Vox populi

Budapest_Országház_SFMottó:Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!” (Petőfi Sándor)

Úgy tűnik, lassan véglegessé válik a 2014. április 6-ai országgyűlési választások végeredménye, itt az idő tehát, hogy néhány tanulságot levonjunk az esetből. Azt hiszem ugyanis, hogy a választás végeredménye valamennyi résztvevőnek – így mind a nyerteseknek, mind a veszteseknek – komoly tanulságokkal szolgálhat. A választás a demokrácia ünnepe  – még ha ezt a mostani választástól el is vittatták egyesek, én most mégis különösen indokoltnak tartom ezt a megállapítást, mert a mostani választás több szempontból is a magyar választók demokratikus érettségét tette nyilvánvalóvá.

Az első tényező, amire felhívnám a figyelmet, az, hogy a választók többsége nem szereti a negatív kampányt, a jövőbe mutató célok helyett a másikkal szembeni ellenérzésre  épített érvelést. Ez tulajdonképpen már 2006-ban bebizonyosodott, amikor a Fidesz fekete hátterű, fáradt és kedvetlen emberek képét felvonultató “rosszabbul élünk mint négy éve” kampánya megbukott; most az MSZP-Együtt-PM-DK-LP közös lista követte el ugyanazt a hibát. Arról keveset tudtak mondani, hogy mit terveznek közösen, kormányra kerülve, annál többet arra, hogy a jelenlegi kormányt le kell váltani. A plakátokon pedig fáradt és kedvetlen emberek vallottak arról, hogy “nincs egymillió forintunk Paksra”,  “stadion helyett kórház kell”, vagy “nem akarok egykulcsos adót” … A másik három parlamentbe bekerült párt plakátjai ezzel szemben zömmel pozitív üzeneteket hordoztak (pl.: “Tiszta erő”; “Veled sikerülni fog” “Magyarország jobban teljesít”). Igaz, hogy az ellenféllel szembeni ellenérzés felkeltése valamennyi párt eszköztárában szerepelt (más kérdés, hogy ténylegesen milyen hozadéka volt ennek), de még az egyébként radikális retorikát követő Jobbik is igyekezett visszafogni magát és szakpolitikai programjára helyezni a hangsúlyt (ezt nevezte Vona Gábor “cukipártiságnak”).

A másik tényező, hogy a választók többsége számára a támogatott párt kormányzóképessége, a nyerés esélye fontos. Vannak ugyan, akik a demokrácia halálának tekintik a kétpólusú politikai rendszert, és folyton azon keseregnek, hogy a parlamenti pártok száma csökken, azonban a választók szemmel láthatólag nincsenek egy véleményen velük. Ha valamikor, akkor most lehetőség lett volna új pártok megjelenésére, hiszen az indulás minden eddiginél könnyebb volt, és az egyfordulós rendszerben nem kellett a szavazatok abszolút többségét megszerezni ahhoz, hogy valaki elnyerje az egyéni képviselői helyet. Ezzel szemben a 32 induló szervezetből – a töredékszavazatokat is ideszámítva – az országos listán mindösszesen négy lépte át az 5%-os határt, és e négy párt szerezte meg az összes listás szavazatok 96,36%-át, vagyis az induló szervezetek nagy száma ellenére a választópolgárok túlnyomó többsége az eleve esélyes pártokat támogatta. Ez egyben cáfolja azt is, hogy az ellenzék vereségének az az oka, hogy túl sok “fantomszervezet” indulása miatt túlságosan sokfelé oszlottak a szavazatok. Ezen túlmenően jó hír, hogy pusztán a jól hangzó, de nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéretekkel (“40%-os béremelést”) nemhogy választást nem lehet nyerni, de még a parlamentbe sem lehet bekerülni, ugyanakkor a valós teljesítményt a választók díjazzák, még ha többségük értékrendi alapon dönt is (ami egyáltalán nem baj, sőt!).

A harmadik tényező, hogy a választók többsége ugyan érték-alapon kötődik a két nagy politikai csoportosuláshoz, azonban a támogatott erő politikai teljesítményétől nem teljesen függetlenül. Az elmúlt hét választás tapasztalata az, hogy nagyjából a választópolgárok negyede egyik választáson sem vett részt; a két nagy politikai tábort nagyjából egyenlő arányban, a választópolgárok negyede-harmada támogatja elkötelezetten, míg a többi szavazó ún. protest-szavazó. A 2010-es választást a FIDESZ-KDNP azért is tudta megnyerni olyan nagy arányban, mert a baloldali érzelmű szavazók nagy része egyszerűen nem ment el szavazni, míg a protest-szavazók nagy része a FIDESZ-KDNP-re szavazott; e szavazók egy része most visszatért az MSZP-hez. Intő jel lehet azonban a győztes számára, hogy a 2010-ben rá szavazók egy része idén nem ment el szavazni, vagy más pártra szavazott; ezek egy része ugyan biztosan 2010-es protest-szavazó volt, de a választási részvétel azt mutatja, hogy nem mindannyian; a kormánypártok politikája (illetve annak egyes elemei) a saját szavazótáborban is sokakat elbizonytalanított. Ez azért is megfontolandó, mert bár az ingadózók sokszor eldöntik a választást, azonban a törzsszavazók teljes támogatása hiányában nem lehet választást nyerni.

A negyedik tanulság, hogy nem lehet egyszerre két lovat megülni. Nem lehet egyfelől kétségbe vonni a választások tisztaságát, másfelől a részvételre buzdítani. Ennek az lesz az eredménye, hogy a szavazótábor egy része igyekszik bojkottálni az “illegitim” választást, vagyis kevesebb ellenzéki szavazatot adnak le, mint egyébként. A kormányzati oldal számára a fő veszélyt idén is az jelentette, hogy minden közvélemény-kutató azt jelezte: a kormánypártok fognak győzni, ezért a saját tábor egy része úgy érezhette, nem szükséges elmenni szavazni. Ezt a veszélyt azonban a 2002-es választások emlékének felidézésével sikerült semlegesítenie a kormánypártoknak. Ugyanakkor a baloldali ellenzéki összefogás – mivel nem tudta vagy nem merte kitűzni a 2014-es választási részvétel reális célját – eleve kettős játékot játszott. Egyrészt, a választók felé igyekezett erőt mutatni, és a győzelem reális esélyét láttatni (ezért is beszéltek akár kétharmados győzelemről, rejtőzködő baloldali érzelmű tömegekről, kormányváltó hangulatról), másrészt maguk sem hitttek a győzelemben, ezért eleve célozgattak a választás illegitimitására,és  minél szélesebb, lényegében elvtelen kompromisszumokra épülő szövetségi rendszert hoztak létre. A választók azonban nem ostobák: inkább a tetteknek hittek, mint a szavaknak. Az MSZP 2010 és 2013 között igyekezett megszabadulni a Gyurcsány-vonaltól; a 2012-ban startoló Bajnai-csoport pedig egyenlő távolságot ígért az MSZP-től és a FIDESZ-től; ehhez képest végül választási szövetséget kötöttek egymással, sőt a Gyurcsány-vonalat megtestesítő DK-val is. Mindez egyáltalán nem arra utalt, hogy a FIDESZ jelentősen meggyengült volna, hanem inkább arra, hogy legyőzéséhez minden erőt mozgósítani kellett volna … Csakhogy éppen ez a szivárvány-koalíció és a választások tisztaságának megkérdőjelezése volt az, ami a baloldali megújulást és a FIDESZ legyőzését óhajtó baloldaliak egy részét távol tartotta a választásokon való részvételtől.

Ha elfogad tőlem egy tanácsot az MSZP: máskor inkább tűzzenek ki reális célt, azt a választók is jobban díjazzák. Ha azzal indulnak neki a választásoknak, hogy megakadályozzák (egyedül!) a FIDESZ kétharmadát, és konstruktív ellenzékként elfogadják az új választási rendszert, akkor ez megfelelően aktivizálta volna a saját tábort, viszont egyfelől nehezebb lett volna egy eleve vereségre készülő MSZP-vel szemben mozgósítani a jobboldali szavazókat, másfelől a baloldali vetélytársakat ki tudták volna szorítani az Országgyűlésből. E szervezetek a parlamenten kívül 2014 és 2018 között marginalizálódtak volna, és a megújult MSZP gyakorlatilag baloldali vetélytárs nélkül, megerősödve, a siker reális esélyével indulhatott volna neki a következő választásnak. Az összefogás azonban a saját tábor előtt is hiteltelenítette a baloldali megújulás jelszavát, mozgósította a jobboldali érzelmű szavazókat, ráadásul  vetélytársaikat segítették be – jóval a valós támogatottságukat meghaladó arányban – a parlamentbe. Így nemcsak a fideszes kétharmadot nem sikerült megakadályozni, de az MSZP is kisebb frakcióval rendelkezik, mint ha egyedül indult volna, és már nem állíthatja olyan meggyőzően, hogy ő a második legjelentősebb politikai erő, mert formálisan öt párt ért el alig 5%-kal jobb eredményt, mint a Jobbik.

Az ötödik tanulságot a két kisebb párt eredménye szolgáltatja. Látnunk kell, hogy mind a Jobbik, mind az LMP tulajdonképpen protest-párt. Ez az LMP esetén ez nyilvánvaló, hiszen a nevében is a politikai elittel szembeni szembenállást fejez ki. Az LMP a politikai korrektség elvi alapján áll, vagyis a politikával kapcsolatos kritikája meglehetősen korlátozott, sajátos elitista kritika, amelyhez egy kisebbség-kultusz társul, így az csak a társadalom önmagát kisebbségként meghatározó, vagy ekként megszólított csoportját érinti meg (bár az LMP – a hajdani SZDSZ-szel szemben – igyekszik szélesebb társadalmi érdeklődést kiváltó témákat is megpendíteni). Ezzel szemben a Jobbik kritikája a politikai korrektséget is támadja, és a többség kisebbséggel szembeni védelmét hirdeti (ennyiben az LMP és a Jobbik egymás komplementerei); nem csoda, hogy ez a kritikai vonal a magát többséghez tartozóként meghatározó, nagyobb választói csoportokat tud megszólítani. Nem arról van szó azonban, hogy az egyik baloldali, míg a másik jobboldali protest-párt. A Jobbik ugyanis – ez a választási eredményekből világos –  inkább a baloldali szavazókat tudja megszólítani. Ennek oka kettős: egyrészt, a társadalom legkiszolgáltatottabb rétege sokkal fogékonyabb a biztonságát fenyegető veszélyekre, és az arra adott,  egyszerű(nek tűnő) válaszokra, másrészt a baloldali szavazók tömegei elégedetlenek a saját vezető erejükkel (az MSZP-vel), ennek egyik oka pedig éppen az a politikai korrektséget hangoztató liberális vonal, amelyet az LMP is képvisel, ezért inkább a másik protest-párthoz csapódnak, dacára annak alapvetően jobboldali(nak minősített) retorikájának.

A Jobbik erősödése tehát részben a baloldali ellenzék gyengeségének eredménye. Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy a Jobbik viszonylag jó szereplése és a távolmaradók nagy száma részben fontos problémák megoldatlanságára is utal; vannak ugyanis olyan, a FIDESZ-KDNP-ben csalódott jobboldali szavazók, akik baloldali pártra elvből nem szavaznak, a Jobbik – valójában a politikai korrektség ellen irányuló – antiszemita, rasszista kiszólásai, újpogány mitológiája viszont riasztják őket, ezért inkább nem is mentek el szavazni. Természtesen világos, hogy a cigány-magyar együttélés és a közbiztonság kérdéseit nem lehet máról holnapra, sőt “két hét alatt” sem rendbetenni. Az utóbbi időben a legtöbb nagy port felkavaró ügyekben valóban viszonylag rövid idő alatt megkerült a tettes, vagyis úgy tűnik, mintha a rendőrség hatékonyabban működne, mint korábban; ez azonban még nem jelenti azt, hogy “az országban rend van”. A kormánypártok számára – hogy ne csak az MSZP-nek adjak tanácsot – az a tanácsom, hogy kicsit nagyobb alázattal szemléljék a saját eredményeiket. Kétségtelenül sok mindent sikerült már eddig is elérni (erre joggal büszkék is lehetnek), de a tagadhatatlan hiányosságokat és hibákat jobb beismerni, mint úgy tenni, mintha nem léteznének. Az emberek többsége ugyanis tényleg nem a politikusoknak, hanem a saját tapasztalatainak hisz.  A mostani, kétségkívül imponáló felhatalmazás arra szolgál, hogy a hibákat kijavítsák; ha meg akarják tartani a támogatottságukat, nagyobb körültekintéssel, de változatlan elszántsággal kell dolgozni az ország ügyeinek rendbetételén.

A közelgő európai parlamenti választások kapcsán pedig az a tanácsom valamennyi pártnak: tiszteljék meg azzal saját szavazóikat, hogy az egymással szembeni ellenérzés fenntartása helyett közös feladatukra, az ország sorsának jobbítására összpontosítanak, és együttműködnek ott, ahol erre szakmai alapon lehetőség van, ugyanakkor bátran, fáradhatatlanul érvelve érdemi vitát folytatnak ott, ahol elvi alapon eltér a véleményük. Higyjék el, a választók díjazni fogják ezt, hiszen ezért választják meg Önöket képviselőiknek!

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: