Keresztúton (II.)

cireneiMottó:Egymás terhét hordozzátok!” (Gal 6,2)

Legutóbbi bejegyzésemben azt a kérdést jártam kissé körül, hogy milyen helyzetbe kerül az, aki szenved, és ehhez képest hogyan nem szabad közelednünk egy szenvedő emberhez. Most egy kicsit továbblépve azt venném szemügyre, hogy – a felebaráti szeretet szellemében – hogyan viszonyuljunk a szenvedő embertársainkhoz. Természetesen nem merném állítani, hogy birtokában vagyok a teljes és támadhatatlan válaszoknak, így csupán bizonyos szempontokat szeretnék ennek kapcsán felvillantani.

Az első és legfontosabb szempont, hogy a felebaráti szeretet megköveteli, hogy lehetőségeinkhez mérten enyhítsük a körülöttünk élők szenvedését. A keresztény hit ebben a tekintetben alapvetően különbözik például a hindu hit felfogásától, amely szerint az ember szenvedése a sorsa (karmája) része, amelyet maga határoz meg számára, hogy az előző életeiben elkövetett  bűneit levezekelje, és ezért a szenvedés enyhítése megzavarja a “vezeklési tervet”. Bár az Egyház tanítja, hogy a szenvedés lehet az engesztelés eszköze, és azt, hogy a szenvedésből jó is származhat, ez azonban nem ment fel minket az alól, hogy a másik szenvedésének enyhítésére készen álljunk. Persze lehet olyan szenvedés, amelyet nem kell kiiktatnunk (például nem kell a gyereknek nyomban megvenni, amire vágyik), de ilyenkor is megfelelő segítséget kell nyújtanunk a szenvedés elviseléséhez. (Ha tehát valaki amiatt szenved, mert megtetszik neki a szomszédasszony, de hűséges akar maradni a feleségéhez, akkor a hűség és a vágy ellentmondásából eredő feszültséget ugyan nem tudjuk kiiktatni, mi több, a hűség rovására nem is szabad megtennünk, ugyanakkor sgítséget kell nyújtanunk neki ahhoz, hogy a hűségért vállalt szenvedést el tudja viselni.)

Ahhoz, hogy a szenvedőn segíteni tudjunk, először fel kell ismernünk a szenvedést. Ez sokszor nem is olyan egyszerű, mert a szenvedő ember nem szokott kérkedni a szenvedésével, sőt inkább szégyenli gyengeségét. Csak akkor tudjuk tehát felismerni a szenvedését, ha odafigyelünk embertársainkra, és figyelemmel kísérjük életüket. Természetesen itt nem a tolakodó kíváncsiságról van szó, a másik ellenőrzésének vágyáról vagy pletykára éhes fülekről. Azt azonban nyugodtan megtehetjük, hogy időről időre érdeklődünk ismerőseink hogyléte felől, ha pedig valaki másként kezd viselkedni (például korábban rendszeresen aktív résztvevője volt társaságunknak, de most visszahúzódik a társaságtól vagy eltűnik egy időre), tapintatosan megtudakoljuk ennek okát. Ha nem a számonkérés hangján tesszük ezt, hanem olyan módon, amelyből kiérződik, hogy fontos nekünk, bizonnyal hamarabb megnyílik előttünk. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nyomban elmond mindent, de talán őszintén megvallja, hogy “valami baj van”. Ennél többet azonban csak akkor fog mondani nekünk, ha őszinte segítő szándékunkról és tapintatunkról is meggyőződik. Hiába ugyanis az érdeklődés, ha nem társul hozzá segítség, és hiába a segítség, ha annak árát többszörösen megkérjük az által, hogy szorult helyzetével visszaélünk, akár problémái kibeszélése, akár vélt vagy valós (szellemi, erkölcsi, anyagi) felsőbbrendűségünk éreztetése révén.

Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a szenvedő ember mindig magányos, mert a szenvedést neki (és nem másnak) kell elviselnie. Ebben az állapotban az ember sokkal érzékenyebb emberi kapcsolataiban is. A szenvedő emberben egy sajátos kettősség van: egyrészt elmenekülne a többi embertől, hogy elrejtse előlük a szenvedését, másrészt vágyik arra, hogy valaki mellette legyen szenvedése idején. A szenvedő ember ezért néha elűzi maga mellől az embereket, néha pedig kétségbeesetten kapaszkodik a környezetébe; mindkettő teherként nehezedik a szenvedő ember környezetére, de ezt a helyén kell kezelnünk: semmi esetre sem szabad sértődötten vagy rémülten elhagyni a bajban a szenvedő embert, hanem inkább tudatosítani kell benne, hogy számíthat a segítségünkre. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szenvedő ember elsősorban nem sajnálatra, hanem együttérzésre, megbecsülésre és segítségre vágyik. Szeretetünk kifejezése (egy simogatás, ölelés, apró figyelmesség) sokszor többet jelent a szenvedőnek, mint gondolnánk; akkor is, ha ebben a helyzetében nem tudja kimutatni a háláját. Természetesen a kedveskedés nem helyettesítik a segítőkészséget, de hihetővé teszi azt.

A segítség konkrét formájának megválasztásához okvetlenül szükség van a keresztény okosságra és alázatra. A másik ember segítése: szolgálat, amelynek módját első sorban a másik fél java és akarata határozza meg, nem a mi elszánásunk. Fontos még az is, hogy szolgálatunkat jól végezzük: ne várjunk hálát vagy köszönetet, ha – ugyan jószándékú – közbeavatkozásunk nem segít, inkább csak ront a helyzeten. Olyan szolgálatot ajánljunk tehát fel, amelyben valóban jók vagyunk: az ügyvéd az ügyintézésben, az orvos a gyógyításban, a mesterember a szakmájában tudja legjobban hasznosítani tudását és jártasságát, kézenfekvő tehát, hogy ezt ajánlja fel. Nem gondolom, hogy az ügyvédnek gyógyítania kellene, a lakatosnak ügyet intéznie, míg az orvosnak csapot szerelnie, még ha elő is fordulhat, hogy valaki a szakmáján kívül is elegendő tudással és jártasságal rendelkezik. (Egy csapot esetleg még én is meg tudok szerelni, ha csak a tömítést kell kicserélni, vagy a szűrőt kitisztítani …)

A segítség egyik fontos fajtája a szenvedő ember türelmes meghallgatása, akár tudunk neki tanácsot adni, akár nem. A szenvedő ember sokszor maga sem látja tisztán a saját helyzetét, fejében egymást kergetik a gondolatok; ilyenkor nagyon jó, ha valakinek kimondva a gondolatait rendet tud vágni az összevisszaságban. Máskor a feszültséget vezeti le azáltal, hogy a benne felgyülemlett panaszokat és kérdéseket végre kiadja magából. Megint máskor a szenvedéstől elbizonytalanodva csupán megerősítést vár, hogy az, amit és ahogyan gondolt, nem ostobaság, hanem értelmes, és alapja lehet a szenvedés türelmes elviselésének. Végül lehet, hogy csak együtt akar lenni valakivel, és a beszéd pusztán a kapcsolat fenntartásának eszköze. Kétségtelen, hogy a másik türelmes meghallgatása sokszor a legnehezebb szolgálat, mert ilyenkor nagyon vigyáznunk kell, hogy ő maradjon a beszélgetés középpontjában, mert csak ez által tudunk neki valóban segítséget nyújtani.

A szenvedő ember meghallgatásához kapcsolódó szolgálat a szóbeli segítség, vagyis a tanácsadás, iránymutatás, megerősítés, tanítás. Ez annyira fontos, hogy az Egyház a Szentlélek hét ajándéka közé sorolja a “jó tanácsot”, és az irgalmasság lelki cselekedetei közül négy (a bűnösöket meginteni, a tudatlanokat tanítani, a kételkedőknek jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni) is ezzel kapcsolatos. Nem szabad azonban elfelejtkezni, hogy itt a felebarát szolgálatáról van szó: a beszélgetésben ilyenkor is ő az elsődleges, és nem mi. Megoszthatjuk vele tudásunkat, a saját tapasztalatainkat, de nem szabad azt a látszatot keltenünk benne, mintha mi e miatt felsőbbrendűek lennénk. Ha sikeresen álltunk helyt hozzá hasonló helyzetben, azt csak akkor és úgy mondhatjuk el neki, ha az által bátorítjuk és megerősítjük, semmi esetre sem úgy, hogy ez által lekicsinyeljük a helyzetéből eredő szenvedéseit, a gyengeség és értéktelenség tudatát erősítve benne. Ha látjuk, hogy melyek a tévutak és mi a kivezető út, ezt nyilván jelezhetjük és jeleznünk is kell, de nem mint kézenfekvő dolgot vagy felsőbbrendű kinyilatkoztatást, hanem megmagyarázva, mi miért ítéljük úgy, meghagyva a lehetőséget, hogy tévedhetünk (hiszen nem biztos, hogy mindennel tisztában vagyunk). Fennhéjázó okoskodásunk egyébként is ellenállást szül, és ezért csekély vagy éppen semmi hasznot hajt; ne feledjük, hogy a szenvedő ember nem ostoba, így lehet, hogy amit mi elmondunk neki, azt jobbik eszével már belátta, csak nincs ereje vagy bátorsága a gyakorlatba átültetni; a kiprovokált ellenkezéssel tehát még rosszabb helyzetbe jut, mint amilyenben volt.

Hiába azonban a szép szavak, a jótanács, a megerősítés, ha a szenvedő a maga erejéből nem tud kikászálódni szorult helyzetéből, mi viszont további segítség megadására nem vagyunk hajlandók. Már Jakab apostol is figyelmeztet: “Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna?” (Jak 2,15-16). A kegyes szavak, ha nincs mögöttük valós segítőkészség, hiteltelenül csengenek. Sokan vannak gondban akkor, amikor gyászoló özveggyel találkoznak: mit is mondhatnának neki? Az “őszinte részvétem” elkoptatott, és sokszor üres frázis. De gondoljunk csak bele: mi mindennel kell szembenézni egy özvegynek – a hagyatéki eljárástól a temetésen keresztül a közüzemi számlák átvezetéséig – a haláleset kapcsán, amiben segítségre szorul, és amiben segítségére lehetünk?! Egy valóban őszinte: “ha segítség kell, szóljon bármikor” többet ér, mint az elhunyt szédelgő feldícsérése vagy a sűrűn hullatott részvét-könnyek. Ha valaki anyagi gondokkal küzd, nem az által segítünk rajta, hogy pusztán a Gondviselésbe vetett bizalomra bátorítjuk, hanem ha megnyitva erszényünket magunk válunk a Gondviselés eszközeivé, és enyhítünk helyzetén. Ha barátunk összevész a feleségével, nem azzal segítünk rajta, ha sűrűn szapuljuk a “hűtlen némbert”, hanem inkább akkor, ha igyekszünk elsimítani a családi viszályt, amennyire tőlünk telik (ha az asszonnyal rokoni vagy baráti kapcsolatban vagyunk, ez a jószolgálati követség nem is lehetetlen vállalkozás). Ha valakit igazságtalanság ér, nem elég sápítozni, milyen rossz ez a világ, hanem igyekezni kell igazságot szolgáltatni vagy legalább elégtételt adni neki.

Ugyancsak fontos az, amit a közmondás úgy fogalmaz meg: “kétszer ad, aki gyorsan ad“.  Sokszor nem is az a baj velünk, hogy nem szeretnénk segíteni a körülöttünk élő szenvedőkön, hanem az, hogy késedelmeskedünk a segítségnyújtással.  Úgy gondoljuk, hogy majd valahogy, terveink felborítása nélkül nyújtunk segítséget neki, akkor, ha az nekünk alkalmas. Itt is fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a szenvedők segítése szolgálat, vagyis bizony akkor tudunk  jót tenni, ha – vállalva akár terveink felborulását is – azon nyomban segítünk, amikor erre lehetőségünk adódik. A segítségnyújtásra nyitvaálló alkalom ugyanis elmúlik; de sokan tudnának mesélni arról, hogy a segítő szándék a halogatás miatt hogyan vált értelmetlenné, mert akinek segíteni kellett, többé már nem tudta vagy nem akarta igénybe venni! De sok házasság ment tönkre azért, mert a házastársak nem tudtak időt szakítani arra, hogy meghallgassák a másik panaszát, megvigasztalják szomorúságában; a másik pedig talált magának mást, aki rászánta erre az időt, így később már nem a házastársukhoz, hanem ehhez a másik személyhez fordultak örömeikben és bánataikban?! De sok öngyilkosságot lehetett volna megakadályozni, ha az, akit a végsőkig elkeseredett személy segítségül hívott, nem azzal intézte volna el a kérést, hogy “majd a jövő héten megbeszéljük, most nem érek rá”?! Hány barátság ment veszendőbe azért, mert a baráti segítség helyett csak hallgatás volt a válasz; csoda-e, hogy nem tartott többé igényt erre a barátra az, aki a maga erejéből volt kénytelen kimászni a bajból?! Vigyázzunk tehát, hogy mi ne essünk ebbe a hibába, és ne halogassuk a segítségnyújtást!

Végül ha sem jótanáccsal, sem tettekkel nem tudunk segíteni (akár azért, mert szenvedő felebarátunk nem nyílik meg előttünk, akár azért, mert visszautasítja segítségünket, vagy mert nem tudunk mi sem megoldást, illetve a megoldás meghaladja) képességünket, akkor nekünk, hívő keresztényeknek még mindig van egy ütőkártyánk: imáinkban közbenjárhatunk érte Istennél. (Figyelem: az ima nem helyettesíti a mi segítségünket; Isten ugyanis számít a mi közreműködésünkre!) Az ima hatalmas erőt képvisel, és Isten kifejezetten jó néven veszi, ha közbenjárunk egymásért. A szenvedő embernek nem feltétlenül kell tudnia erről, bár ha hívő emberről van szó, általában kifejezetten vigasztaló számára, ha imádkoznak érte, hiszen Jézus azt mondta: “Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20)

Legyünk tehát egymással szemben figyelmesek, és tapintattal, alázatos szolgálatkészséggel törekedjünk enyhíteni a szenvedők nehéz helyzetét!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: