valóban sok alkalma  van arra, hogy szenvedjen értünk és miattunk: az ő tökéletes szeretete minden bajunkat, keserűségünket, félelmünket és fájdalmunkat átfogja. Megtehetné, hogy elzárja a szívét a mi gondjainktól, mint ahogy Jézus is leszállhatott volna a keresztről: ez sok kellemetlenségtől óvná meg – nekünk pedig a kárhozatot és pusztulást jelentené. Isten azonban a Szeretet, akinek lényegéhez tartozik, hogy szeret minket, így lényegét tagadná meg, ha nem szeretne minket többé.

De akkor miért engedi meg az Isten a rosszat, a szenvedést? Ezt a kérdést sokan feltették már, hívők és hitetlenek egyaránt. Valóban, Isten alkothatott volna egy olyan világot, ahol minden simán, gördülékenyen, olajozottan zajlik, ahol nincsenek hibák, minden önmagában tökéletes. Ebben a világban azonban minden jó az Istentől, és egyedül az Istentől származna: az egyes teremtmények akaratának, személyiségének semmi jelentősége nem lenne,  a teremtmények csupán jól megszerksztett gépek lennének. Isten azonban a maga szabadságából akar juttatni teremtményeinek: lehetőséget ad, hogy a nehézségekkel szemben megnyilvánuló saját teljesítményünkkel is hozzájáruljunk a világ rendjéhez. Igen, Isten azt szeretné, hogy az Ő képére és hasonlatosságára alkotott Ember ne csak külső erők által meghatározott, kiszámítható működéssel járuljon hozzá a világ előrehaladásához, hanem saját ötleteivel és erőfeszítéseivel gazdagítsa a Teremtést.  Az emberiség nagy tettei a szenvedésből és nehézségekből sarjadnak: ezért vállalja Isten az Ember nevében és az Emberrel együtt a szenvedés kockázatát. Isten bölcsen tudja, hogy a szenvedés átmeneti feszültsége az ára az Ember előrehaladásának a boldogság útján, és Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk.

Természetesen a szenvedés ettől még nem lesz kívánatossá, és Isten nagyon is ismeri annak súlyát: a szenvedés ugyanis nemcsak a nagyobb jóra sarkallhat, de el is riaszthat a jótól. Krisztus imája a kereszten azonban arra is figyelmeztet, hogy Isten nemcsak a szenvedést legyűrő, sikeres emberekkel vállal sorsközösséget, hanem azokkal is, akiket a szenvedés próbája végső kudarccal fenyeget. Isten szeretete nemcsak az ártatlanul szenvedők kínjait fogja át, de a bűnösök kilátástalan, keserű tévútját is, amely elzárja őket az üdvösségtől. Jézus értük is, velük is vállalja a szenvedés borzalmait, hogy ezzel visszavezesse őket az igaz emberi közösségbe őket. Igazi, tartós közösséget ugyanis csak a szeretet, a másik boldogsága melletti elköteleződés hozhat létre. Létre lehet hozni érdekcsoportokat, és ideig-óráig a gyűlölet is egyesíthet zászlaja alá nagy tömegeket. Ha azonban sikerül kiirtani a közös ellenséget, vagy megszűnik a közös érdek, ezek a közösségek felbomlanak. A szereteten alapuló közösség azonban mindaddig – sőt még azon is túl – fennáll, amíg a szeretett személy boldogsága meg nem valósul, és ez ebben a világban mindig cél marad. A szeretet az, amely a másik szenvedése iránt fogékonnyá tesz minket, és arra indít, hogy szenvedését enyhítsük, akár saját magunknak okozott szenvedés árán is. “Bajban ismerszik meg a jóbarát” – tartja a mondás, és valóban:  ha komoly baj következik be, a hétköznapok súrlódásai elvesztik jelentőségüket, és a szeretet elfeledett köteléke nyilvánvalóvá válik.  (Minket magyarokat sokszor vádolnak azzal – okkal, ok nélkül – hogy széthúzó, gyűlölködő nemzet vagyunk. De   jöjjön csak valamilyen nagy baj – árvíz, földrengés, felhőszakadás – és nyomban megnyílnak az erszények és a szívek: ismeretlen emberek ezrei segítenek önzetlenül a bajbajutottakon. Igen, nekünk valóban Mohács kell ahhoz, hogy a magyar nemzet ereje és valós lényege megmutatkozzék.) Ez a felebaráti szereteten alapuló közösség, az önzetlen emberi tettek azok, amiért Isten vállalja még a szenvedés kockázatát is, a keresztet, amelyből így közösség, Isten Egyháza sarjad ki.

De még így is, a kereszt csak a hősies küzdelem, az önzetlen szeretet tragikus szépségét emelné ki, ha Isten nem támasztotta volna fel Jézust a halálból. A feltámadás azonban teljesen elveszi a kereszthordozás és a kínhalál tragikus vonását. Isten ugyanis nemcsak együtt szenved az emberrel, de megvan arra is az ereje, hogy e szükséges szenvedés sebeit orvosolja. Krisztus keresztáldozata megmutatta szeretete mélységét: erre a szenvedés nélkül nem lett volna lehetőség. A feltámadt Krisztus ezért is viseli magán a szenvedés jeleit, ám ezek a sebek többé már nem fájnak: többé már nem az őt ért rossz, hanem a neki kijáró dicsőség jelei. Krisztus feltámadása a mi jövőnket vetíti előre: ő nem úgy támadt fel, mint Lázár, erre az életre, korábbi élete egyszerű meghosszabbításaként. Krisztus feltámadása minőségileg más, tökéletesebb életet ígér, amelyben személyiségünk mégis tovább él: Isten nem veszi el személyes erőfeszítéseink eredményeit, de beteljesíti azokat (1Kor 15,35-44).

Isten tehát Krisztusban azért szenvedi  végig velünk együtt e földi életet, hogy aztán az Egyház közösségébe kapcsoltan részesítsen minket örök dicsőségében. Ez Húsvét igazi üzenete és örömhíre: bárcsak engednénk Isten szeretetét megnyilvánulni életünkben!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: