Keresztúton (I.)

Keresztút1Mottó:…még szenvedéseinkkel is dicsekszünk,
mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad,
a türelemből kipróbált erény,
a kipróbált erényből reménység.” (Róm 5,3-4)

Aligha van olyan ember, aki élete folyamán ne szenvedett volna; azt hiszem, hogy a legegyetemesebb emberi tapasztalatok egyike a szenvedés, amellyel a filozófusoktól kezdve az egyszerű emberig mindenki szembesül, és mindenki a maga módján igyekszik ezt a találkozást feldolgozni. A szenvedés a világunk egyik legnagyobb botrányköve: az Isten és a világ jóságába vetett hit első látásra kiáltó ellentmondásban van a szenvedés tapasztalatával. Ez az a pont, ahol a keresztény ember hitének ereje és értéke megmutatkozik, hiszen a nem hívők számára éppen a szenvedés tapasztalata e hit legfőbb cáfolata.

Mielőtt még valaki megijedne, nem akarok belebonyolódni abba az eszmefuttatásba, hogy miért van szenvedés a világban és miért szenved az igaz ember. Ez meglehetősen akadémikus kérdésfeltevés, amelyre persze adható logikus és értelmes válasz, kezdve a fejlődéssel szükségképpen együtt járó feszültségtől, a megromlott emberi természeten át egészen a szeretetből fakadó engesztelés értékéig, de nem hiszem, hogy valóban megnyugtató válasz lenne abban az értelemben, hogy segítene elviselni a szenvedést. Az az igazság ugyanis, hogy egy dolog tudni azt, hogy szenvedésünknek van valami értelme, célja, és egy másik elviselni a szenvedést. A szenvedő embernek ugyanis nem elméleti eszmefuttatásokra, kioktatásra és tanácsokra van szüksége, hanem elsősorban együttérzésre, vigasztalásra és segítségre (erről már írtam egyszer Jób könyve illetve a szentek kapcsán). Persze az elméleti megerősítés ilyenkor is jól jöhet, csak vigyázzunk, nehogy ilyenkor a szenvedő személy helyett az elvek váljanak fontossá.

A szenvedés sokszor (látszólag) kiöli a szenvedő szívéből a szeretetet.  Ha valaki szenved, akkor “önzővé” válik: a saját problémája kerül érdeklődése homlokterébe, hiszen a szenvedéstől mindenki szabadulni akar, még ha erre nem is képes. A lehető legnagyobb ostobaság ilyenkor az, ha arra törekszünk, hogy “önző alapállásából” elvi alapon kimozdítsuk, és arra hivatkozunk, hogy mások még jobban szenvednek (“Gondolj Auschwitzra/az etióp éhezőkre/a hajléktalanokra!”), három okból is. Először is, a másik ember szenvedése csak a kárörvendő embernek okoz örömet, így egy ilyen érv – amely eredetileg a szolidaritás érzését hivatott felkelteni – azzal a veszéllyel jár, hogy a szenvedő ember Istent kezdje okolni azért “a sok szenvedésért, ami a világban van”, hiszen még ha a saját szenvedése okát esetleg be is látná, aligha tudja ezt minden ártatlan szenvedő esetén megtenni. Másodszor, a szenvedő ember biztonságérzetét megsebzi a szenvedés tapasztalata; minél nagyobb a szenvedés, annál nehezebb elfogadni, hogy “ez velem megtörténhetett”; egy ilyen helyzetben arra felhívni a figyelmet, hogy “lehetne ez még roszabb is”, aligha segít a szenvedő ember helyzetén, hiszen éppen ettől fél a leginkább. Végül az ilyen összehasonlítgatás tulajdonképpen lekicsinyli a szenvedő ember gyötrődését: “mi a te szenvedésed másokéhoz képest?”. Csakhogy akkor és ott neki azt a szenvedést kell elviselni, (lehet, hogy valakinek egy munkahely-változtatással kapcsolatos döntéssel járó szenvedés nagyobb terhet jelent, mint másnak a munkanélküliség), ráadásul nem biztos, hogy a külső szemlélő látja a probléma valós jelentőséggét és nagyságát  (egy viszonylag aprónak tűnő dilemma a hit válságát is takarhatja, márpedig aligha van nagyobb tét az ember számára, mint Istennel való kapcsolata).

Ugyanígy óvatosnak kell lennünk az olcsó vígasztalásokkal is. Eléggé nyilvánvaló, hogy  “a jó emberekkel jó dolgok történnek” életszemlélet hangoztatása a szenvedő emberben csak elkeseredést vagy haragot vált ki, attól függően, hogy magát rossz vagy jó embernek látja. Kétségkívül gyakran vagyunk mi magunk a szenvedésünk oka, mert mi navigáljuk magunkat olyan helyzetekbe, amelyből szenvedés fakad; a felelősség alól nyilván nem bújhatunk ki, a tanulságot le kell vonnunk, de a múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért a szenvedés  idején túl kell lépnünk ezen a kérdésen, és inkább a kiutat kell keresnünk, egyébként elhatalmasodik rajtunk az az érzés, hogy életünket végérvényesen elrontottuk, az elvesztette értelmét. (A minket üdvözíteni akaró Isten terveit azonban nem olyan könnyű keresztülhúzni, hiszen ő tudja, milyen hibákat követünk el, és számol azokkal, így nincs olyan zsákutca, amelyből ne találna kiutat.) Ráadásul ha valaki “jó ember” volt, akkor az Krisztus, ennek ellenére nem mondanám, hogy vele csak jó dolgok történtek (ha valaki olyan jó dolognak tartja az ártatlanul elszenvedett kereszthalált, próbálja ki …)

Itt kell megemlékeznünk arról a “hívő” vígasztalásról is, amelyet ugyan eltúlozva, de joggal kritizáltak a marxisták: e szerint a földi élet a szenvedések helye, “siralomvölgy”, de majd az “örök életben” megkapjuk a jutalmunkat. Ezzel az a fő probléma, hogy a természetfeletti reményre épít, ugyanakkor amikor az ember csalatkozik a reményeiben, akkor könnyen érezheti azt, hogy csak hitegetik. Ráadásul ez a “siralomvölgy” beállítás nem is helyes, mert hamis színben tünteti fel a keresztény áldozatvállalás természetét az által, hogy tagadja a földi jutalmazás létét és eltúlozza a szenvedés szerepét az életünkben. Jézus ugyanis azt mondja a tanítványoknak: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29-30). Kétségtelen, hogy a Krisztus-követés legfőbb jutalma az örök üdvösség, Isten boldogító színelátása, de Jézus világosan megígéri, hogy már itt a földön megjutalmazza az őt követőket, ugyanakkor nem tagadja, hogy mindaz a jó, amit az embernek itt a földön ad, még fenyegetett helyzetben van. Ebben a keretben kell tehát elhelyezni a szenvedést: Isten az ember boldogságát akarja, és már itt a földön is megadja az ehhez szükséges javakat, ugyanakkor mivel itt a földön még harc folyik, ezért e javakat támadás érheti az Ellenség részéről, akinek egyetlen célja van: elszakítani minket Istentől, elkeseredésbe és pusztulásba taszítva minket. Azt, hogy a valódi fenyegetés valójában mindig innen érkezik, Jézus másutt világosan megmondja, de védelmet is ígér: “Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik a testet ugyan megölik, de aztán semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Attól féljetek, akinek, miután megölt, ahhoz is van hatalma, hogy a kárhozatba taszítson benneteket. Igen, mondom nektek, tőle féljetek. Ugye két fillérért öt verebet is adnak. Mégis az Isten nem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt még a fejeteken a hajszálakat is mind számon tartja. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek. (Lk 12,4-7).

A szenvedés mindenképpen megtámadja az ember reményét; még ha hisszük is, hogy Isten előbb-utóbb a segítségünkre siet, akkor sem tudjuk biztosan, hogy mikor és milyen módon vet véget szenvedéseinknek. Tulajdonképpen minden “benne van a pakliban”: a legjobban szeretett házastárs is meghalhat fiatalon, a vágyott gyermek is elvetélhet, a betegség zárulhat halállal, az ígéretes pálya derékba törhet. De még ha  tudjuk is, hogy Isten végül megvéd minket szeretteink vagy bizonyos javaink (végleges) elvesztésétől, és megszabadít minket szenvedéseinkből, ez akkor is csak jövőre szóló ígéret, míg a jelenben nap mint nap a szenvedés valóságával kell szembesülnünk. A keresztény ember e körben nem szenved kevésbé, mint a hitetlen: minket az kísért meg, hogy vajon nem Isten akarata ellen való, túlzott-e ragaszkodásunk ahhoz, aminek vagy akinek elvesztésétől félünk (szeretteink, egészségünk, szakmai előmenetelünk, javaink), nem kellene-e egy látványos gesztussal lemondani ezekről – és ezzel együtt a reményről, hogy Isten megőrzi számunkra ezeket, vagy éppen ellenkezőleg: nem Istennel szembeni bizalmatlanságunk jele-e, ha kilátástalannak ítéljük ezt a küzdelmet. Ez a kétség azonban sokszor mindaddig nem távozik szívünkből, amíg Isten tervei nyilvánvalóvá nem válnak az által, hogy megvalósulnak. Akár hiszünk azonban a végső sikerben, akár nem: a szenvedés idején – ha a magunk erejéből nem tuduunk véget vetni neki – várakoznunk kell az Isten irgalmának megnyilvánulására: az egyetlen, amit tehetünk, a szenvedés türelmes elviselése.

A szenvedés türelmes elviselése azonban nem egyszerű feladat, amely komolyan próbára teszi az ember erejét. Ahhoz, hogy elviseljük a szenvedést, sokszor minden erőnk mozgósítására szükség van. A rendelkezésünkre álló erőforrások hatékony felhasználása, amely a túlélést jelenti számunkra a szenvedés idején, idővel szokásunkká válhat, vagyis segít kifejleszteni természetes és természetfeletti erényeinket. Ennyiben a szenvedés javunkra válhat, azonban látnunk kell, hogy ez csak egy lehetőség, amely magában hordozza a kudarc kockázatát is. A szenvedés ugyanis megtörheti az ember akaraterejét, uralma alá vonhatja képzeletét, felőrölheti az idegrendszerét, megmérgezheti és keserűvé teheti a lelkét. Ezt a veszélyt azonban tompítja az a hitből fakadó remény, hogy “Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13) Mindez azonban nem változtat azon, hogy a szenvedések elviselése mindenképpen erőfeszítést igényel az embertől, amelyben értelme, akarata és képzelete is fontos fegyver lehet.

Nem gondolom tehát, hogy a szenvedő embernek célszerű lenne azt hangoztatni, hogy tulajdonképpen jó neki ez a szenvedés, és azért kell elviselnie, hogy “acélosodjék a jelleme”. Egyrészt a szenvedő ember “a túlélésért küzd”, vagyis elsősorban a jelen érdekli, amit a szenvedés ural, amelytől szívesen megszabadulna. Másrészt, az érvelés is sántít, hiszen nem azért kell elviselni a szenvedést, hogy “acélosodjék a jellemünk”, hanem pont fordítva: azért fejlesztjük ki jobban erényeinket, hogy el tudjuk viselni a szenvedést. Az erények kifejlesztése a szenvedés idején ugyanis sokszor egyébként sem “könnyűvé”, csak “éppen elviselhetővé” teszi az életet, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szenvedő ember a továbbiakban félvállról tudja venni a megpróbáltatásokat. Mi ugyan sokszor azt gondoljuk, hogy az erényes ember mosolyogva, de legalábbis sztoikus nyugalommal viseli a megpróbáltatásokat; ennek a beállításnak a hamisságát azonban kellőképpen igazolja az, hogy Jézus a getszemáni kertben vérrel verejtékezett a rá váró szenvedés tudatában, és Szent Pálnak az a megállapítása, hogy “az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9).

Az is világos, hogy a szenvedés elviseléséhez a saját erőnket gyakran elégtelennek érezzük. Ebben persze sokszor van egy kis csalás, hiszen ezzel is szeretnénk lealkudni a szenvedésekből, de tény, hogy bizonyos esetekben az erőnket objektíve meg nem haladó szenvedés elviseléséhez  is erőink olyan mértékű összpontosításra lenne szükség viszonylag hosszú időn keresztül, ami szubjektíve lehetetlennek látszik. A keresztény ember számára kézenfekvőnek tűnik, hogy ilyenkor az Istenhez forduljon segítségért. Látnunk kell azonban, hogy Isten nem feltétlenül úgy és akkor segít, ahogyan mi azt elképzeljük; ezt rendes körülmények között el is fogadjuk, de a szenvedés idején meglehetősen rossz néven vehetjük, így a szenvedés megrengetheti az Isten jóságába, szeretetébe, az ima erejébe vetett hitünket is. Az ilyen hitbeli megingás persze utóbb bűntudatot szül, ami még inkább nehezíti helyzetünket, még keserűbbé tesz minket, és beindíthat egy ördögi kört: egyre jobban úgy érezzük, hogy Isten nem fog segíteni (mert most már még kevésbé érdemeljük meg, hiszen nem viseltük türelmesen a ránk mért szenvedést), ugyanakkor emiatt csalódást és haragot érzünk (amiért Isten ilyen sértődékeny, és a bajban segítség helyett büntetést ad), ami újabb bűntudatot szül (amiért bizalom helyett csalódást és haragot érzünk Isten iránt). Jó ha tudjuk, hogy Isten ezt a vergődésünket is a helyén kezeli, hiszen Jézus “nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,15-16). Ha pedig Jézus így közelít a szenvedő emberhez, akkor nekünk sem az a dolgunk, hogy a szenvedő embert “megneveljük”, és addig nyaggassuk, míg el nem ismeri, milyen jó hozzá az Isten (nem fog menni; csak még jobban felhergeljük!).

Ha azonban a szenvedés idején hűségesen kitartunk, egy idő után “meglátjuk a fényt az alagút végén”. Isten tervei kezdenek kibontakozni, a szenvedés lassan értelmet nyer, a szenvedés türelmes elviselésében való kitartás megtermi gyümölcsét. Ahogyan ugyanis felismerjük és elfogadjuk Isten tervét, majd engedelmesen alávetjük magunkat neki, lassan gyökeret ver bennünk az a gondolat is, hogy Isten, aki eddig biztonsággal vezetett minket “a halál árnyékának völgyében”, elég hatalmas ahhoz, hogy végül célhoz jutasson minket. (Ferenc pápa idézte egy dél-amerikai  író gondolatát: “Sohasem halottam, hogy Isten elkezdett egy csodát, de nem fejezte be“.) Ahogyan haladunk kifelé a szenvedés idejéből, hitünk erőre kap, reményünk újból éledezni kezd, Isten és embertársaink iránti szeretetünk egyre jobban kibontakozik. Az átélt és türelmesen elviselt szenvedés az ember és Isten közös győzelemként rögzül tudatunkban, és hálára is indít Isten iránt, aki megadta számunkra ezt a győzelmet. A legyűrt szenvedés megerősíti önbizalmunkat, ugyanakkor megértésre indít más ember szenvedése iránt; megtanít becsülni Istentől (vissza)kapott javainkat, de már nem félünk annyira attól, hogy elveszítjük azokat, mert megtapasztaltuk, hogy Isten megőrizte számunkra, ezért megbízunk benne, hogy a jövőben is oltalmazni fog minket.  Hálával gondolunk azokra, akik a nehéz időkben segítségünkre siettek, és készen állunk arra, hogy a szenvedés idején szerzett tapasztalatainkat és erőnket mások szolgálatába állítsuk most, hogy mi már megszabadultunk.

Ideje lenne tehát szakítanunk azzal a gondolattal, hogy a szenvedés “az Isten büntetése”, és a szenvedő ember megnevelése helyett arra fordítanunk energiáinkat, hogy segítsünk a bajba jutott felebarátunkon, nehogy megszégyenüljünk, mint a Jóbot meglátogató három bölcs, akiknek Isten azt mondta: „Fölgerjedt haragom ellened és két barátod ellen, mert nem az igazságot mondtátok rólam, mint Jób, az én szolgám.” (Jób 42,7)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: