Keresztúton (III.)

igézet Mottó:Ne félj a rád váró szenvedésektől!
Az ördög néhányotokat fogságba vet,
hogy próbára tegyen benneteket.
Megpróbáltatásotok tíz napig tart.” (Jel 2,10)

Az előző alkalommal arra kerestem a választ, hogy miként segíthetünk a környezetünkben élő, szenvedő embertársainkon. Nem kerülhetjük azonban meg a kérdést, hogy mit tehetünk akkor, ha nem valaki más, hanem mi magunk szenvedünk. A szenvedéssel kapcsolatos elméleteknek ugyanis az az igazi próbaköve, hogy mi hogyan birkózunk meg vele: ez teszi ugyanis jószándékú tanácsainak hitelsssé vagy éppen hiteltelenné.  Persze nehéz erről egy olyan közösségben írni, amelynek tagja Placid atya, aki igencsak jó példával járt elő ebben, és meg is fogalmazta a szenvedés négy alapszabályát. Az alábbaikban nem is kísérlem meg, hogy ezekbe a magasságokba emelkedjek: arra keresem a választ, hogy mi, a mai jóval gyengébb nemzedék tagjai mit tudunk kezdeni a szenvedéssel.

A szenvedés személyes ügy: a szenvedő ember mindig magányosnak érzi magát, akit senki nem ért meg. Ebben van bizonyos igazság, ezért talán az első lépés a szenvedéssel való küzdelemben, hogy ha más – látszólag  – nem is ért meg minket, legalább mi megpróbáljuk megérteni magunkat. A szenvedés lelkiállapot, a lélek fájdalma, nem a testé. A szenvedésben az ember keserűen szembesül korlátaival, azzal, hogy nem isten. A latinban a szenvedésre (passio) és a tétlenségre (passivitas) használt szó közös gyökérre megy vissza,  nem véletlenül: a szenvedő ember tehetetlen ember, legalábbis tehetetlennek érzi magát. (Nem akarom senki szenvedését lebecsülni, de egy fejfájás, amelyet egy pirulával nyomban le lehet mulasztani, ha a pirula kéznél van, nem okoz igazi szenvedést.)

A szenvedő ember tehát olyan, mint a ketrecbe zárt vadállat, vagy a börtönbe zárt és láncra vert fogoly. Ezt azért jó látnunk, mert a szenvedő ember  első reakciója ugyanaz, mint a vadállatnak vagy a fogolynak: megpróbál kitörni, tépi-szaggatja láncait. Tudjuk azonban, hogy az esetek többségében ez önpusztító magatartás: a rácsok és láncok erősek, a kőfal kemény: hiába ugrunk neki puszta kézzel, nem enged, hiába pazaroljuk erőnket: legfeljebb elfáradunk vagy magunknak okozunk vele sérüléseket. Ugyanez a helyzet létünk korlátaival is: hiába akarjuk meghaladni azokat, csak magunknak ártunk vele. Az ember örök tapasztalata, ha létének az Isten által megszabott korlátait átlépi:  “Erre felnyílt a szemük, és észrevették, hogy meztelenek.” (Ter 3,7).

A szenvedő ember második tapasztalata ezért nagyon gyakran a csalódás és a reménytelenség: megpróbálta, ismét megpróbálta, de nem sikerült. A csalódás és reménytelenség következménye pedig vagy az esztelen lázadás, vagy a fásult beletörődés. A szenvedő ember ezért hajlamos “mindent egy lapra feltenni”. Mondjuk ki őszintén: a szenvedő ember nem teljesen beszámítható. Tudata beszűkül, a szenvedés tárgya mindenestől betölti; az alapvető tehetetlenséget a képzelet villódzása, az értelem lázas kiútkeresése, az akarat neki-nekifeszülése kíséri; a jövőbe tekintő vágyak és a múltban begyakorolt viselkedésformák feszülnek szembe a jelenben megtapasztalt korlátokkal.

A szenvedő ember a kísértésnek kiszolgáltatott ember: ebben az állapotában könnyű prédája a Kísértőnek, aki gyengeségét és szorult helyzetét kihasználva kínálja látszólagos (de valójában sehová sem vezető) kiútjait, amelyek csak még mélyebb reménytelenségbe, csalódásba és bűntudatba vezetnek, egészen addig, míg a lélek számára a megsemmisülés, a halál kívánatosabb, mint a szenvedésekkel teli, a vágyakat betölteni már nem képes élet. Igen: a szenvedő embert az Ellenség a földi pokol megtapasztalásának rémével riasztva űzi – a kárhozat felé.

Mit tehet az ember, ha ilyen helyzetbe kerül? Először is figyelembe kell vennünk, hogy a mindent elborító szenvedés – bár kétségkívül a vágyak és a valóság közötti valós feszültség az alapja – bizonyos értelemben sárkány-igézet.  Fogva tartja a tekintetünket, hogy uralma alá hajtson bennünket. Ha tehát meg akarunk vele küzdeni (mi mást akarnánk egy sárkánnyal tenni, ha nem legyőzni?), akkor először is ki kell szabadítanunk a tekintetünket. Az kétségtelen, hogy aki azt várja a szenvedőtől, hogy hideg fejjel cselekedjék, az nem ismeri az embert. De nem is erre van szükség, hanem arra, hogy megpróbáljunk legalább lelkünk egy kis részét felszabadítani, ahonnan elkezdhetjük megszervezni az ellenállást. Az az igazság ugyanis, hogy ha vannak korlátok, amelyeket nem léphetünk át, akkor kell lennie a korlátok között egy területnek, ahol többé-kevésbé szabadon mozgunk; ez a mi birodalmunk, amelynek erőforrásait felhasználva élnünk kell.

Az első lépés tehát az lehet, hogy megpróbáljuk felmérni ezt a területet. Ennek kapcsán azonban vigyáznunk kell, mert vágyaink és képzeletünk ellenünk dolgoznak: mivel őket nem kötik a korlátok, szívesebben lépnének ki erről a területről. Ha képzeletünket szabadon engedjük, akkor elkószál: vagy arról szövögetünk terveket, milyen módon valósíthatnánk meg – a jelen korlátok hiányában – vágyainkat, vagy éppen ellenkezőleg, azt, hogy mi mindentől esünk el amiatt, mert vágyainknak a korlátaink útját állják. Mindkét út végén a csalódás áll; előbbi esetben a valósággal való szembesülés miatt, utóbbi esetben pedig azért, mert szemünket (általában jócskán el is túlzott) veszteségeinkre szegezzük. Nem azt mondom, hogy a szenvedésben vágyaink az ellenségeink: az igazán mély, félre nem értett vágyak ugyanis igényesek (ez által óvnak az olcsó megoldásoktól, amelyet a Kísértő felkínál) és Istentől áldottak (maga Isten gondoskodik arról, hogy beteljesüljenek, ennek tudata pedig a remény ugrópontja lehet). Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy vágyaink a tudat alatti rétegekből törnek elő, azok hiteles megfogalmazása sem könnyű, a jó és rossz lehetőségeket kiszinező képzelet pedig hamis képet alakíthat ki bennünk.

A birtokaink szemléjét érdemes azzal kezdeni, ami rendelkezésünkre áll; igyekeznünk kell tudatosítani, mi mindennel lehetünk – amúgy – elégedettek. Persze világos, hogy ha valakinek van egy szép fiatal felesége, jó állása és hat hónapja hátra az életből, akkor hajlamos ez utóbbival foglalkozni, de az elvesztett esélyek latolgatása helyett inkább a meglévő esélyeket kellene kihasználnunk, nehogy azok is elvesszenek. A szenvedés az irigység legjobb táptalaja; az irigység azonban nem segít, csak ront a helyzeten: attól, mert tudom, hogy szép, fiatal feleségem halálom után (esetleg!) más férfié lesz, én még nem tudom megtartani, és csak elrontom azt a hat hónapot is, amikor még az enyém. Lehet, hogy a szomszéd megéri az aranylakodalmát is, míg én már az esküvő előtt meghalok, de attól, hogy irigylem tőle ezt, és igazságtalannak tartom ezért az Életet (Istent), még nem fogom magam jobban érezni, sőt, jobban fog fájni, hiszen elveszítem azt a hitemet, hogy a szenvedésemnek valami értelme van, valamiképpen az én boldogságomat szolgálja. Az irigység nagyjából annyit ér, mint dörömbölni a fogda ajtaján: megfájdul a kezünk tőle, de nem szabadulunk ki.

Ha felmértük az erőforrásainkat, akkor már valósabb színben tűnnek fel korlátaink is; ekkor ezeket érdemes szemügyre venni – most már higgadtabban. Sokan mondják, hogy a szenvedésbe bele kell nyugodni; én ezt nem így látom. Természetes, hogy szabadulni akarunk szorult helyzetünkből; ez önmagában nem Isten ellen való vétek, hiszen Jézus is megtette a Getszemáni kertben (Mk 14,36). Az igaz, hogy Istentől kapott korlátaink minket védenek, de nem minden korlát való Istentől, és nem minden korlát állandó. Világos, hogy ha le van engedve a sorompó, akkor nem hajtunk a sínekre; de meg sem nézni, hogy le van-e engedve a sorompó, vagy fel sem készülni arra, hogy esetleg a sorompót felemelik: nem szabálytisztelet, hanem hülyeség dolga. Isten sokszor vezet minket olyan utakon, amelyek elsőre talán nem is látszanak vagy járhatatlannak tűnnek; ezeket az utakat meg kell találnunk, ami a szakadékok és sziklafalak vizsgálatát igényli. Persze, nem csinálhatunk magunkból faltörő kost, nem ugorhatunk neki találomra a falnak, nem tudva tömör sziklával, vastag kőfallal, vagy egy vékony vakolatréteggel állunk e szemben, de finoman kopogtatva azért felmérhetjük. Ki tudja, Isten talán azért “nem segít”, mert tudja, hogy a magunk erejéből is ki tudunk kerülni a bajból (lehet hogy az önbizalmunkat akarja növelni ezzel).

Sokan mondják, hogy a szenvedésnek a legjobb orvossága, ha elfoglaljuk magunkat valami mással, például a munkánkkal. Ebben van valami, hiszen a szenvedésben megtapasztalt tehetetlenség érzésének jó orvossága, ha érezzük: azért nem vagyunk teljesen tehetetlenek. Ugyanakkor nem jó “teljes erővel belevetni magunkat a munkába”, mert kifáradunk. A szenvedő embernek – bár nehezére esik – időt kell szakítania a pihenésre, hogy megőrizze az erejét. A szenvedés ugyanis mindig harcot jelent lázadó képzeletünk, vágyaink, gondolataink és tolakodó szokásaink ellen. Olyan ez, mint amikor egy hajó kormányánál verekszik a legénység és a kalózok: mindkettő a maga céljaira szeretné használni a hajót (az akaratunkat, amely a cselekvésünket irányítja), az egyik azért, hogy kitörjön a szenvedésből, a másik azért, hogy úrrá legyen a szenvedésen. Világos, hogy ilyen helyzetben a hajó futása minden lesz, csak nem egyenes; ez azonban nem ment fel minket attól, hogy igyekezzünk a kezünkbe kaparintani a kormányt, hogy végül a jó irányba fordítsuk életünk hajóját.

Erőnket azért is meg kell őriznünk, mert a szenvedés egyik legfélelmetesebb hatása, hogy amikor nyugton kellen maradnunk, akkor lázasan igyekszünk kitörni ebből a helyzetből, amikor viszont lehetőség nyílna a szabadulásra – elfáradva, reményvesztetten – nem tudunk vagy merünk cselekedni. Korlátaink és lehetőségeink felmérése éppen ezt a célt szolgálja, hogy ha lehetőség nyílik a szabadulásra, akkor megragadjuk azt. Az okos rab nem ordibál, nem szaggatja a láncait, nem dörömböl, hanem felméri a celláját, megvalósítható tervet kovácsol a szökésre, majd végre is hajtja azt. Ne feledjük, hogy Isten nem szadista: nem leli örömét abban, hogy mi szenvedünk; egy perccel sem hagy tovább szenvedni, mint szükséges. Mi ugyanakkor ezt a gondosan kimért szenvedés-adagot sokszor – a fájdalmat okozó képzelgéssel, az önpusztító láncszaggatással, ketrecrázással és dörömböléssel – tovább növeljük.

Persze, amikor megtapasztaljuk életünk összeomlását, nehéz abban hinni, hogy minderre szükség van, hiszen Isten mindenható, ezért – legalábbis sokszor így gondoljuk – meg tudná oldani az életünket szenvedés nélkül is. Isten azonban nemcsak mindenható, hanem mindentudó is, és mindenekelőtt szeret minket, még ha mi ezt olykor nem is érezzük. A szenvedés legnagyobb kockázata, hogy elveszítjük az Istenbe vetett bizalmunkat. Kétségtelen: az az elvi tétel, hogy szenvedésünknek mindig van valami értelme, sokszor nem sokat segít a szenvedés elviselésében, mert ezt akkor és ott sokszor nem látjuk. Nagyon jó, ha az ember fel tudja ismerni, hogy mi az Isten célja az adott esetben, de nem célszerű nagyon keresni a szenvedés okát, mert a jelen szenvedés általában a jövő fényében nyer értelmet, amit még nem ismerünk, így a helyes értelmezés helyett  – ha nem is vonjuk kétségbe Isten igazságosságát és jóságát – hajlamosak vagyunk téves következtetéseket levonni (“valaki megátkozott”, “az Isten ezért és ezért büntet”, “nem vagyok méltó arra, hogy a vágyaim megvalósuljanak”, “itt a földön nem lehetünk boldogok”), amelyek ahelyett, hogy segítenének, csak a reményünket veszik el, mert ha Istennek célja van a szenvedéssel, akkor miért is szabadítana meg tőle?

Azért is vigyáznunk kell a szenvedésünk “értelmezgetésével”, mert hajlamosak vagyunk vagy a mesebeli róka módján “savanyú a szőlőt” játszani, vagy éppen ellenkezőleg, felnagyítani a veszteségünket, mindenesetre a világ hívságairól önként vagy kényszerből lemondó mártírokként tekinteni magunkra. Sok kapcsolat ment tönkre amiatt, hogy a mosolyszünet idején valamelyik fél elkezdte csepülni a másikat, lehúzta a sárba (hogy csökkentese a veszteségét), ezzel elzárta magát attól, hogy utóbb rendezzék a kapcsolatot. Persze vannak olyanok is, akik örökre a “bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna!”  játékot játsszák, megkeserítve annak az életét, aki valóban boldoggá akarja tenni őket (és nem kihasználni, mint Mr. Steve Hufnagel). Nem mondom, hogy nincsenek olyan – a földi élet szempontjából – végleges veszteségeink, amelyeket nem lehetne vagy kellene meggyászolnunk (ilyen például egy hűséges házastárs vagy egy gyermek elvesztése), mindenesetre nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy nem látunk a jövőbe. Az, hogy Isten most elvesz vagy megtagad tőlünk valamit, az nem jelenti azt, hogy később nem adja meg (vissza), vagy nem ad annál jobbat, illetve többet.

Törekedjünk tehát arra, hogy szenvedésünk idejét ne tegyük még nehezebbé, és okosan keressük a kiutat!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: