Rabszolgatartók és hűbérurak

gályarabokMottó:– Miért böjtölünk, ha nem látod meg,
és miért sanyargatjuk magunkat, ha nem veszed észre?

– De lám, még a böjtöléstek napján is csak a hasznot keresitek,
és sanyargatjátok munkásaitokat.

Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt.
Bizony, mostani böjtöléstek  soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban.” (Iz 58,3-4)

Ha egy nem hívő embert az egyház erkölcsi tanításáról kérdezünk, nagy valószínűséggel a nemiséggel kapcsolatos tanítást hozza fel: a házasságon kívüli nemi élet, a mesterséges fogamzásgátlás, az abortusz tilalmát, a homszexualitás elítélését. Kétségtelen, hogy ebben a világban, ahol a nemiség ennyire a kirakatba került, az Egyház tanításának sajátossága is e körben a legszembetűnőbb. Meglehetősen döbbenten hallgatják, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy az Egyház által legsúlyosabbnak ítélt, égbekiáltó bűnök közül csak egy kötődik a nemiséghez (a szándékos homoszexuális cselekedet), míg a másik háromnak ehhez semmi köze. Még inkább meglepődnek, amikor megtudják, hogy az Egyház az ártatlan ember szándékos megölése mellett melyik két bűnt sorolja ide: a munkás bérének igazságtalan visszatartását és az özvegyek, árvák sanyargatását. De vajon mi, keresztények tudatában vagyunk-e ennek?

De vajon miért sorolja az Egyház – a Szentírás nyomán – ezeket a bűnöket az égbekiáltó bűnök közé? Mi ezekben a közös? Leginkább az, hogy egy kiszolgáltatott, védekezésre képtelen ember sérelmére követi el őket egy másik ember, mert éppen védtelenségük miatt úgy érzi, hogy büntetlenül megteheti ezt. Ez Isten fölségét sérti, hiszen Isten minden egyes ember sorsára gondot visel; Isten nem azért ad egyeseknek hatalmat, hírnevet vagy gazdagságot, hogy azzal másokon hatalmaskodjanak, hanem azért, hogy hatékonyan segíthessék azokat, akik rászorulnak a segítségükre. A mai példabeszédben Jézus már azért kilátásba helyezi a poklot a gazdag ember számára, mert nem vette észre a kapujánál fekvő szegény ember nyomorát, és nem enyhítette a szenvedését legalább az étele hulladékának odaajándékozásával. Vajon mi lehet Jézus véleménye azokról, akik abban lelik örömüket, hogy másokat függésben tartanak, elmélyítik bennük a függés és kiszolgáltatottság érzését, majd ha úgy tartja kedvük, érdemeikre és őszinte igyekezetükre tekintet nélkül elbánnak velük?

Valljuk be őszintén: kegyes, keresztény ember létünkre sokszor minket is meg-meg kísért az, hogy másokon rabszolgatartóként uralkodjunk – egy méltatlanul felszabadított rabszolga lelkületével. Hányan vannak köztünk, akik munkahelyi vezetőként abban lelik kedvüket, ha a munkavállalókat a munkanélküliség rémével sakkban tartva feltétlen és korlátlan engedelmességet, a saját igazuk kiritika nélküli elfogadását és hízelgést várnak el a nekik alárendeltektől, majd arról panaszkodnak, hogy milyen szörnyű ez a világ, ahol az emberek idegesek, sunyik és törtetőek. Nekik is szól Jézus szava: “Hogyan mondhatod testvérednek: Testvér, engedd, hogy kivegyem a szálkát a szemedből! – holott a te szemedben nem látod a gerendát? Képmutató! Előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és csak aztán láss hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.” (Lk 6,42). Nem igaz ugyanis, hogy az emberek maguktól ilyenek, de a kiszolgáltatottság érzése az emberekből a legrosszabbat hozza ki: a félelmet, gyanakvást és túlélés mindent felülíró vágyát.

Az sem igaz, hogy a fegyelem megköveteli az alárendeltek totális alávettségét és kiszolgáltatottságát; rabszolgák esetén talán igen, akik nem saját akaratukból végzik annak és azt a munkát, amely rájuk van bízva, de szabad emberek esetén, akik saját akaratukból vállalják szolgálatukat, ez sohasem volt így. Ha nem csak a munkavégzés látszata a fontos, hanem a munka minősége is, akkor a legjobb, ha a munkát öntudatos és elkötelezett emberek végzik. A színvonalas munkavégzéshez szükséges fegyelem ugyanis a szakmai öntudatból és az elvégzendő feladat iránti elköteleződésből adódik, abból, hogy az ember nem akar rossz munkát végezni, ha színvonalas munkára is képes. A jó vezetőnek tehát  először is tsizetletben kell tartania a neki alárendeltek emberi méltóságát, vagyis el kell fogadnia, hogy az ember életének a célja nem lehet a mások számára végzett munka, bár az szervesen hozzátartozik az emberi élethez, hiszen a többség számára ez biztosítja az anyagi igények kielégítésének egyetlen forrását. Ha ezt megteszi, akkor tudja helyesen összeegyeztetni a munkáltató és a munkavállaló érdekeit: előbbi a jó minőségű munkavégzést, utóbbi az igazságos bérezést, valamint szabadidejének és magánéletének tiszteletben tartását  várhatja el joggal.

Persze kétségtelen: meglehetősen kellemetlen, ha az ember a neki alárendeltek részéről visszautasításba vagy ellenállásba ütközik, és ezért kénytelen megváltoztatni terveit. Kellemetlen, de nagyon sokszor hasznos, ha egyszer az ember nem képzeli magát a mindenható és mindentudó Istennek. Ha ugyanis az alárendeltekben megvan az említett öntudat és elkötelezettség, ellenkezésük nem a feladatnak, hanem a megvalósítás módjának vagy idejének fog szólni. Ha nemcsak az eszköz, de a cél is fontos, akkor nem lehet számunkra mindegy, hogy az általunk elképzelt módon elérhetjük-e azt a célt, márpedig az alárendeltek ésszerű ellenállása általában éppen e kérdést veti fel. Persze le lehet törni az ellenállást, akár az alárendelt megfélemlítésével, akár eltávolításával; ez viszont éppen tévedéseink kijavításának, végső soron kitűzött célok elérésének lehetőségétől foszt meg. Ki lehet tehát küszöbölni a rendszerből a fékeket, de akkor a lejtőre érve biztos a “pofáraesés”.

Az öncélú erőfitogtatás és a szigor ugyanis kettő: előbbi célja, hogy bizonytalanságban tartson, és azt sugallja a másiknak: “bármit megtehetek veled, mert te vagy a gyengébb”; utóbbi célja, hogy a megfelelő munkavégzésre sarkalljon, és azt sugallja: “ha rendesen végzed a munkád, nem kell félned, de ha nem, reszkess!”. A szigor tehát – ha nem párosul irreális, hosszabb távon emberileg nem teljesíthető elvárásokkal a teljesítményt illetően – nyugalmat és biztonságot áraszt azok felé, akik munkájukat becsülettel végzik, és másokat is erre indít. Az öncélú erőfitogtatás ezzel szemben azokat is elkedvetleníti, akik amúgy jól dolgoznának, hiszen ez nem garancia arra, hogy nem fogják őket piszkálni, míg mások megkezdik a különböző védelmi vonalak (jó személyes kapcsolat a főnök főnökével, besúgás, hízelgés, felelősség-terítés, panaszkodás stb.) kiépítését, amelynek az a célja, hogy ha kitör a vész, ne ők repüljenek; többé már nem a jó munkavégzés lesz a középpontban, hanem a bevált túlélési stratégiák alkalmazása.

Jól tudta ezt Szent István király, országunk egyik legzseniálisabb államférfija, és mindmáig legjobb vezetője, aki fiának ezt a tanácsot adta: “Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog; ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod. Ettől óvakodva az erényed szabta mértékkel irányítsd az ispánok életét, hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak, hogy uralkodásod minden tekintetben békés legyen.

Legalább mi, akik magyar keresztényeknek mondjuk magunkat, megszívlelhetnénk első, szent királyunk szavait, és békésen, alázatosan és szelíden irányíthatnánk a ránk bízottakat, ne haraggal, gőgösen, gyűlölködve vagy békétlenül.  Igaz, ez az avitt hűbéri modell, amit a középkori szent királyok követtek, és nem a rabszolgatartó, amelyet a XX. századi véreskezű zsarnokok és diktátorok alkalmaznak …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: