Kitelepülők és otthonülők

távozóbanMottó:Ezért a férfi elhagyja apját és anyját
és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24)

A napokban a világhálón kalandozva ígéretes nevű blogra találtam: “Keresztény család”. Átfutottam a bejegyzéseket, főleg angol nyelvű cikkek fordításai szerepelnek rajta. Az általam elolvasott bejegyzések egyikében egy amerikai pszichiáter adott párkeresési tanácsokat, és – egyebek mellett – óva intett azoktól, akik 35 évesen még otthon élnek. Ez az apró megjegyzés emlékeimbe idézte azt a másik cikket, amelyet a Családhálón olvastam a “gyernőttekről”, és eldöntötte a kérdést: itt az ideje, hogy ezzel a világhálón terjedő butasággal szembeni éles kritikámat megosszam kedves Olvasóimmal.

Eleve nem tartom helyesnek, ha az angolszász világ társadalomtudományi eredményeit kritika nélkül átvesszük, hiszen az angolszász világ igencsak más, mint a (kontinentális) európai. Néhány éve olvastam Richard Rohr ferences szerzetes könyveit a “férfi útjáról”, vagyis a férfiak személyiségfejlődéséről, és már akkor is az volt a benyomásom, hogy ez a könyv – minden erénye ellenére – tipikusan amerikai: olyan vonásokat “fedez fel” újdonságként a férfiben, amelyek a férfiakról alkotott európai képnek (még mindig) integráns része. Jó, értem én, az angolszász világ hat ránk, és számos területen nem folynak érdemi kutatások itt Európában, de – tekintettel a társadalomtudományok (márcsak tárgyukból is adódó) nagyfokú kulturális meghatározottságára – az angolszász tudományosság eredményeit nem lehet egy az egyben átvenni és alkalmazni az európai társadalmakra.  Erre példaként egy saját élményemet hoznám fel: néhány éve egy fiatal szociálpszichológus akart minket, fiatal bírósági embereket meggyőzni arról, hogy a magyar bíróságok rasszisták; amikor rákérdeztünk arra, hogy mire alapozza ezt, ötölt-hatolt, majd kibökte, hogy Magyarországon nem folytak kutatások (szerinte azért nem, mert túl zárt a rendszer), de az  amerikai kutatások azt igazolják, hogy a bíróságok a büntetés kiszabásánál hátrányban részesítik az etnikai kisebbségeket (ott a négereket, tehát nálunk a cigányokat). No igen, ha Amerikában rasszisták a bírók, nyilván Magyarországon is, csak itt titkolják …

Ezt azért bocsátom előre, mert az köztudott, hogy az angolszász világban már a XIX. században is állandósult gyakorlat volt mind az elit, mind a középosztály köreiben, hogy a gyermekek hamar, 10-12 évesen elkerültek otthonról, bentlakásos iskolákba, és nem is tértek többé haza a családi fészekbe. Ennek sokféle oka volt, kezdve a gyarmatokon teljesített katonai és közszolgálattól a társadalmi kötelezettségek teljesítésén át a képzési rendszer sajátosságáig, lényeg az, hogy az angolszász világban ez a minta rögzült.  Természetesen ehhez képest az, ha valaki még a harmincadik életévének betöltését követően is otthon lakik, nyilván különösnek tekinthető. Ezzel szemben Európában – így Magyarországon is – a XIX. században, különösen vidéken még az volt az általános, hogy több generáció élt együtt, egy fedél alatt. Az együttélő nagycsaládban az elkülönülésnek sokkal kisebb foka valósult meg; a fiatalok csak akkor váltak ki a családjukból, amikor új családot alapítottak. A lányoknál ez látványos volt, mert ők általában a férjükhöz költöztek; a fiúk vidéken gyakran csak külön szobába költöztek a feleségükkel (amit hozzátoldottak a szülői házhoz). A két modell különbségét jól mutatja, hogy tanulmányaik végeztével még a bentlakásos iskolába küldött lányok, illetve a katonaéveiket kitöltő, képzésüket befejező fiúk is általában hazatértek, és csak a házasságkötésük kapcsán költöztek külön. Európában tehát nem az a kérdés, hogy egy nőtlen férfi, illetve egy hajadon lány harminc-egynéhány évesen miért lakik otthon, hanem inkább az, hogy egy férfi, illetve nő harminc-egynéhány évesen miért nem házasodik még meg.

Ennek a leegyszerűsítő, az angolszász világból importált magyarázata az, hogy az ilyen ember (férfi vagy nő) infantilis, a mama-szálló előnyeitől eltunyult személyiség. Itt legyen szabad megállnom egy pillanatra! Mivel sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az együttlakásnak, jelezném: szerintem semmivel sem önállóbb az a fiatal, aki ugyan különköltözött (igen gyakran a szülők pénzén), ugyanakkor továbbra is a szülők szolgálják ki  (a mama egy hétre előre megfőz neki,  és hazahordja a szennyesét, havonta egyszer elmegy hozzá, hogy kitakarítsa a lakását, a drága pici fia/lánya ugyanakkor a saját jövedelmét zsebpénznek tekinti, és semmit nem ad haza, ha viszont megszorul, a szülőktől kunyerál pénzt), mint az a fiatal, aki ugyan otthon lakik, de kiveszi a részét a házimunkából és a kiadásokból, és ha a szülők elutaznak, zökkenőmentesen viszi tovább a háztartást. A különköltözés tehát nem feltétlenül az önállóság jelen, annak elmaradása pedig nem annak hiányáé; ha valaki más városban dologozik vagy tanul, nyilván elköltözik otthonról, de ha nem vált települést, akkor ez nagyon gyakran elsősorban pénzügyi kérdés. Ezzel korántsem mondom azt: nem probléma az, hogy a fiatalok harminc-egynehány évesen még nem házasodtak meg, csak ennek szerintem elsősorban nem a szülőkhöz való túlzott kötődés vagy a személyiségfejlődés megakadása az oka, hanem egy sokkal összetettebb okcsoport áll e mögött.

Ha meg akarjuk érteni ezt a jelenséget, célszerű megnéznünk a kiinduló állapotot, vagyis a múlt század fordulójának társadalmi gyakorlatát, és ahhoz viszonyítva vizsgálni a kérdéskört. Ebben az időszakban a tankötelkezettség a 12. életévig, a hatosztályos elemi iskola elvégzéséig tartott, amelyet 3 év ismétlő vagy tanonciskola követett, ez utóbbi alatt a gyerekek már dolgoztak, és annak elvégzését követően segédvizsgát tettek, amelynek sikeres letételét a segédlevél igazolta. A segédlevéllel rendelkező segéd megkezdhette a szakmai gyakorlatát, amely az ipar nehézségétől függően két-két és fél év volt, amelynek a végén mestervizsgát tehetett, amelynek birtokában már önálló iparosként tevékenykedhetett.  Egy iparos tehát tizenhét-tizennyolc éves korában már önállósíthatta magát. A negyedik elemi után a gyerekek mehettek polgári iskolába is, amely a lányoknál négy, a fiúknál hatosztályos volt (a gyakorlatban a polgári iskola a fiúknál is csak négyosztályos formában működött) vagy mehettek nyolcosztályos gimnáziumba vagy reáliskolába. A polgári iskola elvégzése után az alacsonyabb magántisztviselői pályák betöltésére nyílt lehetõség. A negyedik polgári iskola elvégzése után középfokú szakiskolában (ideértve a hároméves tanító- és óvónőképzőt is), vagy – különbözeti vizsgával – a gimnázium vagy a reáliskola ötödik osztályában lehetett továbbtanulni; a gimnáziumi érettségi mindenféle felsőfokú tanulmányra jogosított, a reáliskolából azonban csak a mûegyetemre, a tudományegyetemek matematikai-természettudományi karára, a bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiákra lehetett beiratkozni; az érettségi – azon felül, hogy utat nyitott az egyetemi tanulmányok elvégzéséhez – a köztisztviselői állások betöltésére is jogosított.

A fiatalok tehát – attól függően, hogy milyen élethivatást választottak – tizenhétévesen, tizennyolcévesen, huszonegyévesen vagy huszonháromévesen fejezték be tanulmányaikat. Az emberek többsége – mivel csak szűk körben volt szükség az elhelyezkedéshez felsőfokú végzettségre – már húszéves kora előtt kenyérkereső volt. Ennek fényében nem csoda, hogy a lányok általában 16-20 évesen, míg a fiúk 18-22 évesen megházasodtak. Mivel a házasságkötés után nem sokáig halogatták a gyermekvállalást, ezért egy emberöltő csak 20-25 év volt, ami azt jelentette, hogy amikor az elsőszülöttt gyermek megházasodott, a szülők még csak a harmincas éveik végén, negyvenes éveik elején jártak. Ebben a korban a szülők még gyakran maguk is gyermekeket neveltek, hiszen a gyermekek a 20-40 éves kor között születtek, és sokszor még az ő szüleik is éltek, mindenesetre a házasulók szülei még aktív korúak voltak, így tudták támogatni hazasuló gyermekeiket, de legalábbis nem szorultak a részükről állandó támogatásra. Mire a szülők olyan korúak lettek, hogy felhagytak az aktív munkavégzéssel, és ápolásra, eltartásra szorultak, addigra gyermekeik már elkezdték kiházasítani felnőtt gyermekeiket, és az otthonról távozó gyermekek gondozása helyett a szülőket ápolták, és ebben végszükség esetén támaszkodhattak felnőtt gyermekeikre is.

Ma ezzel szemben a tankötelezettség 16-18 éves korig áll fenn (ez az utóbbi időben többször is változott); a legkorábban a szakmunkás tanulók végeznek tizenhétévesen, őket követik a szakközépiskolások tizennyolcévesen, majd a főiskolások huszonegyévesen és az egyetemisták huszonháromévesen. Látszólag a képzési idő nem tolódott ki nagyon, de ez a kép csalóka, mert egyre több foglalkozáshoz kell közép- vagy felsőfokú végzettség: ma már az érettségi csak az adminisztratív állások betöltésére elegendő, és egyre több egyetemi képzéshez kötött foglalkozás követel meg valamennyi gyakorlati időt és szakvizsgát. Részben ennek köszönhetően a házasodási kor már a XX. század második felében a huszonéves kor második felére tolódott, vagyis a mai szülők generációja is 25-30 évesen házasodott meg. Ez viszont azt jelenti, hogy az emberöltő is megnyúlt 25-30 évre; mire az elsőszülöttt gyermek megházasodik, a szülők az ötvenes éveikben járnak, vagyis aktív koruk végén, így már az első gyereknek sem tudnak olyan támogatást adni, mint az ő szüleik adtak nekik, sőt egyre inkább ők szorulnak támogatásra. Ha egy családban több gyerek van, a sokadik gyermek jó eséllyel már úgy házasodik meg, hogy a szülei nyugdíjaskorúak, és támogatásra szorulnak. A társadalmi elvárás ugyanakkor nem változott: a gyermekek kötelesek szüleiket öregségük és betegségük esetén támogatni, ápolni, gondozni. Igen ám, de a mai fiataloknak éppen akkor kellene a szüleiket támogatni, amikor házastársukkal összecsiszolódnak, illetve kisgyermeket nevelnek, vagyis amikor éppen a legtöbb törődést igényel a saját családjuk, és ebben valójában nincs kire támaszkodniuk. Ez pedig nem mindennapi feladat.

Az otthonmaradók jelentős része tehát nem azért marad otthon, mert a “mama-szálló” kényelmében jól elvan, hanem éppen azért, mert nem akarnak a szüleik pénzén, esetleg a maps (mom au pair service) előnyeit kihasználva látszatfüggetlenségben élni, viszont mire megteremtik az önálló élet feltételeit (megfelelő végzettség, állás, és esetleg annyi megtakarítás, amennyi egy önálló háztartás  beindításához szükséges), szüleik már pénzügyi és személyes támogatásra szorulnak.  Világos, hogy az ellentétes kötelezettségek ütközése esetén, amellyel egyfelől a házarstársuknak és gyermekeiknek, másfelől szüleiknek tartoznak, a házastársukat és gyermekeiket kell előnyben részesíteniük, de amíg nincs saját családjuk, mi jogon vonnák ki magukat a szülőkkel szembeni kötelezettség alól? Ez kétségkívül csapdahelyzet, mert a szülőkkel szembeni – a kor előrehaladtából fakadó állapotromlással egyre nehezedő – kötelezettségek teljesítése megnehezíti azt, hogy önálló családot alapítsanak, ugyanakkor e kötelezettségek megszűnését nyilván nem lehet bevárni – főleg a lányok esetén – a házasságkötéssel. A fent említett elméletek terjedése pedig tovább ront a helyzeten, mert éppen a szüleiről felelősen gondoskodó fiatal válik partiképtelenné is sokak szemében, így ezek önbeteljesítő jóslatként kezdenek működni.

A megoldást nem az jelenti, ha az eltávozók ferde szemmel néznek az otthonmaradókra, hanem ha újraosztjuk a társadalmi felelősséget és kötelezettségeket. Vagy a szülőknek kell vállalniuk azt, hogy gyermekeiket már tanulmányaik alatt hozzásegítik az önálló család kialakításához, vállalva egy ideig nemcsak a gyermekeik, de azok házastársának és gyermekeinek eltartását (ahelyett hogy azt az elvárást közvetítik feléjük, hogy csak biztos egzisztencia birtokában kössenek házasságot, ahogyan azt őseik tették), vagy a már különköltözött gyermekeknek kell nagyobb szerepet játszaniuk a szülők tartásában, gondozásában és ápolásában. Ha ugyanis nem könnyítjük meg az otthonmaradóknak a családalapítást, akkor éppen azok válnak életük alkonyán önhibájukon kívül – házastárs és gyermekek hiányában – magányossá, akik annak idején maguk ápolták szüleiket, ami egyrészt – valljuk be – nagyfokú igazságtalanság, másrészt biztos út ahhoz, hogy hosszabb távon felszámoljuk a nemzedékek közti szolidarítást és – megfelelő mennyiségű utánpótlás hiányában – magát a társadalmat is.

Aki pedig még a régi módon, fiatalon, aktív szülőkkel a háttérben tudott házasságot kötni, adjon ezért napjában ezerszer hálát az Istennek!

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: