Önérték

vitorlásMottó:Mi az ember, hogy megemlékezel róla,
az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,5)

Néhány hónapja olvastam egy érdekes cikket a világhálón (Ne a gyermeket dícsérjük, hanem azt, amit csinál!), amely alapvetően az önértékelési zavarok kezeléséről szólt. Szerény véleményem szerint a cikkben említett kutatás – amely jól tükrözi az amerikai teljesítmény-központú szemléletet – alapvető módszertani hibáktól szenved, és valójában nem alkalmas annak feltárására, hogy mitől alakul ki a csökkent önértékelés  (az elsőként említett vizsgálat valójában azt tükrözi, hogy mit tartanak a szülők az önértékelési zavar okának, illetve hogyan gondolják azt orvosolhatónak; a második kísérlet pedig inkább arról tanúskodik, miként értékelik a csökkent önértékelésű gyermekek, ha kudarc éri az előtt őket, aki korábban személyes jótulajdonságukat dicsérte). Ennek ellenére – vagy éppen ezért ? – a cikk elgondolkoztatott: mi kell a helyes önértékeléshez, az egészséges önbecsülés kialakulásához?

Először is célszerű egy kicsit nyelvészkednünk, és megkülönböztetni három fogalmat: az önértékelés, az önbizalom és az önbecsülés  fogalmát. E három fogalom ugyan összefügg, de mégsem azonos a jelentésük. Az önértékelés saját képességeink értékszempontú minősítése: mi az amiben jó vagyok, mi az amiben rossz, melyek azok a tulajdonságaim vagy képességeim, amelyek értékesek, és melyek azok, amelyek nem. Az önbizalom e képességek eredményszempontú minősítését jelentik: képességeim alapján alkalmas vagyok-e bizonyos feladatok megoldására, vagy sem. Az előbbiekhez képest az önbecsülés gyökeresen más szempontú minősítés: vajon én magam értékes vagyok-e, vagyis megérdemlem-e azt, hogy éljek; ez valójában nem jelent mást, mint hogy szerethető vagyok-e?

Az önbecsülés fontosságát az adja, hogy tulajdonképpen ez személyiségünk “tőkesúlya”: ez segít abban, hogy az élet viharaiban se boruljunk ki. Ha ugyanis a fenti értelemben értékesnek tudjuk magunkat, akkor nem gondoljuk azt, hogy kudarcaink létjogosultságunkat fenyegetik. Természetesen a helyes önértékelés és önbizalom erősítheti az önbecsülésünket, de nem úgy, ahogyan a mai világ sugallja nekünk. Attól, hogy önbizalmunkat mérhetetlenül nagyra növeljük, még nem erősödik az önbecsülésünk, sőt valójában kárt szenved, ha azt gondoljuk, hogy azért vagyunk értékesek, mert “bármit meg tudunk csinálni, amit akarunk”. Ez ugyanis nyilvánvalóan nincs így, hiszen emberek vagyunk, és nem istenek, és amikor végül kudarc ér minket, akkor az önbizalomra épített önbecsülés összeomlik.  Ugyanígy: ha egyoldalúan jótulajdonságaink értékét hangsúlyozzuk az önképünkben, ez az önbecsülésünket csak látszatra erősíti, mert ha csak a jótulajdonságaink értékére tekintettel érezzük magunkat értékesnek, akkor megromlott emberi természetre tekintettel szükségképpen meglévő rossztulajdonságainkkal való szembesülés rengeti meg azt. A helyes önértékelés valójában nemcsak a jó, de a rossztulajdonságaink számbavételét és értékelését jelenti, és ez, vagyis lehetőségeink és korlátaink ismerete az alapja a helyes önbizalomnak. Az önbecsülés lényege az, hogy úgy, ahogyan vagyunk – jó és rossztulajdonságainkkal, lehetőségeinkkel és korlátainkkal együtt – is szerethetők vagyunk; a helyes önismeretből fakadó helyes önértékelés és önbizalom erősítheti azt a gondolatot, hogy vannak értékeink, de az önbecsülést a valódi, feltétlen szeretet megtapasztalása adhatja csak meg.

Az önbecsülést megalapozó, feltétlen szeretet három legfontosabb forrása az Isten, a szülők (kiváltképp az édesanya), illetve a házastárs szeretete. Közös mindháromban, hogy olyan személy szeretetéről van szó, aki feltehetőleg jól ismer minket, így nemcsak az általunk a kirakatba tett jótulajdonságainkat, de az általunk szégyellt rossztulajdonságainkat is ismeri. Nekik van lehetőségük arra, hogy szeretetük feltétlen voltát kifejezve annak tudatát erősítsék, hogy magát az embert, és nem valamely tulajdonságát vagy teljesítményét tartják értékesnek és szerethetőnek. Természetesen mindhárom szeretet kapcsán felléphetnek olyan zavaró körülmények, amelyek megkérdőjelezik e szeretet feltétlenségét, ami alááshatja a személy önbecsülését.

A házastársak esetén a szeretet feltétlen, személynek szóló voltát már önmagában az is megerősítheti, ha az egymás gyengéit is jól ismerő házasfelek ennek ellenére egymásnak ajándékozzák életüket.  Az egymás melletti döntés nem egyszeri, hanem mindennapi feladat, egészen a halálig; ugyanakkor a házasságkötés nagy jele a feltétlen szeretetnek, hiszen itt a házasfelek végleges és visszavonhatatlan szeretetkapcsolatba lépnek egymással. Természetesen ez csak akkor igaz, ha a házassági ígéret valóban komoly és megalapozott, és abban a házasfelek a másik személyére, és nem egyes előnyös tulajdonságaira mondanak igen. A szeretet feltétlensége azonban nem azt jelenti, hogy a másik ember rossztulajdonságairól nem veszünk tudomást, vagy azokat helyesként elfogadjuk, hanem azt, hogy nem az aktuális jótulajdonságai összessége miatt szeretjük, hanem jó- és rossztulajdonságaival együtt, vagyis a szeretet-kapcsolatot akkor sem adjuk fel, ha a másik valamely jótulajdonságát esetleg elveszti, vagy valamely rossztulajdonságával szembesülünk. Ez tehát nem jelenti a másik javítható rossztulajdonságai elleni küzdelem elősegítésének teljes feladását (hiszen a szeretet lényege a másik boldogságának akarása), csak azt, hogy szeretetünket nem tesszük e harc aktuális állásától függővé.  Csak az ilyen hozzáállás erősítheti az önbecsülést: ha a másik rossztulajdonságairól nem akarunk tudomást venni, az benne azt a félelmet keltheti, hogy valójában nem őt szeretik (hiszen rossztulajdonságai is hozzá tartoznak), és ezért a kényszerű szembesülés pillanatában a szeretetkapcsolat is megszakad.

A szülők esetén a szeretet feltétlen, személynek szóló voltát már önmagában az is megerősítheti, hogy a szülők akkor vállalják a gyermeket, amikor még nem is ismerik jó- és rossztulajdonságait. Természetesen a gyermek elfogadása sem egyszeri, hanem mindennapi feladat: ahogyan ugyanis a gyermek személyisége elkezd bontakozni, a szülők megismerik jó- és rossztulajdonságait, lehetőségeit és korlátait. A szülők feladata a gyermek nevelése, személyiségének helyes irányban történő fejlesztése, ugyanakkor mindig nagy a kísértés, hogy a gyermeket nevelés ürügyén a saját elképzelésünknek megfelelően alakítsuk, természetes adottságai és Istentől belé oltott, mély vágyai ellenére. Ha erre azt az érzelmi zsarolás eszközét is felhasználjuk, akkor nagyot vétünk a gyermek ellen, mert önbecsülését ássuk alá. Azt sugalljuk ugyanis neki, hogy az iránta való szeretetünk feltétele, hogy megtegye azt, amit mi jónak látunk.  Ezzel szemben – a jó és rossz világos megkülönböztetése mellett – mindig ki kell tudnunk mutatni, hogy a gyermekvállalással létrejött szeretetkapcsolatot értékesnek és minden körülmények között fenntartandónak tartjuk, annak ellenére, hogy az általa elkövetett rossz ezt a kapcsolatot zavarja. A hagyományos nemi szerepek mellett ennek kimutatására az édesanyák támogató-óvó jellegű szeretetük miatt jobb helyzetben vannak (noha sokszor éppen ők azok, akik a családi összhang nevében szívesebben szabják a maguk képére gyermekeiket), bár az édesapák hagyományos elvárásokat támasztó szeretetével sem összeférhetetlen a szeretet így értett feltétlensége.

Az Isten esetében a szeretet feltétlen, személynek szóló volta önmagában abból is következik, hogy jó- és rossztulajdonságaink, sőt valamennyi, életünk során tett jócselekedetünk és elkövetett bűnünk ismeretében megteremtett. Az Isten szeretete valóban feltétlen szeretet: szabadságunkat végtelenül tiszteletben tartva szüntelenül azon munkálkodik, hogy minket az üdvösségre elvezessen. E szeretet legnagyobb jele, hogy Isten olyan értékesnek tartja a velünk fenntartott szeretetkapcsolatot, hogy a második Isteni Személy emberré lett, sőt még a kereszthalált is elszenvedte tőlünk, hogy kimutassa ezt. De az Isten szeretete ezen túlmenően személyes is: minden egyes ember üdvösségéért és boldogságáért is külön-külön, nap mint nap megküzdve vezet minket a vele való végleges és felbonthatatlan szeretetkapcsolatra épülő, örök boldogság felé.  Egy ilyen szeretetre valóban lehet önbecsülést építeni; a “baj” az, hogy Isten jelenléte és munkálkodása az életünkben érzékileg közvetlenül általában nem, csak közvetve, értelmünk segítségével, általában hosszabb időszak áttekintése révén tapasztalható meg.  Ahhoz, hogy ez a szeretet érzelmileg is átélhetővé váljék, helyes istenképre, illetve hasonló, érzékelhető tapasztalatokra van szükségünk. Ezért is nagyon káros, ha a gyermeket azzal fegyelmezzük, hogy “ha ezt meg ezt teszed, akkor a Jóistenke nem fog szeretni”. Lehet, hogy “Jóistenke” ilyen számító önkényúr, de Isten nem: ő a bűnös embert is szereti, a bűnt pedig éppen a mi boldogságunk védelmében tiltja. Az igaz, hogy a bűneink akadályozzák az Istennel fenntartott szeretetkapcsolat megélését, mert többé-kevésbé alkalmatlanná teszik az embert az Isten szeretetének és kegyelmének befogadására, de ez Istent nem közömbösségre, hanem cselekvésre indítja. Bár pasztorális szempontból szeretjük azt hangoztatni, hogy az Isten a megtérő bűnöst fogadja szívesen, tehát azt, aki bűnét megbánta (és megjavult), valójában Jézus – éppen múlt vasárnap elhangzott – példabeszédeiből is világos, hogy Isten már azelőtt cselekszik a szeretetkapcsolat helyreállítása (a bárány visszatérése, a drachma előkerítése, az idősebb fiú megbékélése) érdekében, hogy a bűnös maga cselekedett volna ennek érdekében, hiszen “ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19).

A valódi önbecsülés mint a tőkesúly a hajó útját, úgy teszi kiegyensúlyozottá és biztos vonalvezetésűvé az ember életét. Ha valóban szeretünk valakit, vagyis azt akarjuk, hogy boldog legyen, ne romboljuk, hanem inkább erősítsük önbecsülését azzal, hogy kimutatjuk: a vele fennálló szeretetkapcsolatot önmagáért is értékesnek tartjuk. Ne várjuk meg, míg minden rossztulajdonságát levetkőzve, sérelmünkre elkövetett bűneit bánva jön hozzánk, hanem inkább vegyünk példát a mi Urunkról, és mutassuk ki iránta táplált szeretetünket akkor is, amikor talán – bűnei, gyengesége, korlátai miatt – kevésbé tűnik szerethetőnek. Nem jelenti elveink feladását, ha a másik hibájából megzavart kapcsolat helyreállítása érdekében mi tesszük meg az első lépést, ha nem várjunk meg a bocsánatkérést a békülés előtt; sőt csodálatosan szép jele valódi szeretetünknek, annak, hogy a másikat nem számításból, hanem önmagáért szeretjük…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: