Randevú a Végtelennel

randiMottó: “Menyasszony: Aludtam, de szívem ébren volt.
Hallga! Szerelmem kopog:

Vőlegény: Nyisd ki az ajtót, húgocskám,
kedvesem, galambom, gyöngyöm! ” (Én 5,2)

Véget ért a Hit éve, és új egyházi év kezdődött, szokás szerint Adventtel. A világ számára az advent az adventi vásárok időszaka, amikor fel lehet készülni a Karácsony ünneplésére, és ez utóbbiban a világnak tulajdonképpen igaza is van. De vajon mi, keresztények mire készülünk adventben? Talán a világvégét várjuk, mint néhány botcsinálta próféta (idén a Ragnarök van soron …)? Bizonyos értelemben talán igen, de mi a világvégében nem a pusztulást, hanem az Istennel való találkozást várjuk.

De vajon csak a világtörténelem végpontján találkozhatunk Istennel? Aligha. Isten nem egy távoli, a legfelsőbb mennyországban székelő hatalmasság, aki távolról szemléli a világ folyását, hogy majd mikor eleget látott, eljöjjön, és megítélje a világot. Isten tevékenyen részt vesz az életünkben, ahogyan Jézus mondja: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom” (Jn 5,17). Ha pedig Isten tevékeny részese az életünknek, akkor lehetőségünk van arra, hogy itt és most találkozzunk vele. Adventben ezért nemcsak Krisztus második eljövetelének hitét kell magunkban élesztgetni, és emlékezni az ő első eljövetelére, hanem arra is fel kell készülnünk, hogy Istennel találkozzunk életünk folyamán.

Kérdés azonban, hogy valóban szeretnénk-e életünkben Istennel találkozni. Ez a kérdés azért is indokolt, mert nem csupán a nem hívők, de sokszor a keresztények is félnek az Istennel találkozni. Ennek egyszerű az oka: Isten annyival felette áll az embernek, hogy az ember úgy érzi, hogy szabadsága, személyisége semmivé lesz, ha Istennel találkozik. Isten mindenhatósága és mindentudása miatt az Istennel való találkozás azzal fenyeget, hogy Isten átveszi az irányítást az életünk felett. Hogy ez miért baj? Nos, azért, mert nem bízunk abban, hogy Isten valóban a legjobb irányba vezetné az életünket. Pontosabban: azt még – legalábbis a hívő keresztények – készek vagyunk elfogadni, hogy Isten a legbölcsebb megoldásokat alkalmazza, azt, ami értelmi belátás alapján a számunkra – üdvösségünk szempontjából – a legjobb. Úgy gondoljuk azonban, hogy ez a bölcsesség rideg racionalitást takar, ezért ez az út – bár kétségtelenül biztosan célhoz vezet – valamilyen módon embertelen: szenvedéssel, áldozatokkal és lemondásokkal teli, és csak a halálunk után nyeri el értelmét.

Ez az a gondolat, ami miatt a középkori kereszténységet gyakran vádolták azzal, hogy az evilági létet csak földi siralomvölgynek tudta felfogni. Kétségtelen, hogy ha az emberi szenvedést – moralizáló célzattal – Isten által elénk adott “próbatételeknek” tekintjük, amelyek célja, hogy acélosodjon a jellemünk, ez – még azzal a gondolattal együtt is, hogy “Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok” (1Kor 10,13) – elvezethet egy olyan gondolatra, hogy minél jobb ember valaki, annál több szenvedés éri, így jobb megfontoltan haladni az üdvösség útján, ha az ember nem akar sok kellemetlenséget magának. Ha az élet nehézségeit úgy tekintjük, mint az ember Istenhez ragaszkodásának “tesztjét”, akkor könnyen eljuthatunk egy olyan elképzeléshez, hogy Isten szép lassan mindentől megfoszt minket – hacsak előbb szembe nem fordulunk vele. Ennél is rosszabb, ha úgy gondoljuk, hogy Isten azért vet alá minket próbáknak, hogy alázatunkat növelje, és “gőgünket megtörje”: a megaláztatások révén kimutassa, mennyire nem vagyunk méltók az üdvösségre. Ebből fakad a keresztény borderline-szindróma: nem érezzük magunkat ugyan az Isten ellenségeinek, de nem is érezzük magunkat az Istenhez tartozónak.

Azt hiszem azonban az egész gondolatkör kiindulópontja téves. Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy az üdvösség lényege az Istennel való örökös, közvetlen szeretetkapcsolat. Isten üdvözítő akarata tehát arra irányul, hogy az emberrel kiépítse ezt a szeretet-kapcsolatos, alkalmassá tegye az embert ennek a szeretetnek a befogadására. Isten azt akarja, hogy az ember megismerje és megszeresse Őt; ha tehát a földi életet hasonlítani kellene valamihez, az nem egy akadálypályához hasonlítható, hanem – földi képpel élve – leginkább az udvarláshoz. Alig hiszem, hogy van olyan szerelmes udvarló, aki azért adja kedvesének a kisebb-nagyobb ajándékokat, hogy aztán azokat visszavegye, tesztelve, hogy kedvese hozzá ragaszkodik-e, vagy az ajándékaihoz. Így noha igaz, hogy Isten az üdvösségre akar elvezetni minket, és a háborítatlan boldogság itt a földön nem érhető el, egyáltalán nem igaz az, hogy Isten számára lényegtelen lenne, hogy boldogan élünk-e addig. Isten már itt a földön is számtalan ajándékkal kedveskedik nekünk, és az Érte vállalt lemondásunkat bőkezűen jutalmazza (Mk 10,29). Egyik-másik ajándéka valóban fejedelmi nászajándék: Jézus az Eucharisztiában, a Szentlélek, akit a bérmálásban mintegy foglalóul kapunk, de emellett apróbb, alkalmi ajándékokat is kapunk, amelyek számunkra sokszor nagyon is drágák (még ha nem is gondolunk bele, hogy ezek is Isten lángoló szeretetének jelei és emlékei):  jó szülőket, testvéreket, barátokat, házastársat, megélhetést biztosító anyagi javakat (Mt 6,33), sikereket, mindennapi örömöket.

Az is igaz azonban, hogy aligha lesz valami abból a kapcsolatból, ahol az egyik fél mindig csak kapni akar, és nem hajlandó áldozatokat hozni a másikért, illetve a vele fenntartott kapcsolatért. Vajon mi mit gondolnánk arról a lányról, aki elfogadja kedvese udvarlását, apró ajándékait, de ugyanakkor más fiúk hasonló közeledését is elfogadja? (Inkább nem írom le, mert nem lenne szalonképes; aki a részletekre kíváncsi, olvassa el Ezekiel könyvének 16. fejezetét …) Ugye, természetesnek vesszük, hogy ilyen helyzetben minden tisztességes ember elhárítja a többiek kedveskedését, ajándékait, még ha ez lemondást jelent is? Ugyanígy természetes, hogy az embernek is kell bizonyos áldozatokat hozni az Istennel fenntartott szeretetkapcsolatért. Ahogyan egy hűséges feleség (férj) is kész arra, hogy kockára tegye akár a szakmai karrierjét is, elhárítva főnöke közeledését csak hogy házastársához hű maradjon, úgy az embernek is sokszor kockára kell tennie sok mindent, hogy a megszentelő kegyelmet megtarthassa. Ahogy azonban egy ilyen kincset érő hűséges feleséget szerető férje megbecsüli, kényezteti és igyekszik kárpótolni – erejéhez mérten – a miatta vállalt kellemetlenségekért, úgy Isten sem veszi annyira természetesnek a hozzá való ragaszkodásunkat, hogy ne hálálja azt meg.

Azt hiszem tehát, mégis érdemes Isten hívását elfogadni, és megbízni az Ő üdvözítő akaratában. Hogy ismét egy világi hasonlattal éljek: ha Isten táncra kér, hagyjuk magunkat vezetni, mert Ő biztosan nem lép a lábunkra …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: