Az erősek gyöngesége – a gyöngék ereje

katonaMottó:Boldogok a szelídek,
mert övék lesz a föld.” (Mt 5,5)

A nyáron nagyon rossz volt külpolitikai híreket hallani. A szomszédos Ukrajnában polgárháború dúl, és ennek ürügyén nagyszabású kereskedelmi háború robbant ki az Egyesült Államok és szövetségesei (köztük az Európai Unió) és Oroszország között. Izrael szinte folyamatosan lövi a gázai övezetet, ahonnan rakétákkal próbálják megtorolni – általában sikertelenül – a légicsapásokat. Irakban és Szíriában egy szélsőséges iszlám szervezet kalifátust hozott létre, és halomra gyilkolja a másként gondolkodó muszlimokat, üldözi a keresztényeket (sokakat keresztre is feszítettek), és nyilatkozataiban az európai kereszténységet fenyegeti. De szinte folyamatos harcok folynak Líbiában is, Nyugat-Afrikában, Afganisztánban és a világ számos más pontján is. Az összeesküvés-elméletek prófétái lubickolnak a hírekben, az egyszerű emberek pedig félnek, és sokan azt kérdezgetik: hogy engedheti ezt az Isten? Valóban katasztrófa előtt áll a világ, vagy csak a sajtó szenzációéhsége torzítja a valóság képét? Van-e összefüggés ezek között az események között, és ha igen mi? Mit tehet az egyes ember, és mit fog tenni az Isten? Azt hiszem, ezek a kérdések nemcsak bennem merültek fel.

Úgy gondolom, ha a probléma valós méreteit fel akarjuk mérni, helyes először szűkebb, majd tágabb történeti összefüggéseiben vizsgálni ezeket a híreket. Látszólag ugyan az ukrajnai polgárháborúnak nincs sok köze e közel-keleti helyzethez, de valójában mindkettőben szerepe van az amerikai külpolitikának, és az amerikai-orosz külpolitikai szembenállásnak. Ez utóbbi gyökerei nyilvánvalóan a II. világháborúig nyúlnak vissza, amikor a világ kétpólusúvá vált: nemcsak a vesztes hatalmak (Németország, Olaszország és Japán) világpolitikai jelentősége szűnt meg átmenetileg, de a győztes oldalon álló, azonban a világháborúban végsőkig kimerült európai gyarmattartó országok (Nagy-Britannia, Franciaország) nagyhatalmi helyzete is megrendült, ezért a világ két vezető hatalma a világháborút katonailag ténylegesen megnyerő Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió lettek, akik nyomban megkezdték a világ újrafelosztását.  Az ENSZ keretei között kimondták a gyarmati rendszer fokozatos megszűnését, ez által a régi gyarmattartók újbóli megerősödésének lehetőségét is elvették; az egykori gyarmattartók a NATO keretében az Egyesült Államok védernyője alá menekültek, míg a Szovjetúnió a gyarmati felszabadítás címén igyekezett megerősíteni befolyását az egykori gyarmati területeken (a népek függetlensége Közép-Európában valahogy nem volt ennyire a szovjet elvtársak szívügye …).

A hidegháború éveiben a két világhatalom befolyási övezete csaknem teljesen lefedte a világot: szinte minden helyi konfliktusba így vagy úgy beszállt a két nagy, hogy befolyást szerezzen, illetve hogy a másik befolyását gyengítse az adott térségben, illetve a világban. A hidegháborús logika már csak így működött; ha nem is a két “nagy” robbantotta ki a helyi konfliktusokat (bár mindkét oldalon volt erre éppen elég példa), mindenesetre igyekezett azokat a maga javára fordítani a helyi szereplők manipulálásával; a helyi politikai szereplők pedig a nagyhatalmi érdekek kihasználásával próbálták helyzetüket a saját térségükben erősíteni. Így alakultak ki a mozaikos politikai térségek: a Közel-Kelet, Délkelet-Ázsia, a Koreai-félsziget, Afrika, Dél-Amerika. Az Amerikai Egyesült Államok a gyámokká süllyedt egykori gyarmatosítókból  szövetségeseként általában a rend védelmében,  a Szovjetunió az imperialista gyarmati rendszer elleni küzdelem ürügyén avatkozott be, fegyverezte fel a kormányokat vagy a lázadókat, és igyekezett saját politikai és gazdasági rendszerét elterjeszteni “szövetségesei” területén. Néha egyes területek szövetségest (gazdát) cseréltek: Kuba 1959-ig, Irán 1979-ig az amerikai befolyási övezetbe tartoztak, majd egy-egy sikeres “forradalmat” követően a Szovjetunió szövetségesei lettek; gyakran igen érdekes összetételű szövetségi rendszerek jöttek így létre: Kambodzsa, Vietnam és Kína a szovjet zónába tartoztak, de háborúkat is vívtak egymással (a vietnamiak történelmi okokból utálják a kínaiakat, akik a függetlenségi háború után megtámadták őket, de ezt a támadást visszaverték; ezt követően megszállták Kambodzsát és megdöntötték Pol Pot véres rendszerét).; Izrael, Szaúd-Arábia amerikai szövetségesek voltak, de ennek ellenére gyűlölték egymást. Volt olyan is, hogy egy ország politikai-gazdasági rendjét megtartva állt át egyik szövetségestől a másikhoz; erre jó példa Irak, ahol a szocialista párti vezető, Szaddám Husszein állt át amerikai oldalra az iráni forradalmat követően, és háborút is vívott Iránnal. Végül volt olyan terület is (Afganisztán) amelyet – a másik hathatós közreműködésének köszönhetően – egyik világhatalom sem tudott az uralma alá hajtani.

A közép- és kelet-európai rendszerváltások korszakában ez a helyzet részben megváltozott. A Szovjetunió hatalmi helyzete megrendült; kénytelen volt szabadon engedni a közép-európai csatlósállamokat, majd maga a Szovjetunió is felbomlott, és Oroszország befolyása az egykori szovjet területeken is – bár erős maradt – de visszaszorult. Borisz Jelcin elnöksége alatt az orosz állam nagymértékben leépült, a szervezett bűnözés megerősödött, mindez a külföldi befolyásnak is teret nyitott. Ebben a helyzetben átmenetileg az Egyesült Államok maradt az egyetlen világszintű hatalom.  A Szovjetunió magára maradt szövetségesei a harmadik világban igyekeztek alkalmazkodnia az új helyzethez, és nyíltan nem szegülni szembe az amerikai törekvésekkel, inkább leplezetten akadályozni az amerikai előrenyomulást (volt persze néhány állam, amely elég nagy volt ahhoz, hogy legalábbis a retorika szintjén szembeszegüljön, mint Irán és Kína, de a ’90-es években ők sem voltak nagyon hangosak…). Az amerikai szellemi és gazdasági elit ünnepelt: a feltétlen megadást, amelyet a második világháborúban a náci Németországtól követeltek, úgy tűnt, minden ellenségük részéről sikerült kikényszeríteni. A világ nemcsak elfogadta, hogy az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, de el is várta, hogy e minőségében e helyi konfliktusokban rendteremtőként lépjen fel. Úgy hitték, vége a történelemnek, hiszen az Amerikai Egyesült Államok és rendszere győzött (és mi más értelme lenne a történelemnek, mint a hatalom megszerzése?); a mélyben azonban tovább fortyogtak a feszültségek.

Az új korszak nyitánya az orosz elnökváltás volt 2000-ben, amikor V. V. Putyin került az ország élére. Putyin a korábbi KGB-s tapasztalatait felhasználva rövid időn belül leszámolt az orosz alvilággal, majd nekilátott az orosz állam megerősítésének, amelynek során a külföldi befektetők érdekeire sem volt tekintettel. Valószínűleg ekkor szólalt meg a vészcsengő egyes amerikai tanácsadók fejében: az orosz nagyhatalom talán nem is olyan halott, mint amilyennek látszott. Ugyanebben az évben az Egyesült Államokban is elnökválasztás volt, és minden idők legszorosabb eredményével, kétszeri újraszámlálás eredményeként G. W. Bush szerezte meg az elektori szavazatok többségét, noha ellenfele a választóktól összességében több szavazatot kapott. Volt tehát egy erősödő Oroszország és egy legitimációs problémákkal  küszködő amerikai elnök. Ebben a helyzetben következett be a New York-i terrortámadás, amely nagyon is kapóra jött az új amerikai elnök köré csoportosuló, erőt felmutató aktívabb külpolitikát sürgető erőknek. A terrorellenes háborút zászlajára tűző új külpolitika nyitánya az Afganisztán elleni támadás volt; ezt még maga Oroszország is támogatta, amely maga sem kedvelte az iszlám dzsihádistákat. Ezt követően azonban újabb célpont következett  Irak, amelynek a megtámadásához az Amerikai Egyesült Államok már nem kapta meg az ENSZ BT felhatalmazását, és amelynek elfoglalását követően nem sikerült életképes rendszert létrehozni. Az iraki hadjárat nyilvánvaló kudarca miatt az amerikai külpolitika megtorpant, és az amerikaik 2011-re ki is vonták csapataikat Irakból. Ezzel szinte egyidőben azonban kitört az  “arab tavasz”, amelynek eredményeként több arab országban megbukott az uralkodó politikai csoport, és több helyen polgárháború tört ki. A nyugati beavatkozás első látásra ötletszerűnek tűnik, ami tág teret nyújt az összeesküvés-elméleteknek; ha azonban jobban megnézzük, azokban az országokban került sor számottevő (nem feltétlenül katonai) nyugati beavatkozásra, ahol korábban jó orosz kapcsolatokkal rendelkező vezetők voltak hatalmon (Líbia, Egyiptom, Szíria). Nem arról van tehát szó, hogy a nyugati szövetségesek Izrael biztonsága érdekében saját biztonságpolitikai érdekeik ellenében avatkoznak be a Közel-Keleten (Izrael létét aligha fenyegeti jobban egy-két kiszámítható, meghatározott országot irányító diktátor, mint a kiszámíthatatlan és elvakult dzsihádista harcosok, akik szabadon mozognak országok között), hanem arról, hogy a birodalmi logika érvényesül abban is, hogy a nyugati szövetségi rendszer  hol, kinek az oldalán avatkozik közbe.

Persze attól, hogy az amerikai külpolitika mozgatója nem pusztán a “fegyverlobbi” profitmaximalizáló törekvése, hanem egy racionális, XX. századi birodalmi elv (az ellenfél érdekszféráját nem tartjuk tiszteletben, hanem különböző eszközökkel arra törekszünk, hogy a feltétlen megadásra kényszerüljön), annak mellékhatásai nem lesznek kevésbé szörnyűek vagy ijesztőek. Igaz ugyan, hogy a muszlim szélsőségesek létszámukat tekintve nem képviselnek túlzottan nagy erőt (az ENSZ BT határozatát brutalitásával maga ellen kiprovokáló Iraki és Levantei Iszlám Államfegyvereseinek a száma nem éri el a 10.000 főt), de a történelem számos példája igazolja, hogy az iszlám szélsőségesek erejét nem szabad alábecsülni. A VII. században Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és a Perzsa Birodalmat meghódító muszlim harcosok létszáma a VIII. század közepén sem haladta meg a lakosság 1-2%-át, és a Közel-Keleten a XI. században is még a lakosság több mint a fele keresztény volt; hasonló volt a helyzet Kis-Ázsiában a XI-XIV. századi török invázió idején. Ehhez képest Észak-Afrikában a XI. századra gyakorlatilag megszűnt a kereszténység; a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában a XIX. század végére a keresztények törpe kisebbséggé zsugorodtak, egyedül Egyiptomban érte el a kopt keresztények száma a 10%-ot. De hogy ne csak a keresztényekről ejtsünk szót: Nyugat-Afrikában a X. században jelent meg az iszlám; a XVIII. századig a muszlimok a társadalom szűk, elsősorban igazgatással, kereskedelemmel vagy pásztorkodással foglalkozó rétegék alkották; a XVIII. század végén kirobbanó dzsihád eredményeként azonban a társadalom többségi csoportjává váltak. Ne feledjük el: Nyugat-Európában arányaiban éppen annyi muszlim él, amely e korábbi muszlim hatalomátvételekhez szükséges volt, az európai társadalom pedig meghasonlott önmagával, keresztény gyökereivel, a jólétben elkényelmesedett és elkényesedett, így egy fegyveres konfliktusban aligha lenne mozgósítható hagyományos értékei védelmében.

Nekünk, keresztényeknek, akiket egy ilyenfajta hatalomátvétel – miként az Irakban, Egyiptomban és Szíriában nyilvánvalóvá vált – leginkább fenyeget, nem szabad kihagynunk Istent a számításból. Nem, nem arról van szó, hogy Isten minden áron meg kell hogy védje az európai kereszténységet, hiszen itt van a kereszténység központja Róma. Már az ókori zsidóságnak is csalódnia kellett, amikor azt hitte, hogy Isten a Templom védelmében megvédi őket a babiloni és a római megszállástól; a kereszténységnek pedig meg kellett tapasztalnia, hogy a legrégebbi keresztény területek, Szíria, Egyiptom, Kis-Ázsia és Afrika muszlim kézre kerültek, és sok helyről szinte teljesen eltűnt a kereszténység. Csak azért, mert Isten megváltó terve nem vallhat kudarcot, nem fog minket senki megvédeni sem a pusztulástól, sem a szolgaságtól. De nem arról van szó, hogy Isten gyenge lenne minket megvédeni, hanem arról, hogy Isten számára az üdvösségünk a fontos.

Nem hallgathatjuk el, hogy az iszlám VII. századi terjeszkedésének hátterében éppen a kereszténységen belüli harcok és krisztológiai viták álltak. A IV. században az ortodox álláspont az arianizmussal szemben, a V. század végén a monofizita tanokkal szemben szorult kisebbségbe az Egyházon belül. Előbbi esetben a (keleti) császár az eretnek álláspontot képviselte (el is vesztette a nyugati keresztény területeket),  de utóbbi esetben az ortodox álláspont mellett kötelezte el magát, és üldözte az eretnek keleti keresztényeket. Amikor a VI. században megjelentek a hódító arabok, a keleti keresztények örömmel fogadták őket, mert úgy tűnt, jobban biztosítják számukra a vallásszabadságot, mint a keresztény császár (mire feleszméltek, milyen rossz vásárt csináltak, addigra késő volt); az ortodox területek azonban hevesen ellenálltak a hódítóknak, így amikor a VIII. század közepétől a muszlim területeken egyre radikálisabb muszlim rendszerek jelentek meg, a keleti keresztények fogyatkozni kezdtek, és a teljes kereszténységen belül számarányuk és jelentőségük csökkent; ma már az ortodox álláspontot valló keresztények a keresztények túlnyomó többségét teszik ki. Isten tehát azért engedte meg az ősi keresztény területek elvesztését, hogy a keresztény hit tisztaságát megvédelmezze.Ez persze nem annyira biztató, ha belegondolunk, hogy egyes nyugat-európai keresztény közösségekben milyen mértékben nyertek teret a kereszténységtől idegen, a másságkultuszra és a politikai korrektségre épülő tanok és gyakorlatok (pedig Szent Pál figyelmeztet: “ne hasonuljatok a világhoz!”); ha ezek terjedését az Egyházon belül nem tudjuk megállítani, akkor majd Isten megállítja, ha kell éppen olyan fájdalmas módon, mint a keleti keresztények esetében tette.

Látnunk kell azt is, hogy azért van jó hír is abban, ami most a Közel-Keleten történik. Amikor a XI. század végén a keresztesek megjelentek e területen, határtalan gőgjükben az akkor még a lakosság többségét alkotó keleti keresztényeket is üldözték, megalázták. Ma azonban a keresztény világ egységesen a keleti keresztények védelmében lép fel, a pápával az élen. Eljutottunk tehát végre oda, hogy a nem eltagadható, és nem lényegtelen hitbeli különbségek ellenére (ismét) testvérként tudunk tekinteni mi, nyugati keresztények a keleti keresztényekre. Ez óriási dolog, és nyilván Istennek is tetszik! Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztények vére a keresztények magvetése. Bár az iszlám világ ennek mintha cáfolatául szolgálna, jó ha tudjuk, hogy ma is vannak olyanok, akik az életveszélyt vállalva keresztény hitre térnek; a New York-i terrortámadások hatására is viszonylag sok muszlim tért át keresztény hitre, mert nem akart közösséget vállalni a gyilkosokkal. Az iszlám dzsihádisták brutalitása kétségkívül félelmet kelt, és sokak akaraterejét megtörheti; másokat viszont éppen arra indíthat, hogy szembeforduljon azzal az eszmerendszerrel, amelyet képviselnek. Nem állítom, hogy a brutális támadásoknak az lesz az eredménye, hogy Irak máról holnapra keresztény hitre tér, de az elképzelhető, hogy az iszlámon belül elindít egy olyan gondolkodási folyamatot, amelynek eredményeként az iszlám vallásban morális fordulat áll be: a saját hitbeli meggyőződésnek megfelelő élet külső eszközökkel történő kikényszerítése, vagyis a dzsihád és a saria iszlámban elfoglalt szerepe ismét marginalizálódik, és a központi szerepet (ismét) a muszlim hívők személyes elköteleződése, vagyis az Isten iránti engedelmesség, az erkölcsi tisztaság, a jótettek veszik át. Egy ilyen iszlámmal már lehet a közös gyökerekről párbeszédet folytatni (az iszlám egy ariánus beütésű keresztény szektaként indult!), egy ilyen iszlámmal érdemes a hittérítésben vetélkedni; persze egy ilyen iszlámmal való vetélkedéshez a mi kereszténységünknek is fel kell nőnie.

Bár a nagyhatalmi játszmák és az erőszakos kisebbségek világában úgy tűnik, hogy a mi szelíd, erkölcsi megújulásra építő stratégiánknak nincs jövője, azért nem árt arra sem gondolni, hogy a gyors terjeszkedést a gyors összeomlás szokta követni. Tulajdonképpen már maga a terjeszkedés vad vágya is válságtünet: a kifelé irányuló vágy a belső hiány legfőbb jele nemcsak a házasságban, de az országok életében is; a belső feszültségek külpolitikai feszültségekben történő levezetése nem új jelenség, és számos birodalom bukását elhozta már. Addig még csak-csak el lehet hallgattatni az elégedetlen hangokat, amíg az erőszakos terjeszkedést siker kíséri; ha azonban kudarcok jönnek, nyomban felhorgadnak az ellenvélemények. De a külpolitikai sikerek sem feltétlenül jelentenek biztos jövőt: aki megszerzi a hatalmat, élvezni is szeretné, és akármennyire fanatikus is valaki, idővel mindig igyekszik konszolidálni a hatalmát; az elkeseredett dühből kovácsolt elvakultság mögül elfogy a düh, ahogy a hajdan szegény és kiszolgáltatott harcosokból a zsákmányból meggazdagodott, teljhatalmú urak lesznek, míg a szegények újabb önjelölt megváltók hálójába kerülnek, akik most már az új urak ellen lázítanak. A béke ugyanis – bármennyire is ezt sugallja az emberi nem Ellensége – nem az ellenség kiirtásán, hanem az ellenséggel szemben is érvényesített igazságosságon alapul. Könnyű azt ígérni, hogy ha az ellenség nem lesz, akkor minden gond megoldódik; ha azonban kiirtották az ellenséget, kiderül, hogy ez nem így van, és akkor a hazug hatalomnak buknia kell.

Nem kérdés tehát, hogy a ma minket rettegéssel eltöltő hatalmaknak a sorsa a biztos bukás. Persze minket egyéni sorsunk (is) érdekel: sokra megyünk vele, ha az erőszakos iszlám milíciák utóbb feloszlanak, ha előtte kiirtják a családunkat, esetleg minket is, és szolgasorba taszítják népünket és Egyházunkat. Az is érthető, hogy mi magunk is tenni szeretnénk azért, hogy ezt megakadályozzuk. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel tesszük ezt. Nem gondolom, hogy új keresztes hadjáratot kellene hirdetnünk, és fegyveres önkéntesként Irakbe kellene vonulnunk, hogy harcoljunk a születő kalifátus ellen. Nem kérdéses, hogy a dzsihádista fegyveresekkel szemben katonai erő alkalmazására is szükség van, hogy véget vethessünk az öldöklésnek. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy ez a probléma fegyverekkel megoldható; amíg vannak a hatalomból kiszorított, méltányos érdekeik érvényesítésétől megfosztott, nyomorgó csoportok, addig lesznek olyanok, akik az önjelölt prófétákba vetik a reményüket. Bármilyen katonai erő van tehát a kezünkbe, fékeznünk kell jogos haragunkat és félelmünket, és a bajok gyökerére kell összpontosítanunk, a helyett, hogy a tüneteket kezelnénk.  Bár nyilvánvaló, hogy az emberiség ellensége gyűlöli a kereszténységet, és szívesen venné, ha kiirtanák (ezért minden dzsihadista alkalmas eszköz a kezében), és azt is örömmel látná, ha a két nagy egyistenhívő vallás tagjai egy elhúzódó fegyveres harcban öldösnék le egymást (“az a boldog XIV-XVII. század!”), de attól már egyenesen ujjongana, ha mi keresztények vallási alapon kiirtanánk (legalább Európában!) a muszlimokat, mert így aztán biztos utunk lenne a kárhozatba, mert egy ilyen önmagából kifordított kereszténység rosszabb a pogányságnál, és elzárja magát Krisztustól, aki a szeretet törvényét hagyta ránk, és a megbocsátás és szelídség útját kínálja fel nekünk.

Ma a szelídségnek nincsen divatja. A gyáva és gyenge ember, ha bántják, nem védekezik, inkább kitér a támadás elől vagy meghunyászkodik. Általában a szelíd ember is ezt teszi, ezért sokan gondolják a szelídség gyávaság és gyengeség. Csak akkor lepődnek meg, amikor a szelíd ember  egy kiszolgáltatott embertársa védelmében bátran és határozottan fellép. A látszólag meghunyászkodó ember egy erős emberrel szemben erőt szegez szembe – egy kiszolgáltatott ember védelmében. A szelíd ember ugyanis nem gyáva, és nem gyenge, csak nem fitogtatja az erejét és bátorságát. A szelíd ember, ha katona (igen, egy katona is lehet szelíd!) a halálpontos, hatékony hadműveleteiről, az ellenféllel szembeni méltányosságról, a hadijog betartásáról és a diplomáciai megoldások iránti nyitottságáról ismerszik meg. Támadásai gyorsak, pontosak, céljuk, hogy megbénítsák az ellenséges haderő támadóerejét; kíméli a polgári lakosság életét és javait; nem a félelemkeltés a fegyvere, nem torolja meg a hozzátartozókon az ellenség tetteit; ha zsákmányol, nem meggazdagodni akar, csak a csapatai utánpótlását biztosítja, és ha megteheti, inkább ad a nélkülöző lakosságnak, mint elvesz; az ellenséget szívesebben fegyverzi le és ejti fogságba, minthogy elpusztítsa a harcokban; nem attól érzi magát férfinak, hogy egymás után erőszakolja meg a védtelen nőket, gyilkolja halomra a férfiakat és hurcolja el a gyerekeket. De mi a szelídség lényege, mi a szelíd ember titka?

Azt hiszem a szelídség lényegét akkor értjük meg igazán, ha szembeállítjuk az ellentétével, az erőszakossággal. Az erőszakos ember az, aki viselkedésében fontos, sőt döntő szerepet játszik az erőszak, vagyis saját akaratának másokra kényszerítése. Az  erőszakos ember arra törekszik, hogy minden úgy történjék, ahogyan ő jónak látja, illetve akarja. Nem feltétlenül ellenséges a másik emberrel, de még szeretetében is a saját akaratát követi: a másik embernek úgy kell viselkednie, úgy kell boldognak lenni, ahogyan ő azt jónak látja, és ha a másik ember esetleg ezt másképpen gondolja, hajlamos megsértődni. Az erőszakos ember az ellenségeivel szemben kíméletlen: vagy meg sem hajlandó hallgatni és fontolni érveiket, vagy presztízskérdést csinál abból, hogy ne ismerje el, ha igazuk van.  Erőből igyekszik lesöpörni minden ellenkezést, és ha másként nem megy, a totális morális vagy fizikai megsemmisítéstől sem riad vissza. Az erőszakos ember nem ördög, csak nem tudja elfogadni a teremtett voltából fakadó végességét: vagy nem is hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel (önimádó), vagy mindent megtesz azért, hogy ennek hatásait kiiktassa az életéből. Minél inkább fenyegetve érzi magát a másik tudása, ereje, kiválósága miatt, annál hevesebben harcol ellene; ha alul marad, bosszút forralva meghunyászkodik, ha csak egy kis esélye nyílik is a másikon győzelmet aratni, nyomban teljes erőből támadást indít ellene (“addig kell ütni a vasat, amíg meleg”), ha pedig győz, mindent megtesz azért, hogy a jövőbeli visszavágás lehetőségétől is megfossza az ellenfelét. Az erőszakos ember valójában szánalomra méltó és gyönge, mert nem meri elfogadni a korlátait, és miközben azok lerombolásáért harcol (amely harca kudarcra van ítélve), elvesztegeti az életét, és sietteti saját bukását.

A szelíd ember ezzel szemben elfogadja a saját korlátait, és megfelelően beépíti azokat az életébe. Tudja, hogy nem lehet mindig igaza, nem küzdhet az egész világ ellen, de tudja, hogy erre nincs is szükség. Tudatában van meglévő erejének és lehetőségeinek, és ezeket igyekszik hatékonyan felhasználni. Tiszteletben tartja a másik ember szabadságát és szempontjait; nem érzi magát fenyegetettnek önmagában attól, hogy a másik esetleg másként gondolkozik és ezt esetleg ki is mondja. Vitatkozik azzal, amivel nem ért egyet, de a meggyőzés szándékaival, érveiben és álláspontja lényegi igazságában bízva, de elismerve azt a lehetőséget, hogy – mivel nincs a teljes igazság birtokában – a másiknak is lehet olyan érve, amely igaz, és mégsem dönti meg az ő igazságát, hanem gazdagítja azt. A szelíd ember – éppen ereje tudatában – nem tulajdonít túlzottan nagy jelentőséget az erőszaknak; tudja, hogy az csupán egy eszköz, méghozzá nem is a legalkalmasabb a támadások kivédésére. Ha szeret valakit, igyekszik neki segíteni, szívesen ad tanácsot, de elfogadja a visszautasítást is. Az ellenségeivel szemben inkább csak védekezik; ha alul marad, erőt és szövetségeseket gyűjt az újabb vereség elkerülésére; ha esélye nyílik is a győzelemre, szívesebben hajlik egy tisztességes kompromisszumra, minthogy hosszas csatározásba bonyolódjék, ami felemésztheti az erejét; ha pedig elsöprő győzelmet arat, törekszik az igazságos rendezésre, mert tudja, hogy a visszavágás lehetőségét nem tudja kizárni, de erre nincs is szükség arra, ha az értelmét veszi el. A szelíd ember tehát a látszattal szemben erős, fegyelmezett, bátor és bölcs: elfogadva a korlátait kihozza életéből a legtöbbet, amit lehetséges.

Az erőszak kultuszával szemben építsük fel a szelídség kultúráját: elfogadva korlátainkat törekedjünk arra, hogy embertársainkkal az igazságosan és méltányosan járjunk el, inkább vállaljuk az átmeneti vereségeket, ne pazaroljuk erőnket a visszavágásra, és ne akarjuk, hogy mindig a miénk legyen az utolsó szó!

Az Utolsó Szó ugyanis Istené!

 

Reklámok

One Response to Az erősek gyöngesége – a gyöngék ereje

  1. Visszajelzés: Nem fedezetlen váltó | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: