A népszerűség átka

bevonulas2Mottó:Lám, nem mentetek semmire.
Nézzétek, az egész világ követi.” (Jn 12,19)

Mielőtt valaki azt hinné, hogy a magyar napi politikáról szeretnék értekezni, legyen szabad jeleznem: holnap megkezdődik a Nagyhét, úgyhogy a napi politikát is érintő gondolataimat (mire tanít a választás, és mi a szobor-vita valódi tétje) majd egy alkalmasabb időben fejtem ki. Virágvasárnap előtti szombaton az Egyház Jézus halálának elhatározásáról szóló evangéliumi részt (Jn 11,47-54) adja elénk, ami igencsak tanulságos történet – a mi számunkra is.

A főpapok (szadduceusok) és a farizeusok okoskodása (“Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is.” Jn 11, 47-48.) több logikai ugrást is tartalmaz. Lázár feltámasztása után már maguk sem tagadják, hogy Jézus csodákat tesz, vagyis természetfeletti hatalma van. Nem firtatják azonban ennek forrását, csak a szerintük elképzelhető következményeit. Addig még rendben is van, hogy azt feltételezik: ha minden így megy tovább, akkor mind többen fognak Jézusban hinni, míg az egész népet befolyása alá nem vonja. De hogy jönnek ide a rómaiak?

Úgy, hogy kimondatlanul is azt feltételezik, hogy Jézus előbb-utóbb Messiásnak fogja magát nyilvánítani. Az ő elképzeléseik szerint a Messiás Izrael királya, aki felszabadítja a népet és helyreállítja Dávid országát; ha tehát valaki Messiásként lép fel, az felszabadító háborúhoz vezet, amelyet – szerintük – csak elveszteni lehet a rómaiakkal szemben. Annyiban igazuk van, hogy ha egy hamis Messiás, “egy átkozott csaló” lép fel, akkor a katonai vereség garantált. Csakhogy éppen ők ismerték el, hogy Jézusnak csodatevő ereje van: ebben az esetben viszont a katonai vereség már nem ilyen egyértelmű.

Lehet, hogy a farizeusok és a főpapok egy része úgy gondolta, hogy nem is maga Jézus a veszélyes, hanem azok a várakozások, amelyeket a népben felkeltett, és tőle függetlenül is kitörhet  egy népfelkelés, amely aztán magával sodorja őt is, az egész népet is. Tulajdonképpen ebben az értelmezési keretben is érthető Kaifás válasza (“jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Jn 11,50), csakhogy ez nem menti azt a szándékukat, hogy egy ártatlan embert akarnak megölni pusztán azért, mert túlzottan sikeresnek, és ez által veszélyesnek ítélik.

Akár csalónak tartják Jézust, akár az általa felkeltett lelkesedésért tartják veszélyesnek, alapvetően azért jutnak téves következtetésre, mert Istent kihagyják a számításból. Két kérdést ugyanis nem mernek, vagy akarnak feltenni. Az egyik az, amit Kaifás Jézus perében végső ütőkártyaként használ: Jézus-e az Úr által megígért Messiás. A másik pedig az: képes-e az Úr megtartani az ígéretét. Az, hogy a Jézus szerepére vonatkozó logikai láncszemet kihagyják az érvelésből, arra utal, hogy legalábbis tudat alatt érzik, vagy legalábbis tartanak attól, hogy Jézus valóban a Messiás. Innetől kezdve pedig a kérdés nem az, hogy hisznek-e Jézusban, hanem az, hogy miért nem akarják elfogadni az Isten által nekik küldött Felkentet.

A szadduceusok álláspontja jobban érthető: a rómaiakkal kollaboráló hatalmi elitről van szó, amelynek egy nemzeti király hatalomrajutása és a rómaiak távozása esetén valószínűleg le kell mondania a hatalomról. A farizeusok álláspontja azonban nem ilyen világos: ők egy ellenzéki csoportosulás, akik a Törvényt és a prófétákat hirdetik, és ébren tartják a Messiás eljövetelébe vetett reményt. Hogyan lehet, hogy nem fogadják örömmel reményeik beteljesedését? Azt hiszem, itt arról van szó, hogy Jézus nem olyan Messiás, mint amilyent vártak; a tékozló fiú bátyjához hasonlóan a megtérő bűnösökkel szembeni irgalmas magatartást mellőzésnek veszik, ezen felül szellemi befolyásukat féltik Jézustól. Valójában ugyanis bár politikai hatalmuk nincs, a római uralom alatt legalább a vallási tekintély az övék. Lehet persze, hogy néhányan őszintén tartottak attól, hogy ha Jézus felkavarja az állóvizet, vége a rómaiak türelmes magatartásának, és megsemmisítik az izraelita közösséget, és a szeretett Szentélyt, ez viszont arra utal, hogy nem bíztak az Isten tervének győzelmében.

Még mielőtt nagyon beleélnénk magunkat az akkori zsidó vezetők elítélésébe, gondoljunk bele: nem ezt tesszük mi is sokszor? Megkötöttük életünk kisebb-nagyobb kompromisszumait, és amikor Isten belép az életünkbe, megriadunk, és nem merünk engedelmeskedni a hívásának.  Örülünk, hogy most éppen vallásszabadság van, és gyakorolhatjuk a vallásunkat; ha azonban nagyon ugrálunk, akkor jön az üldözés, és akkor mind egy szálig elveszünk. Honnan ez a félelem bennünk? Miért nem bízunk abban, hogy Isten győzelemre viszi az ügyét?

Nem, nem azért, mert használjuk az eszünket, és felmérjük a valós erőviszonyokat, hanem azért, mert kihagyjuk Istent a számításból. Egyrészt, nem merjük elhinni, hogy a Mindenható Isten mellettünk áll, ha az Ő ügyében munkálkodunk, másrészt nem hallgatunk rá, amikor megmutatja az utat, amelyen célba kell érnünk. Csak azt értjük meg, hogy Isten valami többet, valami nemesebbet vár el tőlünk, és félünk, hogy ennek érdekében mindent fel kell áldoznunk – hiába. Azt gondoljuk, hogy Krisztus követése szigorú, örömtelen aszkézist, a világi bűnöket ostorozó prófétai hevületet, a Világgal való radikális szakítást követeli meg tőlünk, amelynek eredményeként üldöztetés, kitaszítottság és vértanúság vár ránk.

Kétségtelen, hogy ha kiállunk a térre a bűnösöket és pogányokat ostorozni, csak kevés barátot, viszont sok  ellenséget szerzünk. Jézus azonban nem is ezt várja tőlünk evangelizáció címén, hiszen ő sem ezt tette. A Világból való kivonulás eleve nem követelmény, hiszen Jézus az Utolsó Vacsorán így imádkozott: “Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem őket a nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia; így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban. ” (Jn 17,11-19) De akkor mire hív Jézus?

Amint arra a Városmisszió kapcsán utaltam, ma Magyarországon közel hétmillió olyan megkeresztelt ember van, akinek van valamiféle katolikus identitása, de nincs vagy csak alig van kapcsolata az Egyházzal; az egymillió hitét gyakorló katolikus között is jóval kevesebb a napi áldozó, mint a napi vétkező (persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy az előbbi lenne az elvárás, de az utóbbi biztosan nem az). A megtérést magunkon kell kezdenünk; ha napi vétkezőből napi jótevővé tudnánk fejlődni, már nagyot lépnénk előre az Isten Országának építésében. Egy valóban szeretettől áthatott közösségnek vonzása van; egy belső vallási megújulás a hitüket nem gyakorló katolikusokat is a hitük újrafelfedezésére indíthatja. Ha pedig a hétmillió távolra szakadt katolikus testvérünk közül sikerülne a többséget megnyerni az Isten ügyének, már sokkal nagyobb eséllyel hathatná át a hiteles keresztény értékrend a magyar társadalmat, sőt a politikát is. Ott ugyanis, ahol a lakosság közel 80%-a hitét komolyan vevő keresztény, a győzelemre esélyes pártok szükségképpen a keresztény értékek mentén határozzák meg a maguk értékrendjét. Ha nemcsak Jézus céljait, de eszközeit is átvesszük, és az Isten hívásának engedelmeskedve cselekszünk, a siker biztos; mi azonban sokszor mégis a “cél szentesíti az eszközt” logikájában hiszünk, és amikor a rossz eszköz alkalmazásából eredő hátrányokkal szembesülünk, megriadtan úgy gondoljuk, hogy a cél elérése volt eleve lehetetlen (v. ö.: 1Kir 19,1-5).

Persze az Isten Országát nem lehet a földön felépíteni, mert itt az Ellenség folyamatosan támadja, de ez nem jelenti azt, hogy igyekezetünk e világon szükségképpen kudarcra van ítélve. Az Egyházat közel három évszázadon át üldözték a római hatóságok, de ebben az időszakban sem lett mindenki vértanú, ekkor is éltek boldog életet keresztények. Isten tehát meg tudja védelmezni övéit, ha úgy látja jónak, és meg tudja erősíteni őket a szenvedés idején, ha arra kerül a sor. Ne feledjük: Jézust féltékeny ellenségei végül megölték ugyan, de Isten feltámasztotta Őt a halálból, és ma már a világ közel egyharmada Messiásnak, és több mint egyhatoda az Isten fiának vallja Őt.

Istennek megvannak az eszközei arra, hogy ügyét előbbre vigye …

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: