Keresztúton (IV.)

eli_eli_lamma_szabaktaniMottóFeljegyezted, Uram, szenvedésem útját,
összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” (Zsolt 56,9)

Az előző alkalommal szemügyre vettük, milyen helyzetben vagyunk, amikor szenvedünk, és igyekeztünk megfékezni értelmünket és képzeletünket, hogy veszteségeink hangsúlyozása és szenvedésünk értelmének lázas kutatása révén ne tegyék helyzetünket még súlyosabbá, hanem inkább a rendelkezésünkre álló erőforrások feltárását és mozgósítását szolgálják. Nyilván sokan egyetértenek azzal, hogy ez a helyes út, ugyanakkor átérzik annak igazságát is, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy amikor szenvedünk, nem vagyunk egészen beszámíthatók és kétségbeesett harcot folytatunk az akaratunk feletti uralom visszaszerzéséért. Rendben van, hogy ne növeljük a szenvedéssel szükségképpen együttjáró belső feszültséget, de hogyan tudjuk mederben tartani azt? Valljuk be őszintén: a szenvedés idjén nyugodtan kitehetnénk magunkra egy táblát: “Magasfeszültség! Érinteni életveszélyes!”. Most tehát arra keresném a választ, hogy hogyan kezelhetjük helyesen ezt az életveszélyes állapotot.

Az első és legfontosabb, amit le kell szögeznünk, hogy téves az a felfogás, amely tagadja e feszültség létét, vagy úgy gondolja, hogy annak oldása egyet jelent a szenvedés elutasításával. Ez a feszültség ugyanis több összetevőt foglal magában: a szenvedő ember egyrészt szabadulni akar a szenvedéstől, másfelől helyt is akar állni a szenvedés idején. Valahol érzi a felelősségét, nem tudja tagadni azt, hogy tett olyan rosszat, ami miatt nem állíthatja, hogy a szenvedésre egyáltalán nem szolgált rá,  ugyanakkor nem tudja elfogadni, hogy mindaz a szenvedés, amit el kell viselnie, igazságos büntetés, hiszen a tettei következményeiért való felelősség egészének vállalása, a tökéletesség hiányának számonkérése valahol embertelen. Érzi, hogy akkor tarthat igényt a segítségre, ha a szenvedés idején is hűséges marad az általa helyesnek tartott elvekhez és szabályokhoz (hiszen csak ekkor állíthatja, hogy az elveiért (Istenért) szenved), ugyanakkor ereje elégtelenségét átérezve tiltakozik is az ellen, hogy a segítség feltétele ebben a szorongatott helyzetben a rendíthetelen és csorbítatlan hűség legyen. Szeretne bízni abban, hogy szorongatott helyzetéből kiszabadul, ugyanakkor tudja, hogy ez egyáltalán nem szükségszerű. Végül a szenvedő ember érzi azt is, hogy a szenvedés  az általa vallott értékek hiteleségének próbája is; az általa követett út helyességét kérdőjelezi meg az, hogy élete látszólag vagy ténylegesen zsákutcába jutott.

A szenvedő ember belső feszültsége valójában azt a harcot tükrözi, ami a szenvedő ember korlátaival való szembesülése folytán bontakozik ki: a helyesnek és kívánatosnak tartott és tényleges helyzet fájdalmas ellentétéről van szó, amelyet a szenvedő ember kétségbeesetten próbál meghaladni. Szent Pál a rómaiaknak írt levélben szemléletesen írja le ezt a belső vergődést: “Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök.De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó, és valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy semmi jó nem lakik bennem, azaz a testemben, mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által! Értelmemmel tehát Istennek szolgálok, de testemmel a bűn törvényének.” (Róm 7,15-25) A fájdalmas kettősség lényege: én vagyok, aki cselekszem a rosszat, de mégsem én vagyok; felelős vagyok azért, amit teszek, de mégsem vagyok felelős; az Istennek szolgálok, de meg is szegem Isten parancsait. Amit ennek kapcsán kiemelnék: ez a kettősség az áteredő bűn következtében hozzátartozik emberi természetünkhöz, azt mi semmilyen erőfeszítéssel nem tudjuk kiirtani életünkből.

A szenvedő ember belső feszültsége éppen abból adódik, hogy senki sem csak jó vagy rossz; a földön nem szentek és kárhozottak élnek, a földi életben együtt növekszik mindannyiunk lelkében a búza és a konkoly. Az önnevelés, a jobbá válás persze állandó feladat számunkra, de a rossz kímeletlen, erőszakos eltávolítása életünkből egyáltalán nem elvárás Isten részéről; Jézus világosan utal erre a konkolyról szóló példabeszédben: “a szolgák … kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”” (Mt 13, 28-30) Isten tudomásul veszi az emberben lévő rosszat annak érdekében, hogy a jó kifejlődhessék bennünk. Ez Isten türelmének az alapja: nem a tökéletességet kéri rajtunk számon, hanem a jóra való őszinte törekvést, ami harcot jelent a bennünk levő jóért a bennünk lakó rossz ellen. A szenvedő ember feszültsége tehát – bár a bűn következménye – önmagában nem bűnös dolog. Ezt a feszültséget nem kell tehát szégyellnünk, azt bátran Isten elé vihetjük.

Abban, hogy miként vihetjük helyesen Isten színe elé ezt a feszültséget, a Szentírás is segítséget nyújt. Bár sokan hajlamosak a zsoltárokat – mint ószövetségi szövegeket – lenézni,  mégsem dobhatjuk azokat félre. Ezek ugyanis éppúgy sugalmazott szövegek, mint az apostoli levelek, és így a Szentlélek keze nyomát viselik magukon. A zsoltárok nagyon is alkalmasak arra, hogy mintául szolgáljanak miként kell Istent megszólítani különböző lelkiállapotainkban. Vannak elmélkedő, dicsőítő, hálaadó szoltárok is (ezeket szokás ajánlani keresztényeknek is), de vannak panaszkodó, könyörgő, háborgó, sőt átkozódó zsoltárok is, amelyek azonban éppen arra szolgálnak, hogy Istent ezek között a “pogány” érzelmeink között is meg tudjuk szólítani. Mert Istent ilyenkor is meg kell tudnunk szólítani, sőt, ilyenkor van csak igazán szükségünk arra, hogy meg tudjuk Őt szólítani, hiszen  “nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12).

A panaszkodó, könyörgő zsoltárok persze sokfélék, sokféle felindult lelkiállapotot tükröznek, hiszen a szenvedés is sokféle. A feszült és zavart lelkiállapot miatt a gondolatok kavarognak, a remény szavát a kétségbeesés követi, a beletörődést a harag, a bűntudatot az isteni igazságszolgáltatás követelése. Ezek a sugallmazott szövegek tehát híven követik a szenvedő ember vergődését. Egyik-másik gondolatot talán hajlamosak lennénk szentségtörőnek venni, míg magunk nem kerülünk ilyen helyzetbe, de talán nem minden tanulság nélkül való ezeket felidéznünk.

A szenvedő ember magárahagyatottsága egyébként is gyakori témája ezeknek a zsoltároknak. Ez a magára-hagyatottság háromirányú:

1.) Egyrészt, a jószándékú emberek távoliak vagy tétlenek maradnak: “Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük. Akik az utcán látnak, kitérnek előlem. A szívek elfeledkeznek rólam, mintha halott volnék. Olyan lettem, mint összetört edény.” (Zsolt 31,12-13); “Barátaim, rokonaim elfordulnak nyomorúságomtól, s akik közel voltak, távol maradnak.” (Zsolt 38,12);”Elidegenedtem testvéreimtől, anyám fiai szemében idegen lettem.” (Zsolt 69,9); “Barátaimat távol tartod tőlem, borzalommá tettél a szemükben. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok.” (Zsolt 88,9); “Ha jobbra tekintek és nézem: nincs senki, aki törődnék velem. Sehol egy hely, ahol menedéket lelnék, senki, aki gondolna életemre.” (Zsolt 142,5). A szenvedő ember persze gyakran eltúlozza a jószándékú emberek segítségének hiányát, hiszen sokszor csak arról van szó, hogy nem tudják neki azt a segítséget nyújtani, ami megszabadítaná őt szenvedéseitől. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szenvedő ember sebzettségében sokszor maga húzódik vissza a többi embertől, ezért is érzi távolinak a többieket. Ennek ellenére igaz, hogy a szenvedő ember környezete sokszor valóban visszahúzódó és tétlen, mert az, aki szeretne segíteni, az is érzi, hogy nem tud segíteni, ami miatt zavarban jön.

2.) Másrészt az ellenséges emberek kifejezetten tevékenyek: “Elvetemült tanúk álltak elő, s vallattak dolgokról, mikről mit sem tudtam. A jót rosszal viszonozták nekem, üressé vált az életem. …  örültek, amikor ingadoztam, és összegyűltek, ellenem fordultak. Idegenek, kiket nem ismerek, marcangoltak és nagy kiáltásokkal azt kiáltják: „Ha! Ha! Láttuk!” Fogukat csikorgatták ellenem. ” (Zsolt 35,11-12; 15-17); “Csapdát vetnek, akik életemre törnek, pusztulással fenyegetnek, akik vesztemet akarják, s fondorlattal hálóznak be folyvást.” (Zsolt 38,13); “Ellenségeim rosszat mondanak felőlem: ‘Mikor hal már meg, mikor törlik nevét?’ Ha valaki meglátogat, álnokságot beszél, gonoszságot gyűjt szívébe, elmegy s továbbadja. Mind, akik gyűlölnek, együtt suttognak ellenem, ártó gondolatokat forgatnak fejükben. ‘Beliál csapása érte utol, ezért fekszik itt, s nem is kel fel többé.’ Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát.” (Zsolt 41,6-10 ) “Naphosszat kiforgatják szavaimat, minden gondolatuk az elvesztésem.Összegyűlnek és körülvesznek, lesik lépteimet, életemre törnek.” (Zsolt 56,6-7); “Ellenségeim úgyis megszólnak, szemmel tartanak, ellenem beszélnek. Azt mondják: ‘Elhagyta az Úr, űzzétek, fogjátok el, hisz senki sincs már, aki pártját fogná!’ ” (Zsolt 71,10-11); “Ellenségeim folyton gúnyolnak, akik dicsérnek, azok nevemmel átkozódnak.” (Zsolt 102,9); “Az útra, amelyen haladok, titokban csapdát állítottak.” (Zsolt 142,4); “Az ellenség üldözi lelkemet, a földre tiporja életemet. A sötétbe taszít, mint aki már meghalt.” (Zsolt 143,3)

A szenvedő ember mindig is érzékenyebb, és hajlamos arra, hogy mindent támadásként fogjon fel. Az is igaz, hogy az emberek jó részének esze ágában sincs tiszteletben tartani a szenvedő ember (fokozott) érzékenységét, és a kisebb ellenállás felé mozdulva hajlamos egyszerűen átgázolni a szenvedő emberen. Ezen túlmenően vannak olyan emberek, akik óvakodnak ujjat húzni egy erős emberrel, a gyengén viszont fitogtatják erejüket, így ha egy (hajdan) erős ember átmenetileg meggyengül, szinte élvezik, hogy gyengeségében feléje kerekedhetnek, és kihasználhatják sebzett állapotát. Végül az ellenséges emberek kifejezetten örülnek a másik szenvedésének és bukásának; ha eddig is ártottak, áskálódtak, most kétszeres erővel támadnak, a siker biztos tudatában, a szenvedő ember tehetetlenségből fakadó kiszolgáltatottságát kihasználva, a minél nagyobb fájdalomokozás szándékával. Ez utóbbi kettőnek különleges válfaja, amikor a hívő Istenbe vetett bizalmát – tudat alatt – irigylő és istenetelen életmódját megkérdőjelezőnek érző gonosz ember gúnyolódik a hívő ember szenvedésén: “Mind, aki lát, gúnyt űz belőlem, elhúzza száját és csóválja fejét. „Az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti!” (Zsolt 22,9)

3.) Harmadrészt az Isten – úgy tűnik – távol marad, és nem segít: “Istenem, Istenem, miért hagytál el?! Miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől?! Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod! Szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet!” (Zsolt 22,2-3) A hívő ember számára a szenvedés legsötétebb arca, hogy a szenvedés idején – úgy tűnik – Isten megvonja tőle oltalmát. A hívő ember ugyanúgy a korlátaival szembesül, mint a nem hívő; a hívő ember számára azonban a huzamosabb ideig tartó megpróbáltatás egyben a hit próbája is. Persze értelmi belátás útján valóban okát lehet adni annak, hogy Isten miért késlekedik a kivezető út megmutatásával, a hívő ember megszabadításával, de ettől még tény: a szenvedő hívő tudja, hogy Isten az, aki meg tudná őt szabadítani, ha akarná, ugyanakkor szembesül azzal a tapasztalattal, hogy nem szabadul meg a szenvedéstől. Okszerűen következik ebből az a gondolat, hogy Isten nem akarja őt megszabadítani – azt ugyanis, hogy Isten már elkezdte a szabadítást, ilyenkor nehéz elhinni, hiszen még nem tapasztalja Isten tevékenységének az eredményét. Az, hogy Isten miért nem akar segíteni, vérmérséklettől és lelkiállapottól függő magyarázatok sora kívánkozik – kezdve az igazságos büntetés gondolatától az érdektelenség és elvetettség érzéséig.

A szenvedés ideje ezért a kétség ideje; a hívő ember számára hite védelmében is sürgős lenne ennek az állapotnak a mielőbbi feloldása. Ez az oka annak, hogy a zsoltárokban a szenvedő ember meglehetősen türelmetlen az Istennel szemben; sürgeti, hogy segítsen rajta, sokszor kifejezetten goromba módon: “Hozzád kiáltok, Uram, sziklám, ne zárd be előlem füled!” (Zsolt 28,1); “Ébredj fel, kelj védelmemre, Istenem és Uram, intézd te az ügyem!”  (Zsolt 35,23); “Uram, meddig nézed még ezt? Oltalmazd meg dühüktől életem, mentsd meg lelkemet az oroszlánoktól!” (Zsolt 35, 17); “Uram, te láttad, ne hallgass tovább. Uram, ne maradj távol tőlem! Tégy igazságot, igaz voltod szerint!” (Zsolt 35,22-24); “Uram, ne hagyj magamra, Istenem, ne maradj távol tőlem! Siess segítségemre, Uram, üdvösségem!” (Zsolt 38,22-23); “Irgalmadban ments meg, Uram! Uram, siess segítségemre!” (Zsolt 40,14); “De én nyomorult és szegény vagyok. Uram, siess segítségemre! Te vagy gyámolom és szabadítóm, ne késlekedj tovább, Istenem!” (Zsolt 41,18; Zsolt 70,6); “Kelj föl, miért alszol, Uram, kelj föl és ne taszíts el mindörökre! Miért rejted el arcodat? Miért feledkezel el nyomorunkról és kínjainkról? Hiszen lelkünket a porba taposták, testünk a földhöz tapadt. Kelj föl, siess segítségünkre, irgalmasságodban szabadíts meg minket!” (Zsolt 44,24-27) “Ébredj föl, gyere velem szembe és lásd, mert te, Uram, Seregek Ura, te vagy Izrael Istene! Ébredj föl és fenyítsd meg mind a pogányokat, a hűtleneket, ne kíméld őket!” (Zsolt 59,5-6)

Ha  nyugodt lelkiállapotban olvassuk ezeket a zsoltárokat, hajlamosak vagyunk ezt a sürgetést illetlen, sőt tiszteletlen szemrehányásnak bélyegezni, amely istenkáromló módon szól: azt feltételezi, hogy Isten alszik, hűtlen vagy érzéketlen a szenvedéssel szemben. Ez azonban a helyzet teljes félreértése: persze nyilvánvaló, hogy a szenvedő fülébe  duruzsol az Ellenség is, és imáját káromlássá akarja torzítani, de az Isten “ébresztgetésének” a gyökere valójában éppen az a hit, hogy Isten hűséges, igazságos és irgalmas. A hívő ember számára inkább elhihető, hogy Isten nem veszi észre a hívő szenvedését, minthogy tétlenül szemléli azt; inkább elhihető, hogy a bűnök miatt zúdul ránk a szenvedés, minthogy Isten eltűrné az igazságtalanságot; inkább elhihető, hogy panaszunk szánalomra indítja az Istent, minthogy haragra ingerli az ilyen “nem helyénvaló” beszéd.

A zsoltárok a szenvedő ember állapotának szinte valamennyi árnyalatát ismerik: a szenvedélyes tiltakozást, a kétségbeesett panaszt, a magábaroskadt tehetetlenséget, az igazságszolgáltatás dühödt követelését, a kimerült “csak még egyszer hadd legyek boldog!” érzését, sőt – bármennyire is különlegesnek hat – a legmélyebb hitbeli válságot is. Megdöbbentő, ahogy a szenvedések hatására önmagával meghasonló igaz ember belső vívódását írja le a 77. zsoltár: “Istenhez száll szavam, hozzá kiáltok, Istenhez száll szavam, hogy meghallgasson. Keresem az Urat a szorongatás napján; éjszaka szüntelen hozzá emelem a kezem, lelkemnek nincs vigasztalása. Istenre gondolok és sóhajtozom, róla elmélkedem, és eleped a lelkem. Szemem nyitva tartod, nyugtalan vagyok, s nem tudok szólni. Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom, fürkészi a lelkem: „Eltaszít az Isten egyszer s mindenkorra? Nem lesz már soha irgalmas? Kegyelme örökre elveszett? Elenyészett a minden nemzedéknek adott ígéret? Isten elfeledte volna a jóságát? Bezárta irgalmát haragjába?” S így szólok: „Az a bánatom, hogy a Magasságbeli jobbja megváltozott.”

Ennél lejjebb már nem mehet a hívő ember, hiszen az utolsó mondatokban tulajdonképpen azt mondja: Isten talán már nem is jó és irgalmas. Itt azonban mégsem egy kárhozott búcsúlevelével van dolgunk, aki végső káromlását veti papírra, ahogyan Jób felesége tanácsolja: “Átkozd az Istent, és halj meg!” (Jób 2,9). A keserűség mondatja vele ezt, de még inkább az, hogy Isten közbeavatkozását kiprovokálja; amint kimondja azonban, vissza is retten tőle, és nem nyugszik meg ebben a kérdésként megfogalmazott vádban. A legmélyebb keserűség szava egyben ugrópont is: innen felfelé vezet az út. Ha már a jövő és a jelen bizonytalan, egyetlen biztos pont a múlt, így a kétségekből kivezető – több zsoltárban is említett – út az emlékezés, a múltbéli tapasztalatok értékelése lesz: “Emlékezem az Úr tetteiről, gondolkozom a hajdani csodákról. Minden művedet megfontolom, minden tettedet mérlegelem. Isten, szent a te utad! Hol van olyan Isten, mint a mi Istenünk, olyan fölséges? Te vagy az Isten, aki csodát művelsz, …. Erős karral megszabadítottad népedet,” (Zsolt 77,12-16); “Régmúlt napokra gondolok, elmélkedem összes tettedről, átgondolom, amit kezed művelt.” (Zsolt 143,5).

A panaszkodó zsoltárokban visszatérő gondolat az ember bűnösségének tudata, egyszersmind az a kérés, hogy Isten ne vegye figyelembe az ember bűnös voltát: “Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram?” (Zsolt 130,3), “Ne menj ítéletre szolgáddal: az élők közül senki sem igaz színed előtt.” (Zsolt 143,2) A szenvedő ember ezekben a zsoltárokban tehát nem arra hivatkozik, hogy ő maga ártatlan lenne, hanem arra, hogy Isten igazságossága mérlegén mindenki könnyűnek találtatik, vagyis Isten irgalmához fellebbez, amely számára Isten nagyságának a jele : “Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged.” (Zsolt 130,4). Ugyanakkor a szenvedés miatt megrendülő önbizalom hatására a magyarázat gyakran a reményvesztettség, az isteni segítségre való méltatlanság tudata: “Atyáink benned reménykedtek, reméltek, s te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és nem csalatkoztak. De én csak féreg vagyok, nem ember, az emberek gúnytárgya s a népek megvetettje.” (Zsolt 22,5-8).

A zsoltárok világképe jóval összetettebb és finomabb, mint a moralizáló szemléleté. A zsoltárokban egyáltalán nem hallatlan dolog az, hogy az igaz ember egyben bűnös ember is. Az igazságra törekvésre való hivatkozás a zsoltárokban  jól megfér a bűnösség tudatával. Ugyanakkor az igazságra törekvő ember szenvedése – még ha bűneire tekintettel igazságos büntetésként is felfogható lenne – valójában botrányos, és ezért igényli Isten irgalmas közbeavatkozását, hiszen a szenvedő igaz környezete számára ez éppúgy az Isten szolgálatának  hiábavalóságát erősítheti meg, mint az önként vállalt vezeklés.  Ennek gyönyörű leírását adja a 69. zsoltár, amely azért is fontos, mert az Evangéliumok ezt a szöveget is Jézusra vonatkoztatták: “Istenem, ismered balgaságomat, vétségeim nincsenek rejtve előtted. De ne miattam valljanak szégyent azok, akik benned remélnek, Seregek Ura! Ne miattam piruljanak, akik téged keresnek, Izrael Istene! Hiszen miattad viseltem az átkot, szégyenpír födte arcomat. Elidegenedtem testvéreimtől, anyám fiai szemében idegen lettem, mert a buzgóság emésztett házadért, s ha téged gyaláztak, rám hullt a gyalázat. Böjtöléssel aláztam meg lelkem, s az is gyalázatommá változott. Vezeklőruhát öltöttem magamra, s gúny tárgya lettem úgy is nekik. A kapunál ülők ellenem beszélnek, a bor mellett is rólam énekelnek.

Ez a zsoltár azért is érdekes, mert a saját tehetelenségét, végső elkeseredését és a környezet tétlenségét szembeállítja az Istentől remélt segítséggel, amelyet nem saját érdemeire, hanem Isten hűségére és irgalmára tekintettel kér, hiszen a szenvedés botrány jellege valójában ezt kérdőjelezi meg (így az ellenség gúnyolódása valójában Isten ellen irányul): “De én hozzád küldöm fohászomat, Uram, kegyelmed idején, Istenem. Nagy jóságodban hallgass meg, segíts rajtam hűséged szerint!Hallgass meg, Uram, hisz kegyelmed jóságos, irgalmad bőségében tekints reám! Ne rejtsd el szolgád elől arcodat, bajban vagyok, hallgass meg mihamar! Közeledj lelkemhez és szabadíts meg, ellenségeim miatt ments meg! Ismered gyalázatomat, szemed előtt vannak mind, akik szorongatnak. Szívem megtört a gyalázattól. Zavarom, szégyenem orvosolhatatlan. Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna. Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak. … Áraszd ki rájuk méltatlankodásod, s haragodnak tüze eméssze meg őket! Lakóhelyük váljék pusztasággá, senki ne tanyázzék többé sátraikban! Hiszen azt üldözték, akit te vertél meg, akit megsebeztél, annak fokozták fájdalmát.Isten segítsége ezért nemcsak a szenvedő ember számára előnyös, hanem Isten ügyét is előmozdítja, amennyiben a szenvedő ember környezetében megerősíti az Istenbe vetett hitet: A megalázottak látják és örülnek, nektek, kik keresitek az Istent, éledjen szívetek!

Természetesen mindez csak apró kedvcsináló ezekhez a zsoltárokhoz, amelyek csak a maguk egészében tárják fel teljes gazdagságukat, de azt hiszem ez is jól mutatja, hogy Isten számára a mi vívódásunk, kínlódásunk nem ismeretlen. Kétségtelen, hogy nyugalmi állapotban ezek a panaszkodó, könyörgő, átkozódó imák sok vitatható gondolatot tartalmnaznak, de a szenvedés idején kifejezetten hasznosak, mert segítenek a szenvedéssel együtt járó érzelmi feszültség megfelelő levezetésében. Ne feledjük, hogy ezeket az indulatos imákat a Szentírás adja elénk, így ha őszintén, eredeti céljuknak megfelelően imádkozzuk őket, semmi esetre sem váltják ki Isten rosszallását. Az, hogy ezek az imák bekerültek a Szentírásba, és a zsolozsmában az Egyház napi imakincsének részét képezik, a mellett tanúskodik, hogy Isten jól tudja: szenvedéseink közepette erőnk megfeszítésével is alig-alig tudjuk tartani magunkat, ezért bízhatunk abban, hogy nem méricskéli, vajon “illemtudóan” viselkedünk-e vele szemben, sőt őszinteségünk inkább megindítja, mint haragra lobbantja Őt.

Ha tehát nagyon nehéz a szenvedés, ne habozzunk megkeresni a helyzetünkre legjobban illő panasz-zsoltárt, és minden indulatunkat beleadva, őszintén kiáltsuk annak szavaival panaszunkat az Égre! Ki tudja, talán e közben felsejlik előttünk egy megértő Arc, Valakié, aki már egyszer elzokogta előttünk ezeket a szavakat …

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: