Keresztúton (V.)

Kereszthordozas_JeruzsalemMottó:Ha valaki követni akar, tagadja meg magát,
vegye fel keresztjét és kövessen.
Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti.
Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 16,34-35)

Az előző alkalommal azt a kérdést kóstolgattam, miként lehet oldani a szenvedés feszültségét, és ennek kapcsán utaltam arra a kapaszkodóra, amit ebben a Szentírás nyújthat a panaszkodó zsoltárok révén.  Nekünk keresztényeknek azonban van még egy segítségünk a szenvedés idején: nem járatlan ösvényeken kell ugyanis bolyonganuk, hiszen van Valaki, akit a szenvedés útján is előttünk járt és példát mutat nekünk. Ez alkalommal tehát azt a kérdést járnám kicsit körül, hogy Jézus mire tanított szenvedésével.

Először is fontos hangsúlyozni, hogy Jézus nem volt mazochista, vagyis nem szeretett szenvedni. Erre azért van szükség, mert a lekiségi irodalomban van olyan irányzat, amely a szenvedés iránti vágyat valamiféle magasztos lelki értéknek tartja. Jézus azonban egyáltalán nem rajongott a szenvedésért, még csak nem is kereste különösebben az alkalmat, hogy szenvedhesen egy jót – igaz, hogy elfogadta a szenvedést mint az élet velejáróját, sőt tudatosan vállalta, amikor küldetése feladása nélkül nem kerülhette el.

Jézus számára a világ – annak ellenére, hogy nem fogadta Őt tárt karokkal (Jn 1, 11) – nem “siralomvölgy”, a földi élet egyetlen értelme pedig nem az, hogy minél többet szenvedve érdemeket szerezzünk a túlvilágon (annak ellenére, hogy tanította az igazságért vállalt szenvedés érdemszerző voltát (Mt 5,10)). Jézus világszemléletének középpontjában ugyanis nem a szenvedés állt, hanem az Atya gondviselő jóságába vetett bizalom (Mt 6,25-36); az Istent kereső földi élet számára az örök élet kezdete (jn 6,47), amelyhez azonban még hozzátartozik a szenvedés is (Mk 10,29-30). Ugyanakkor Jézus számára nem kétséges, hogy az igazság követése, a jótettek végül elnyerik a jutalmukat (Mt 10,41-42). Igaz, hogy saját messiási küldetése szerves részének tartotta a főpapok általi visszautasítást és a pogányok általi megöletését, de ez az ő szemében elválaszthatatlanul összeforrott a feltámadással: a szinpotikus evangéliumok egybehangzóan állítják, hogy Jézus mindhárom alkalommal, amikor szenvedéséről beszél, utal arra is, hogy harmadnapra feltámad (Mt 16,21; Mt 17,22-23; Mt 20,18-19) . Jézus tehát tudta és elfogadta, hogy szenvedni fog, de ettől nem lett keserű, mert hitte: a szenvedésben az Atya mellette lesz, és azon túl a feltámadás várja.

Ennek ellenére Jézus sem vehette félvállról a szenvedést. Az Atyába vetett rendíthetetlen hite és bizalma ellenére a szenvedés neki sem volt könnyű. Az életösztön benne is dolgozott, a tehetetlenség neki sem volt kedves, a fájdalom számára is utálatos dolog volt. Tudnunk kell, hogy Jézus nyilvános működése utolsó időszakában tulajdonképpen már menekült a hatóságok elől (Jn 7,1-10; Jn 10,40). Alapvetően derűs és bizalommal teli életszemlélete sem óvta meg attól, hogy a közelgő szenvedés tudata ne töltse el egyre nagyobb félelemmel és szomorúsággal. Amikor Nagyhét elején az őt megismerni akaró görögök kérését közvetítik felé,  még így beszélt: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. … Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,23-28). Elfogatása éjjelén már testileg is gyötrődik emiatt: “Remegni kezdett és gyötrődni. Majd így szólt hozzájuk: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet. Maradjatok itt és virrasszatok!” Valamivel odébb ment, leborult a földre és imádkozott, hogy ha lehetséges, maradjon el ez az óra. ‘Abba, Atyám! – fohászkodott –, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!’ Visszament hozzájuk, de alva találta őket. Megszólította Pétert: ‘Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan készséges, de a test gyönge.’ Megint elvonult és előbbi szavait ismételve imádkozott.” (Mk 14,33-39).

Ne gondoljuk tehát, hogy a szenvedéstől való félelem, a szabadulás vágya a hitünk gyengeségét jelenti: inkább afféle lámpaláz, sokszor éppen a valódi alázat jele, hiszen a szenvedés mindig próbatétel, ami magában hordozza a bukás kockázatát is.  Sok szájhős van, aki amíg távol van a szenvedés, kérkedik azzal, hogy ő nem fél a szenvedéstől, aztán amikor utoléri a baj, akkor összeomlik. Sok önhitt ember esett bele abba a csapdába, hogy elég erősnek hitte magát a szenvedés elviselésére, és szinte kiprovokálta azt, ahelyett, hogy óvakodott volna szükségtelenül próbára tenni az erejét.  Jézus nem véletlenül hívja fel a figyelmet – éppen a szenvedés kapcsán – arra, hogy az üdvösségért folyatott küzdelemben is okosan mérjük fel erőinket, és inkább tűnjünk kicsinek vagy gyávának, mintsem kudarcot valljunk az erőnket meghaladó feladatok vállalásával (Lk 14,26-32). Jézus semmi esetre sem tett így, sőt inkább megszégyenült leghívebb tanítványai előtt, akik láthatták őt a halálfélelem szorításában vergődni – így viszont felkészült lélekkel tudot helyt állni akkor, amikor a szenvedés valóban elérte.

Látnunk kell azonban azt is, hogy Jézus – bár nyilvánvalóan éppúgy irtózott a rá váró szenvedéstől, mint bármelyikünk – az Atya akaratának minden körülmények között alá akarta vetni magát, akkor is, amikor a szenvedés értelme már fel sem merül. Az első alkalommal még csak felveti, hogy kérhetné az Atyát attól, hogy szabadítsa meg a rá váró szenvedésektől, de elfogatása estéjén már kifejezettten kéri ezt.  Ahogy közeledik a szenvedés, annál erősebb benne is a szenvedéstől való szabadulás vágya. Mégis, ez az erősödő vágy sem tudja kiölni belőle azt az engedelmességet, amellyel az Atya akaratának alá akarja vetni magát. A szenvedést okozó tehetetlenséggel szemben tehát az Isten akaratának való alávetésből fakadó látszólagos tétlenséget választja. Bár megtehetné , hogy kitör ebből a helyzetből (az Olajfák hegyéről könnyen eltávozhatna, de ő mégis bevárja Júdást és a katonákat), de mégsem menekül tovább, mert “elérkezett az ő órája”, amikor a Főtanács színe előtt ki kell nyilvánítania, ki is Ő valójában (Mk 14,62) – még ha ez az életébe kerül is (Mk 14,63-64).

Jézus vállalta a szenvedést, amelyet küldetése feladása nélkül nem tudott elkerülni. Inkább vállalta a gúnyolódást (Mt 27,42), a bal lator szemrehányását (Lk 23,32), a járókelők botránkozását (Mk 15,29-30) de nem akart szembeszegülni az Atya akaratával, és nem akart isteni hatalmával visszaélve illetéktelen előnyre szert tenni velünk szemben, akiket emberi korlátaink akaratunktól függetlenül kötnek – ezzel is példát mutatva, hogy az erkölcsi korlátokat ugyanolyan komolyan vegyük, mint a fizikaiakat.  A tehetelenségből eredő feszültség hatására az Ő szájából is kibuggyant egy panaszkodózsoltár szava (M 15,28) – amin  a mai napig sokan megbotránkoznak: hogyan gondolhatta Jézus, hogy az Isten elhagyta őt, és inkább kegyes magyarázatokat keresnek: Jézus csak velünk akart szolidáris lenni, és nem gondolta komolyan, amit mondott. Pedig Jézusnak nem véletlenül jutottak az eszébe éppen a 22. zsoltár szavai; az abban foglaltak tökéletesen leírták az ő helyzetét; ahogyan azonban ez a zsoltár az Isten dícséretével zárul, úgy a kereszten haldokló, megkínzott Jézus utolsó szava is a bizalomé (Lk 23,46).

A szenvedés, a fizikai, lelki és erkölcsi korlátok megtapasztalása azonban nem tudta megakadályozni Jézust abban, hogy még ebben a helyzetben is jót tegyen. Jézus tulajdonképpen az által veszi fel a harcot a szenvedés lényegét adó tehetetlenséggel, hogy még ilyen körülmények között is fordít időt és erőt arra, hogy jót tegyen – hűen önmagához. Szeretett tanítványai vigasztalására vacsorát rendez (Lk 22,15), megmossa a tanítványok lábát (Jn 13,2-5), megalapítja az Eucharisztiát (Mk 14,22-23), igyekszik az apostolokat megerősíteni, felkészíteni a jövőre és vigasztalni (Jn 14-17), már előre feloldozva őket a menekülésük okozta zavarukból (Mt 26,31), meggyógyítja Malkust (Lk 22,53), figyelmezteti a siratóasszonyokat (Lk 2328-31), a kereszten imádkozik gyilkosaiért és a gúnyolódókért (Lk 23,34), megbocsát a jobb latornak (Lk 23,43), majd halálában átadja Lelkét a születő Egyháznak (Jn 19,30).

Mi is az által tudjuk felvenni a harcot a szenvedéssel, ha nem engedjük, hogy teljesen megfosszon önmagunk legbenső lényegétől: a szeretettől és jóakarattól, amelyet Isten  és embertársaink iránt érzünk. A valódi ellencsapás nem az, ha láncainkat tépve tiltakozunk a szenvedés ellen, hanem az, ha a szenvedés ellenére is, kihasználva az alkalmat és lehetőséget, ami nekünk adatik, azt tesszük, amit egyébként jónak látnánk. Persze a helyzettől függ, hogy mi az, amit tehetünk; lehet, hogy a gyásztól porig sújtva, mégis tudásunk és testi erőnk teljes fegyverzetében segíthetünk másoknak; lehet, hogy testi erőnk nem engedi meg, hogy tettekkel segítsünk, akkor az ima fegyverével, és ha már az imára sincs erőnk,  a szenvedés türelmes elviselésével. Ez az a fricska, amit a szenvedéssel minket megtörni, meghasonlásra bírni és elpusztítani akaró (Jób 2,9) Ellenségnek adhatunk: ha még a szenvedést is a felebaráti szeretet szolgálatába állítjuk, akár az által, hogy annak ellenére is jót teszünk (ami növeli a jótett értékét), vagy az által, hogy magát a szenvedés türelmes elviselését ajánljuk fel egesztelésül (nem azért, mintha Isten a mi szenvedésünkben lelné örömét; minket értékel olyan nagyra (Zsolt 116,15), hogy imánk meghallgatásával is elégtételt akar adni nekünk az elviselt szenvedésekért).

Ne fecséreljük tehát erőnket arra, hogy konokul tiltakozunk a szenvedés ellen vagy feszültségünket visszafojtva jólneveltségünket fitogtatjuk, hanem inkább fordítsuk arra, hogy ha botladozva, félve, panaszkodva-sírva is, de tovább haladunk az Isten útján – mert ez az út biztosan a feltámadáshoz, vagyis az Életre és Boldogságra vezet!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: