Csak amíg a halál el nem választ (?)

ringsMottó:Mert mint a halál, olyan erős a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.” (Én 8,6)

A mai Evangéliumban elénk tárt történet, amikor a szadduceusok Jézust a hét fivért túlélő feleség sorsáról kérdezik, azok közé a szakaszok közé tartozik, amelyet könnyű félreérteni. Nem csoda, hogy a ma olvasott lukácsi változat is bővebb, mint Máté és Márk szövege; szemmel láthatólag a pogányoknak író, pogány származású Lukács számára is magyarázatra szorult Jézus tömör válasza. Azonban pont Lukács többletét olvasva lehet az az érzésünk, hogy a házasság evilági, majdnemhogy bűnös dolog, aminek a mennyben nincs értéke, hiszen csak a “világ fiai” azok, akik nősülnek és mennek férjhez. De valóban ezt mondja Jézus?

Kezdjük talán azzal, hogy a szadduceusok – ahogyan ezt az Evangélium is kiemeli – nem hittek a feltámadásban. Kérdésük tehát nagyjából olyan, mint amikor egy meggyőződéses, személyében nem érintett ateista azt kérdezi tőlünk, hogy hogyan lehet Isten jóságát és az ártatlan gyermekek szenvedést összeegyeztetni. A kérdés feltétele nem a megoldás megismerését, hanem éppen a megoldás hiányának kimondását célozza.  A szadduceusok is találhattak volna más példát: például hogy kié lesz a vagyon, ha mindenki feltámad, de e kérdés általuk elgondolható megoldása (“közös”) ebben az esetben nem lett volna olyan frivol, mint az asszony esetén; ezért gondolták, hogy így sarokba szoríthatják Jézust. Azonban éppen az általuk zseniálisnak vélt kérdésfeltevés adott lehetőséget Jézusnak arra, hogy leleplezze földies gondolkodásukat.

Először is fontos  felhívni a figyelmet arra, hogy a Törvény a sógorházasságot alapvetően súlyos bűnnek tartotta és tilalmazta: “Ha valaki nőül veszi testvére feleségét, ez tisztátalanság, mivel testvérének meztelenségét fedi föl, ezért haljanak meg gyermek nélkül.” (Lev 20,21). A szadduceusok kérdése az ún. levirátus (kivételes!) intézményére utal, amelyet a Törvény így szabályozott: “Ha testvérek laknak együtt, s egyikük meghal anélkül, hogy gyermeket hagyna hátra, az elhunyt felesége ne menjen hozzá egy kívülről, idegen családból való férfihez. Menjen be hozzá a sógora, s vegye el, sógori kötelezettségének eleget téve. Az elsőszülött, akit (az asszony) szül, kapja az elhunyt testvér nevét, nehogy kivesszen a neve Izraelben. Ha azonban a sógor nem akarja elvenni sógornőjét, a sógornő menjen a város kapujához a vének elé, s adja elő: ‘Sógorom vonakodik testvére nevét fenntartani Izraelben, nem akarja velem szemben teljesíteni sógori kötelességét.’ A vének erre hívassák maguk elé, s vonják kérdőre. Ha megjelenik és kijelenti: ‘Nem akarom feleségül venni’, a sógornő a vének jelenlétében lépjen oda, vegye le a saruját és köpje szembe e szavak kíséretében: ‘Ez történjék mindenkivel, aki nem akarja testvére házát fölépíteni.’ Az ilyen embernek ez legyen a neve Izraelben: ‘A mezítlábas házanépe’.” (MTörv 25,4-10)

Jól látható, hogy ennek az intézmények az volt az egyetlen célja, hogy a nemzetség ágai ne haljanak ki, és az elhunyt testvér javait ne testvérei, hanem a felesége által neki szült fiú örökölje, miként arra Onan története is utal: “Júda azt mondta Onannak: ‘Élj bátyád feleségével, teljesíts vele szemben a sógori kötelességet, s így gondoskodj utódról bátyád számára.’ Mivel Onan tudta, hogy az utód nem az övé lesz, azért valahányszor együtt volt bátyja feleségével, magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon bátyjának. Istennek nem tetszett, amit művelt, azért … meghalt.” (Ter 38,8-10)

Jézus válaszának megértéséhez a fentieken kívül támpontod ad az a bevezető mondat, amely Lukácsnál ugyan nem szerepel, de Márknál és Máténál igen: „Nem azért tévedtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” (Mk 12,24). Jézus ez utóbbival arra utal, hogy a szadduceusok csak úgy tudták elképzelni – az általuk tagadott – feltámadást, mint a földi élet egyszerű meghosszabbítását, a holtak újjáéledését, mint ahogy például Lázár feltámasztása esetén tapasztalhatták. A feltámadás azonban – ahogyan arra Jézsu válaszában utal – minőségi változást jelent az ember életében.

Egyrészt a feltámadott ember (ezt egyedül a pogány származású, pogányoknak író Lukács mondatja ki – mintegy magyarázatul – Jézussal) többé nem hal meg, így utódra sincs szüksége ahhoz, hogy “nehogy kivesszen a neve Izraelben”. A levirátus intézménye ebben a keretben nem értelmezhető. Tulajdonképpen ezért is indokolt a Lukácsnál szereplő szembeállítás: “„A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez.” (Lk 20,34-35); akik nem hisznek a feltámadásban, azoknak ahhoz, hogy nevük fennmradjon, hátra kell valakit (vagy valamit) hagyniuk ebben a világban, és azért házasodnak, hogy “utódaikban tovább éljenek”. Ezzel szemben azok, akik hisznek a feltámadásban, nevük fennmaradását nem a világban hagyott gyermekekben vagy alkotásokban keresik, hanem az örök üdvösségben, ezért ők – legalábbis ezzel a céllal – nem házasodnak.

Másrészt, a feltámadott ember hasonló lesz az angyalokhoz; Lukács ennek a kijelentésnek az értelmét is egy betoldással magyarázza: “az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai.” (Lk 20,36)  Itt nem arról van szó, hogy az angyalokhoz hasonló szellemi létező lesz az ember (aki ezt állítja, éppen a test feltámadását tagadja); nem is pusztán a halhatatlanságról (bár Lukács a halhatatlanságot magyarázza ezzel a hasonlósággal), hanem abban, hogy örökké az Isten jelenlétében élnek (“olyanok lesznek, mint az angyalok az égben” (Mk 12,25); “úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben” (Mt 22,-30).  A szadduceusok tévedése abban van, hogy nem fogják fel a feltámadás valódi jelentőségét: az Isten örök, boldogító színelátásának lehetőségét, hanem abban gondolkoznak, hogy a feltámadás után minden marad a régiben, a jó emberek továbbra is az Istentől távol élik majd az életüket. Erre Lukács egyik magyarázó többletei is utal a szöveg végén: “Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” (Lk 20,38); az örök boldogságban tehát nem arra lesz az embernek gondja, hogy a saját nevét fenntartsa, hanem arra, hogy Isten dicsőségét szolgálja.

Ettől függetlenül fennmarad a kérdés: vajon mindenestül e világhoz kötődik a házasság, és abból semmi sem megy át az örök életbe? Azt gondolom, hogy a fentiekből is látszik, hogy Jézus nem ezt akarja itt mondani. Ne felejtsük: a szadduceusok által hivatkozott törvény nem férfi és nő egymás iránti szerelméről, hanem a testvérrel szembeni kötelességről szól; Jézus erről a fajta házasságról mondja azt, hogy ennek nincs helye az örök boldogságban. Jézus a szentségi házasságról nem itt beszél, hanem még jóval korábban, amikor a válás kérdéséről faggatják. Akkor Jézus a házasság intézményét a második teremtéstörténetre vezeti vissza: „Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” (Mt 19,4-6)

Jézus tehát e fordulatban: “egy test lesz a kettő” nem pusztán a (viszonylag rövid ideig tartó) nemi egyesülésre való utalást lát, hanem többet: a férj és a feleség a házasságkötéstől kezdve valamiképpen egységes egészt alkot a szeretetben, ezért nem szabad közösségüket megbontani. Ne feledjük el, hogy a második teremtéstörténet azzal vezeti be az asszony teremtését, hogy: “Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: ‘A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.’ Azután így szólt az Úristen: ‘Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.‘”(Ter 2,15-18). Isten tehát a férfi és nő közösségét, a házasságot nem pusztán a gyermeknemzés céljára alkotta meg, hanem elsősorban azért, hogy Istentől kapott feladataik, hivatásuk gyakorlása során egymást segítsék – végső soron az örök üdvösségre. (Ez egyébként a katolikus tanítás a szentségi házasságról: “1.§ A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte. 2. §. Ezért megkereszteltek között nem állhat fenn érvényes házassági szerzôdés anélkül,hogy ugyanakkor ne lenne szentség is.” CIC 1055. kán. )

Aligha hiszem, hogy ez a kapcsolat, amelynek célja végső soron az üdvösség, és amely a szereteten alapul, ki lenne rekesztve az Isten országából. Természetesen a feltámadást követően a házasfelek közti kapcsolat is minőségi változáson megy keresztül, de erősen kétlem, hogy egy szereteten alapuló kapcsolat éppen akkor lazulna meg és válnék egyszerű barátsággá, amikor a felek közvetlen kapcsolatba kerülnek a szeretet(ük) forrásával, Istennel. Sőt, inkább a házastársak szeretetére épülő kapcsolat is az élő Isten boldogító jelenlétében teljesül majd ki igazán, amikor a házastársak egymás melletti kiállása, egymásért hozott áldozata és egymásnak adottsága elnyeri végős értelmét és visszaigazolását. Nem kell tehát attól félni, hogy a házastársi szeretetet megszűnik evilággal, hiszen “a szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8).

Persze, csak ha nem hagyjuk már e világban elsorvadni,  hanem gondosan ápoljuk és elmélyítjük …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: