Keresztúton (VII.)

simeonMottó:S lám, az Úr elvonult arra.
Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt,
de az Úr nem volt a földrengésben.
A földrengés után tűz következett,
de az Úr nem volt a tűzben.
A tüzet enyhe szellő kísérte….” (1Kir 19,11-12)

A szenvedést a bizonytalanság teszi igazán rettenetessé: nem tudjuk, mikor lesz jobb, lesz-e jobb egyáltalán, vagy még hátra van a “java”; mi magunk nem tudunk kiszabadulni ebből a helyeztből, és tehetetlenül várjuk, mi jön még.  Istennel szembeni türelmetlenségünknek is ez a legfőbb oka: attól félünk, hogy mielőtt megsegít minket, még további szörnyűségeket kell elviselnünk, esetleg olyanokat, amelyek a későbbi szabadítást már nem tud eltörölni. Ezért is vetődik fel a kérdés: miért teszi próbára Isten ennyire a türelmünket, miért nem segít azonnal? Nem tudja, hogy lelkünk megtörik, vágyaink meghiúsulnak, a szeretet dolgok és személyek elvesznek számunkra, míg tehetetlenül várunk arra, hogy megszabadítson minket?!

Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a türelmetlen és rohanó XXI. század problémája, olvassuk csak el, mit mond a 88. zsoltár: “Uram, mindennap téged hívlak, kitárom feléd a kezem. Tán a holtakon akarsz csodát tenni? Fölkelnek még az árnyak, hogy dicsérjenek? A sírban emlegetik még jóságodat, és hűségedet a holtak országában? Felfogják-e csodáidat a sötétségben, és a feledés földjén kegyelmedet?” (Zsolt 88,10-14). Türelmetlenségünk oka valójában korlátozott lehetőségeinkben, végső soron kiszolgáltatottságunkban rejlik: véges az időnk, végesek a lehetőségeink, nem áll hatalmunkban megvédeni minden veszélytől mindazt, ami számunkra kedves. Isten azonban örök, mindentudó és mindenható; ha tehát akar, akkor mindazt meg tudja védelmezni, ami szívünknek kedves, akkor is, ha mi magunk semmit sem tudunk ennek érdekében tenni.

De vajon akarja-e? Ez nemcsak a hitetlenek kérdése; felvetődik a hívő emberben is. Igaz bölcsességgel vagy nagyon is ostobán – ki tudná ezt egyszer s mindenkorra eldönteni – sokan hangsúlyozzák, hogy Isten dönti el, mire van szükségünk, és ami szívünknek kedves, még ha nem is árt nekünk, elveszi, hogy kipróbálja hűségünket, és egyedül Neki éljünk, hiszen nélküle nem lehetünk boldogok, mert ő életünk forrása és célja. Míg utóbbi, vagyis hogy az Istennel való kiteljesedett szeretetkapcsolat életünk célja és boldogságunk forrása,    kétségtelenül igaz, nem szabad elfelejtenünk azt, hogy Isten nem zsarnok, és az ő akarata nem valami külső kényszer rajtunk. Isten alkotott minket; terve volt velünk, hajlamainkat és vágyainkat ehhez a tervhez igazította. Akkor tudunk tehát igazán önmagunk lenni, ha ezt a tervet valósítjuk meg; az így értelmezett önmegvalósítás pedig boldogságot ad, és semmi esetre sem akadályozza az Istennel való szeretetkapcsolat kiteljesedését.  [Persze a bűn bekavar, mert szinte második természetünkké lett, és – bár érezzük, hogy amikor bűnt követünk el, valahogy nem önmagunkat adjuk (v. ö.: Róm 7,14-21) – sokszor úgy gondoljuk, hogy mi már csak ilyenek vagyunk, az Isten rólunk alkotott képe csupán elvont, szép álom, amelyet jó lett volna ugyan elérni, de nincsen már semmi realitása. Ne feledjük azonban, hogy Isten kegyelme – amelynek működését emberi értelem felfogni nem képes (ezért elsődleges hittitok) – át tudja törni a személyiségünk legbenső és legigazibb része köré vont ostromzárat, és kiteljesíteni valós személyiségünket.] A szívünknek legkedvesebb dolgok és személyek nyilván szerepelnek Isten tervében; nem valószínű, hogy Isten csak azért komolyan kockára tenné azokat (őket), hogy kipróbálja a hűségünket. [Erre legjobb példa Ábrahám áldozata: igaz ugyan, hogy Isten fia feláldozását kérte Ábrahámtól, de gondosan vigyázott, hogy a gyermeknek semmi baja ne essék, és ez után gazdagon megjutalmazta (Ter 22,1-18)!]  Ne gondoljuk tehát, hogy Isten bármit, ami a boldogságunkhoz szükséges, könnyelműen kockára tesz; ha valamit el is vesz, azt nem úgy teszi, hogy azzal szívünkön helyrehozhatatlan sebet üssön, hiszen nem azt akarja, hogy megtört belenyugvással fogadjuk a szabadítást, hanem valódi, felszabadult örömmel (v. ö. Zsolt 126; Iz 9,2-3).

Azt hiszem tehát, hogy nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Isten mindazt meg tudja és akarja védelmezni, ami szívünknek méltán kedves akkor is, ha mi magunk semmit sem tudunk ennek érdekében tenni.  Bár a “méltán” szót kénytelenek vagyunk beszúrni, hiszen lehet, hogy olyasmihez ragaszkodunk, ami ártalmunkra lesz, vagy ami csalódást okoz nekünk, mert lényegesen jobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban, vagy alaptalanul gondoljuk, hogy “birtoklása” boldogságunkra szolgál, és Isten éppen ezért veszítteti el velünk, erre az egy szóra mégsem szabad túlzottan nagy filozófiai-morális hangsúlyt helyezni, hiszen a világban egyetlen olyan létező van, ami korlátozás nélkül méltó a ragaszkodásunkra: maga Isten, mégsem állíthatjuk, hogy Isten semmi mást nem akar számunkra megoltalmazni. Vagy talán azt gondoljuk, hogy azért, mert bűnösek vagyunk, azért minket nem akar megoltalmazni (Mt 10,29-31)?! Ha egy férj szereti a feleségét, jótulajdonságaival és bűneivel együtt, Isten talán nincs tekintettel erre a szeretetre, nem tartja méltónak a védelemre – noha a házasság szentségében Ő maga áldotta meg ezt a kapcsolatot?! Vagy ha egy szülő szereti a gyermekét, Isten talán nem tartja védelemre méltónak a gyermeket – akit Ő maga bízott a szüleire?! [Más kérdés, hogy egyszer a legkedvesebb házastársat, a legkedvesebb szülőt, és sokszor – sajnos – a rajongva szeretett gyermeket is el kell temetnünk, de mi magunk is meghalunk. Isten azonban a halálban nem veszi el végleg tőlünk azokat, akiket szeretünk, hanem “megőrzésre” átveszi: megdicsőült, feltámadt testben majd az örök életben kapjuk vissza őket.]

Valójában inkább arról van szó, hogy Isten nyomban “csatasorba áll”, így érdekeink és értékeink egy pillanatig sem maradnak védelem nélkül, csak mi ezt nem észleljük, pusztán azt, hogy fenyegetett helyzetben vannak, míg mi tehetetlenek vagyunk. Félreértés ne essék: érdekeink és értékeink valóban veszélyben vannak annyiban, hogy olyan támadás érheti őket, amit mi nem tudunk elhárítani, ennyiben kiszolgáltatottak vagyunk. Isten azonban “résen van”, ennyiben tehát a lehető legnagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. Ennek kapcsán az Ellenség egyik legfőbb trükkje: az Isten rendjének általunk megvalósított megsértése révén elgondolhatóvá teszi, hogy Isten nem lép fel annak védelmében (ha én meg tudtam szegni az Isten törvényét a nélkül, hogy Isten közbeavatkozott volna, ezt más is megteheti az én káromra a nélkül, hogy Isten közbelépne), és ez által elmélyíti bennünk a természetes kiszolgáltatottságunk nyomasztó érzését (Ter 3,6-7). Isten azonban  ekkor is cselekszik; bár tiszteletben tartja a szabadságunkat, de a bűnnek és rossznak határt szab, és csak olyan mértékig engedi megtörténni, ami még elviselhető és orvosolható (1Kor 10,13) – még ha ez akkor, illetve kívülről nem is látszik mindjárt.

Isten egyébként sem szeret nagy csinadrattával cselekedni; örök bölcsessége és mindenhatósága miatt általában nincs szüksége huszárvágásokra; e nélkül is meg tudja oldani a legnehezebb helyzeteket is. Ennek persze az az ára, hogy a megsegített személy sokáig nem érzékeli, hogy Isten már meghallgatta imáját és cselekszik. Lehet, hogy az elhagyott menyasszony még éjszakákon át sír és imádkozik, látszólag eredménytelenül; és nem tudja, hogy éppen abban a percben, amikor a vőlegénye közölte vele, hogy elhagyja egy másik lányért, a jövendőbeli férje fejéhez azt a sértést vágták, hogy úgy táncol mint a teve, és miközben a lány szenved, megérlelődött benne az elhatározás, és beiratkozott abba a tánciskolába, ahová a lányt majd a barátnői el fogják cipelni, és ahol meg fognak ismerkedni. Ha úgy vesszük, a lány sorsa csak hónapok múltán fordult jobbra (amikor találkoznak, illetve felismerik egymásban az Igazit), de Isten az előkészítő munkákat nyomban megkezdte.  De az is lehet, hogy a hoppon maradt kérő szenved iszonyatosan a visszautasítás miatt, és attól, hogy míg ő már semmit sem tehet azért, hogy meghódítsa a lányt (mert az újabb próbálkozás esetén csak erőszakosnak tűnne, de semmi esetre sem vonzónak), addig jöhet más, aki nem követi el azokat a hibákat, amiket ő elkövetett, és kis szerencsével könnyű győzelmet arat; és nem tudja, hogy a lány ettől kezdve minden fiút öntudatlanul is hozzá mér, és az őszinte ragaszkodása, igaz szerelme és lelki rokonságuk fényében egyetlen férfi sem talál magához méltónak, és egyre jobban zavarja, hogy ő mindig csak ilyenekkel akad össze, egészen addig, míg tudatára nem ébred, hogy már rátalált az Igazi, csak elszalasztotta, és most már ő maga is megtesz mindent azért, hogy a kapcsolat ki- és beteljesedjék – végső soron egy boldog házasságban. Ha úgy vesszük, a fiú évekig szenved mielőtt visszakapja azt, akit szeret, de Isten már az ismerkedés idején gondoskodott arról, hogy a lány olyan emlékeket (is) őrizzen a fiúról, amelyek öntudatlanul is visszavezetik hozzá – testileg-lelkileg sértetlenül.

Persze lehet, hogy ezek a példák túlságosan mesterkéltnek és regényesnek tűnnek (utóbbi ihletője valóban részben Anne Shirley és Gilbert Blight románca), de biztos, hogy nagyon sok esetben utólag az érintettek számára is világossá válik, hogy Isten már jóval korábban elkezdte a helyzetet megoldani (sokszor már az előtt, hogy az kezdett volna válságosra fordulni), mint ahogy akkor gondolták, vagyis Isten egyáltalán nem késlekedett cselekedni, csak legfeljebb az előkészületek hosszabb időt vettek igénybe (az sem kizárt, hogy valamelyik félnek – talán éppen a szenvedőnek – valamilyen rossz szokásától meg kell szabadulnia, vagy valamiben még fejlődnie kell, és ehhez éppen a szenvedés feszültsége fog neki erőt adni, illetve a feszültséget a javulásban fogja levezetni).  Lényeg az, hogy Isten segítségét gyakran nem érzékeljük azonnal. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Isten sokszor nem azon az úton vezet ki minket, amelyen eredetileg szerettük volna. Isten ugyan nyomban cselekszik, és amikor eljön az ideje, fel is fogjuk ismerni nemcsak a kivezető utat, hanem azt is, hogy a kivezető út jobb, mint amit terveztünk (ami esetleg nem is létezik, vagy számunkra valójában nem is lenne kívánatos), de van annyira bölcs, hogy nem közli ezt velünk előre, amikor ez belőlünk még csak haragot vált ki. Isten nem áll le velünk huzakodni, nem foszt meg minket az emberi reményünk minden maradékától, mert tudja, hogy erre még szükségünk van; aztán ha kibontakozik az általa elképzelt megoldás, akkor ez a remény ugyan szertefoszlik, de akkor már nem érezzük úgy, hogy becsaptak minket, inkább örülünk, hogy nem az, hanem Isten terve valósult meg.

Ha tehát azt is érezzük, hogy Isten nem hallgatja meg imáinkat, vagy próbára teszi türelmünket, kapaszkodjunk abba a hitbe, hogy Isten már nagyban dolgozik szabadításunkon és vigasztalásunkon, ami szinte észrevétlenül kezd kibontakozni és minden várakozásunkat felülmúl, és az ebből fakadó reményből erőt merítve állítsuk szenvedéseinket a szeretet szolgálatába – magunk és embertársaink javára, Isten nagyobb dicsőségére!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: