Keresztúton (VI.)

smaritanerMottó:Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel,
hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett,
a bűntől azonban ment maradt.
Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához,
hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk,
amikor segítségre szorulunk.” (Zsid 4,15-16)

A legutóbbi alkalommal Jézus példáját vettük szemügyre, hogy Őt követve legyünk úrrá szenvedéseinken. Bizonyára sokan gondolhatták úgy, e sorokat olvasva, hogy hiszen Jézus mégiscsak az Isten Fia, szent ember volt, aki nyilván nagyobb lelkierővel rendelkezett, mint mi,  ráadásul szentsége folytán biztosan számíthatott az Isten oltalmára. De mi? Nem vagyunk különösebben szent emberek, még ha törekszünk is a jóra; nincs tehát semmiféle hivatkozási alapunk, ha Isten segítségét kérjük. Ráadásul a bűneink jellemünk pilléreit is aláásták, úgyhogy még ha Isten elég segítséget ad is, akkor sem tudjuk magunkat összeszedni annyira, hogy együttműködjünk kegyelmével, és a magunk részéről megtegyük azt, amit tőlünk vár el az Isten ahhoz, hogy megszabaduljunk szenvedéseinktől. Tényleg, mit is vár el tőlünk Isten a szenvedés idején? Hogyan is tekint a mi szenvedésünkre?

Azt hiszem a szenvedés a mai napig a legnagyobb botránykő hívőknek és hitetleneknek egyaránt. Nem csak arról van szó, hogy a szenvedés, korlátaink megtapasztalása magában hordozza a bukás kockázatát, hanem arról is, hogy nem tudjuk igazán jól összeegyeztetni Isten jóságát és a szenvedés tapasztalatát. Sajnos, a pasztorális magyarázatok egy része inkább ront, mint a javít a helyzeten. Sokan ugyanis úgy értelmezik, hogy Isten távoli mennyei trónján ülve tekint le ránk a szenvedés idején: ha nem is igazságos büntetésként vagy fegyelmezési eszközként alkalmazza a szenvedést, de legalább kanalas orvosságként, amelyre szükségünk van, ezért ha nem akarjuk a ránk kirótt szenvedést türelemmel elviselni, akkor olyanok vagyunk a szemében, mint buta, engedetlen gyerekek. És valljuk be őszintén, ez sokszor még a legkedvezőbb értelmezésünk!

De sokan gondolják úgy, hogy Isten a tökéletességet kéri rajtunk számon, és ha elbukunk, akkor büntetésül szenvedést bocsát le ránk, ha pedig kiálljuk a szenvedést, még nagyobb szenvedést bocsát ránk, hogy lássa, akkor is hűségesek vagyunk-e hozzá. Magyarul: sokak szemében az Isten kísérleti egerekként tekint ránk, akiknek a teherbírását teszteli, hogy teremtői nagysága minél dicsőségesebb színben tündököljék. Megint mások szerint Isten bölcsen távol marad a mi szenvedéseinktől; ugyan a világot jónak teremtette, de értelmet és szabad akaratot adott az embernek, ezzel szabad folyást hagyott az eseményeknek; ha az emberek elég bölcsek, hogy kövessék az általa adott erkölcsi törvényt, akkor kevesebb lesz a szenvedés a világban; a szenvedés szerepe pedig az, hogy ráébresszen arra, hogy nem érdemes letérni a kijelölt útról, ezért Isten nem is “piszkál” bele a világ folyásába, mert tudja, hogy a végén minden a helyére kerül: a jók megkapják jutalmukat, a rosszak pedig a büntetésüket. Magyarán: ha szenvedünk, a felelősség az emberé, nem az Istené.

Megjegyzem, hogy ezek csak a racionális magyarázatok: ezen túlmenően van, aki az egész szenvedés-kérdést az irracionalitás világába űzi azzal, hogy Isten nem tartozik számadással nekünk: szenvedünk, mert az Isten így látja jónak, és megszabadít, ha úgy látja jónak. Végső soron az eleve elrendelés tana is rokon ezzel: isten egyeseket a mennyre, másokat a pokolra szánt: Ő teremtett mindent, a világ korlátlan és szuverén Ura, így ha a kontraszt kedvéért egyeseket a pokolra szán, senki sem vonhatja e miatt kérdőre.  Végső soron ő megszabta a korlátokat, amit mindenki többé-kevésbé áthág, így senki sem mondhatja, hogy igazságtalanul éri a büntetés, hiszen az Isten végtelen fölségét sérti meg, aki nem egedelmeskedik, vagyis a megsértett felséghez ihgazodóan a büntetés is végtelen kell hogy legyen.

Azt hiszem mindezekben a magyarázatokban elsikkad két fontos tényező: az egyik az, hogy Isten végtelenül szeret minket, a másik, hogy az Ő bölcsessége és mindentudása nem csupán a szikár tényekre terjed ki, hanem az ember érzelmi világára is. Ezen túlmenően, az Újszövetség hatalmas többlete, hogy ez a két vonatkozás tapinthatóvá vált az által, hogy Isten Fia emberré lett, és kereszthalált halt értünk.

Persze sokan úgy gondolják, hogy Jézus, bár megtapasztalta a szenvedés nyomorúságát, de mint olyan, aki kiállta a próbát, még kevesebb megértéssel viseltetik irántunk akkor, ha elbukunk – tulajdonképpen joggal, mert hiszen ő is ember volt, mégsem vétkezett.  Ez azonban hamis gondolatmenet, mert Jézust azoknak a felfuvalkodott alakok közé akarja besorolni, akik a próbatétel előtt és alatt érzik a próba súlyát, de miután kiállták, nyomban elfelejtik, hogy abban a bukásuk nagyon is valós lehetősége is benne rejlett, és utólag már lekicsinylik a kiállt próbát. Ezzel szemben Jézus nem felejtette és nem is felejti el soha a Getszemáni kertben és a kereszten szerzett tapasztalatait: tudja jól, hogy az ember a szenvedés idején mit áll ki. Jézus megérti azt is, amikor különös súllyal nehezedik ránk a magány; érti az elkerülhetetlen szenvedés reménytelenségét, a kiúttalanságból fakadó elbizonytalanodásunkat, a menekülés vad vágyát, a tehetetlenség keserűségét, a kudarctól való félelmet, az Istennel való szakítás, a végső meghasonlás kísértésének nyomasztó terhét. Sőt, merem állítani, nemcsak érti, hanem velünk együtt érzi is.

De ha érti és érzi a mi szenvedésünk iszonyú terhét, miért is engedi meg, hogy mindez megtörténjék velünk? Azt hiszem, tévedés lenne fogadatlan prókátorként pusztán azzal érvelni, hogy azért, mert a szenvedés jót tesz nekünk, és végtelen bölcsessége miatt – bár sajnál minket – mégis keresztülviszi az akaratát a mi javunkra. Ezzel szemben ugyanis felmerülhet a kérdés: ha ennyire csak az Ő bölcs jóakarata számít, minek piszmogni az emberi értelemmel és a szabad akarattal: miért nem alkotott egy olyan világot, ahol mindenki – tudatosan vagy öntudatlanul – azt teszi, amit előírt neki, és így senki sem kerül olyan helyzetbe, hogy szenvednie kelljen?

Azt hiszem, közelebb kerülhetünk az igazsághoz, ha visszagondolunk arra, hogy a szenvedés mélyén a korlátainkkal való szembesülés áll. Azért van tehát szenvedés, mert vannak korlátaink, és azokkal néha óhatatlanul szembesülnünk kell. A lehetőségeink eltérőek, eltérőek a vágyaink is, de előbb-utóbb elérünk ezek határaihoz, és ilyenkor ott a szenvedés. Ha egyedül lennénk a világon, akkor talán nem lenne szükség ilyen korlátokra, de mi sokan vagyunk. Világos, hogy ha egy lány megszeret egy fiút, akkor azt szeretné, ha viszontszeretné, méghozzá olyan különleges szeretettel, amit csak neki tartogat. Igen ám, de mi van, ha egy másik lány is ugyanilyen igényekkel szereti meg azt a fiút?  Nyilván nem teljesülhet mindkettejük vágya, egyiküknek le kell mondania a fiúról. (És akkor nem beszéltünk arról, mi a helyzet akkor, ha a fiú egy harmadik lányt szeret ugyanilyen igényekkel …)

Természetesen Isten tudott volna alkotni olyan világot is, ahol az ember csak arra vágyik, amit megkaphat, és örökkön a neki szabott korlátok keretei között mozog, így nem szembesül a korlátaival, vagyis nem kell szenvednie. Ennek egy feltétele lett volna: az emberi szabad akarat és kezdeményezés hiánya. Isten azonban nem lényegében elszigetelten élő, ötlettelen szolgákat akart, hanem hozzá hasonló, értelemmel és szabad akarattal rendelkező barátokat.  Ez magában hordozza azt a kockázatot, hogy az ember néha-néha megpróbálja elhagyni a neki rendelt felségterületet, néha rosszfelé indul, néha erejét meghaladó vállalkozásba kezd. Vegyük észre azonban, hogy Isten nem minden ilyen jellegű “kilengésünket” tekinti ellene irányuló lázadásnak; Isten meghagyta az embernek a jóhiszemű tévedés jogát. Isten alapvető jóindulattal figyeli az ember jószándékú kezedményezéseit, és szükség szerint be is avatkozik, ha az ember olyan helyzetbe került, ahonnan nem tud a maga erejéből kikerülni. Persze ez a beavatkozás lehet, hogy arra készteti az embert, hogy visszaforduljon, és ezt az ember kudarcként éli meg, ez azonban nem a “lázadás” büntetése vagy “az elkódorgott bárány” megfegyelmezése, hanem a Pásztor gesztusa, aki az eltévedt bárányt hazaviszi.

Van még valami, ami miatt a korlátaink és a szenvedés mégsem olyan rettenetes velejárója az életünknek. Ez pedig az, hogy a rendelkezésre álló területet nem csupán az Isten szabja meg, hanem bizonyos körben lehetőséget adott arra, hogy mi magunk is éljünk a határok kijelölésének hatalmával. Ez persze fenyegető lehetőség annyiban, ha az önzés irányít minket, és szabad akaratunkkal visszaélve minden határon túl akarjuk tágítani a saját felségterületünket. Lehetőséget biztosít azonban arra is, hogy a saját területünk rovására másnak engedjünk nagyobb teret. Minden lány, aki kedve ellenére kedvesével elmegy a meccsre, minden fiú, aki szíve hölgye vágyának engedve, jobb meggyőződése ellenére beül a moziba megnézni egy romantikus, “csöpögős” filmet, ezt a hatalmát gyakorolja. Korlátoz engem az, hogy a másikhoz kell alkalmazkodnom? Igen. Szenvedés végigülni egy meccset, vagy egy romantikus filmet? Annak, aki nem szereti, feltétlenül. Mégis, de sokan vállaljuk vagy vállalnánk ezt a szenvedést, ha ez által annak közelében lehetnénk, akit szeretünk! Szeretetünk értékét éppen az adja, ha áldozatokat is hajlandóak vagyunk vállalni azért, hogy a másiknak jobb legyen. Mert valóban jó érzés egy lánynak, ha a szívének kedves fiú – egyéb program hiányában – elviszi egy moziba, de mennyivel jobban kifejezi a fiú szeretetét, ha a haveri sörözést félretéve hajlandó vele “lelkizni” – akkor is, ha emiatt a barátok esetleg megneheztelnek rá, vagy kinevetik, amiért “hűséges pincsikutyaként ugrik” a lány egy szavára!

Persze a játék is akkor szép, ha ketten játsszák. Az olyan kapcsolat, ahol az egyik “birtokai” legjavát adja a másiknak, míg a másik – mindenek felett védelmezve saját “felségterületét” – legkevésbé sem hajlandó alkalmazkodni vagy áldozatot hozni, nem lesz boldog. Azért nem, mert aki ad, míg megfosztja magát sok mindentől, ami örömére szolgált volna, nem kapja meg cserébe azt, amiért vállalta a lemodást: annak tudatát, hogy a másik ugyanolyan hőfokkal szereti őt. Persze vannak, akik egy életen át mégis lemondanak mindenről a másikért, a nélkül, hogy valóban visszakapnának valamit; noha valami öröm abból is fakad, ha a szeretett személyt boldognak látjuk, ez csak halvány visszfénye annak az örömnek, amit az okoz, ha viszontszeretnek bennünket.

Ráadásul, a kölcsönös lemondás cseles dolog. Egyrészt vannak az életben olyan javak, amelyekte közösen is élvezhetünk: a lemondás valójában csak a kizárólagosságról való lemondást jelent, mert megoszthatjuk egymással azt amink van, és ez az osztozkodás – noha egyfelől korlátokat jelent –  új távlatokat nyit meg és új öröm forrása lesz. Attól, mert egy férj házába fogadja feleségét, még nem válik hajléktalanná, mégha a hitvesi ágyon osztozniuk is kell. Attól, hogy a feleség kettőre főz, még maga nem marad éhen – még ha a férje rigolyáit is figyelembe kell vennie az étrend összeállításánál. Másrészt, vannak olyan igényeink, amelyek bennünk nem tudatosulnak, de a másikban igen, s amikor látszólag az ő szája íze szerint cselekszünk, valójában mindkettőnk örömét szolgáljuk; ha viszont nagyon erőszakosan a saját kedvünkre akarunk tenni, sokszor magunkat fosztjuk meg valamitől, amire tudat alatt nagyon is vágyunk. Tulajdonképpen a házastársi szerelem is erre a struktúrára épül fel: ha a férj a feleség, a feleség a férj kedvét keresi, akkor kapják meg mind a ketten azt is, amire csak tudat alatt vágynak.

Isten tehát valójában azért adta nekünk egyfelől a korlátainkat adottságaink révén, másfelől a korlátok bizonyos átjárhatóságát az értelem és szabad akarat révén, hogy szeretetben egymás javára élve átélhessük az egymás iránti szeretet csodáját, ahogyan meglévő korlátaink tudatos vállalása és új korlátok vállalása révén egymás boldogságát szolgáljuk, összességében jóval szélesebb körben, mintha mindegyikünk önző módon magába zárkózna. Ma sokan beszélnek arról, hogy az elköteleződés hiánya az, ami megmérgezi a fiatalok életét. Ebben annyi igazság mindenképpen van, hogy a lemondás értékének hangsúlyozása során túlságosan is a lemondásból fakadó szenvedésre helyeztük a hangsúlyt a helyett, hogy azt állítottuk volna a középpontba, amiért a lemondást vállaljuk: a kölcsönös szeretetből fakadó, bizalmon alapuló szabadságot és boldogságot.  Nem csoda tehát, hogy a fiatalok inkább biztonsági játékot játszanak: addig vállalnak áldozatot a másikért, amíg nem érzik úgy, hogy ez által alárendelődnének a másiknak, vagy többet adnának magukból, mint amennyit a másiktól kapnak. Tudják vagy legalább sejtik ugyan, hogy az igazi a teljes önátadás lenne, de annyi tragikus ismeretük van azt egyoldalú önátadás valós veszélyeiről, hogy nem mernek vállalkozni erre akkor sem, amikor valódi szeretettel találkoznak. Ha nem tudjuk segíteni őket annak felismerésében, hogy mikor jött el a kölcsönös szeretet és az alkalmazkodás ideje, hanem csak az elköteleződés hiányát rójuk fel nekik, valójában inkább akadályozzuk az igazi mély, egymás iránti elköteleződésen alapuló kapcsolatok kialakulását, mert idő előtt olyan kapcsolatokba hajszoljuk bele őket, amelyekből csak keserű tapasztalatokkal és még inkább elbátortalanodva szabadulnak.

Mindeközben ne felejtsük el, hogy Isten nem kér tőlünk többet, mint amit maga meg nem tett volna. Jézus eléggé komoly önkorlátozást vállalt azért, hogy mi boldogok legyünk (Fil 2,6-7), és az örök életet és az örök boldogságot akarja megosztani velünk, ami jóval túl van természetes korlátainkon, és egyedül az Isten “jussa”. Ha szenvedéseink közepette eszünkbe ötlik, hogy “minek ez az egész hercehurca, mások, akik nem akarnak elméleti szabályokhoz igazodni, jóval boldogabban élnek “, gondoljunk arra, hogy Jézus is átélte ezt a kereszten, mégis vállalta – nem az “elméleti szabályok” kedvéért, hanem értünk. Mert “elméleti szabályok”-hoz nem érdemes hűnek lennünk, áldozatokat vállanunk, de annál inkábbb azért, akit szeretünk: Istenért, embertársainkért, önmagunkért. Az “elméleti szabályok” legfeljebb azt mondják meg, hogyan legyünk hűségesek, de azt nem, hogy miért, illetve kiért. Isten ugyanis ezen “elméleti szabályok” mentén rendezte el úgy az életünket, hogy minden ember boldogsága biztosítható legyen; ezek megszegése nem feltétlenül eredményezi Isten üdvözítő tervének végleges meghiúsulását, mindenesetre nem használ neki, hanem inkább gátolja annk kiteljesedését.

Isten azonban nemcsak a “jogosultságok kiosztása” és az “elméleti szabályok” felállítása révén szolgálja boldogságunkat, hanem féltő gonddal nap mint nap azon munkálkodik, hogy – a “határvillongások” ellenére  – a kölcsönös szeretet légkörében, boldogan éljünk már itt a földön is, mintegy belenőve az örök boldogságba. Ha az igaz böjt lényegeként azt követeli meg, hogy “Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát!” (Iz 58,6), miért gondoljuk azt, hogy örömét leli, amikor bilincsekbe verve, nehéz iga alatt görnyedünk?! Isten számára a szenvedésben keserűen megtapasztalt korlátaink sohasem jelentenek célt, legfeljebb szükséges eszközt, hiszen Jézus magát a Jó Pásztorhoz hasonlítva azt mondta : “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10,10). Bár Isten dicsőségét hirdeti a gonoszok méltó bűnhődése is, Isten a megváltott és megszabadított emberek boldogságában akar megdicsőülni, és ezért nem sajnál semmilyen árat vagy fáradtságot, mert számára mi vagyunk a fontosak, nem az “eszme” vagy a hasznosságunk: “A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres …, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert … nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért.”   (Jn 10,11-15).

Ha tehát nagyon fáj és nehéz a szenvedés terhe, forduljunk bizalommal az Istenhez, Mennyei Atyánkhoz, aki nem szenvedésre és halálra, hanem boldogságra és örök életre teremtett minket,  Jézus Krisztushoz, a mi Jó Pásztorunkhoz és Főpapunkhoz, aki életét adta  és örökké közbenjár értünk, és a Szentlélekhez, aki Szószólónk a Világban. Bizonyosak lehetünk abban, hogy bármilyen összetört szívvel (Zsolt 51,19) kérjük is, Isten meghallja sóhajtásainkat (Zsolt 38,10) is, és a segítségünkre siet, amilyen gyorsan csak lehet (Lk 18,7-8), és addig is, míg ez nyilvánvalóvá nem válik, nem sértődött haraggal, hanem féltő gonddal tekint reményünk és hitünk pislákoló mécsesére (Mt 12,20).

Talán éppen most cseréli a kötést vérző szívünkön …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: