Belül tágasabb

szivárványMottó:Az ember miatt nem átkozom meg többé a földet,
hiszen az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra.” (Ter 8,21)

A Biblia első lapjain, a Teremtés könyvének első fejezeteiben nagy mítoszok találhatók, amelyeket még a nem hívők is jól ismernek – legalábbis ezt gondoljuk. Hűséges olvasóim valószínűleg emlékeznek rá, hogy már foglalkoztam röviden a teremtéstörténettel (Genezis), a bűnbeesés történetével (Fekete, fehér, igen, nem), Káin és Ábel történetével (Zöld szemű szörnyeteg) és a bábeli torony történetével (Bábelből jelentjük …). Nem foglalkoztam viszont még a vízözön történetével, mert túlságosan nagy falatnak tűnt. Most is annak tartom, de talán megtaláltam hozzá a kulcsot …

Kezdjük azzal, hogy a vízözön története nem az ókori izraelitáktól származik. Meglehetősen egyetemes jellegű mítosz, de a bibliai történet egyes részletei arra utalnak, hogy szoros rokonságban áll a mezopotámiai Gilgames-eposzban fennmaradt vízözön-történettel. Nem lehet pontosan megmondani, hogy a történetnek van-e történelmi magja, vagyis az emberiség által átélt valamilyen konkrét katasztrófáról szól-e, vagy önmagában is szimbolikus történet, amelyet az ismert katasztrófák elemeivel dúsítottak (a mezopotámiai változatban hullócsillagokról is szó van, ezért egyes kutatók valamely aszteroida becsapódására gondolnak, amely szökőárt okozott, a bibliai történetben azonban csak esőről van szó). Figyelmünket ezért inkább fordítsuk arra, hogy miként jelenik meg ez a történet a Teremtés könyvében.

Noé történetébe a Szentírás többször is belekezd: először Káin és Ábel története végén, Szet családjának zárásaként szól Noéról és annak három fiáról, majd következik valami homályos történet az Isten fiairól és az emberek lányairól, amelynek következménye az, hogy az ember végső életkora 120 év lesz, majd beszél az emberek gonoszságáról, és ennek kapcsán arról, hogy meg akarja menteni Noét, és itt ismét elkezdi Noé történetét. Látszólag tehát összefüggéstelen mítosztöredékeket helyez egymás mellé a szerkesztő, azonban – még ha ezek a mítoszok eredetileg önállóak voltak is – a történetekből kibontakozik egyféle logikai ív. Ha meg akarjuk érteni ezt az ívet, először meg kell küzdenünk ezzel a homályos mítosszal.

Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön és leányaik születtek, az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. Ekkor az Úr így szólt: ‘Nem marad éltető lelkem az emberben örökké, mivel test. Életkora csak 120 év legyen.’ Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei. ” (Ter 6,1-4) Sokan – nem alaptalanul – ezt a mítoszt a régi, politeista héber mitológiára vezetik vissza: az istenek (“Isten fiai”) gyermekeket nemzettek halandó asszonyokkal (“emberek lányai”), így születtek meg a félisteni héroszok (“óriások”, “régi idők hősei”). Lehet, hogy ez a szöveg eredetileg erről szólt, de a Teremtés könyvének szerkesztője már egyértelműen monotesita volt, tehát nyilván átértelmezte, amikor ide beillesztette.

Ha figyelembe vesszük, hogy ezt a történetet közvetlenül Káin és Ábel története – tehát egyfelől a maguk emberi erejében, másfelől az Istenben bízó emberek eredetéről szóló mítosz – után következik, nagyon is valószínű, hogy a szerkesztő az Isten fiain már Szet leszármazóit, míg az emberek leányai pedig Káin népének asszonyait értette. Ne feledjük: a szerkesztő izraelita, akit kötnek a házasodási törvények; az ő szemében a pogányokkal való házasodás bűn, ami az erkölcsi lealjasulás egyik jele (ez a gondolat megjelenik majd Jákob és Ézsau történetében is). A szerkesztő szemében itt is erről van szó: az istenfélő nép fiai érzéki vágyaiknak engedve pogány nőkkel adják össze magukat (“látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik“), és ezzel rövidtávú célokért  elkótyavetyélik adottságaikat: erre utal, hogy gyermekeik hősök, óriások, de életkoruk drasztikusan lecsökken. Isten közbelépése is arra utal, hogy mindkét oldalon emberekről an szó: kifejezetten az embert bünteti, méghozzá azért, mert “test”: aki az isteni létmód helyett a testiséget választja, elveszti az örök életet. Előrebocsátva, hogy itt valószínűleg a héber politeista mítosz maradványával van dolgunk (sok olyan mítoszt ismerünk, ahol az isteni lények emberekkel folytatott románcának büntetése az isteni öröklét elvesztése), látnunk kell, hogy a szerkesztő itt már az életkorra helyezi a hangsúlyt, nem az öröklét elvesztésére.

A következő töredék már az emberi gonoszságról, mint a vízözön okáról szól: “Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében. Ezt mondta az Úr: ‘Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az ég madaraival együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket.’ Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében.” (Ter 6,5-8.) Itt a szöveg – nagyon antropomorf módon – arról számol be, hogy Isten az emberi gonoszság miatt az ember és világa elpusztítására szánja el magát, ám mégis talál egy kivételt: ez Noé. Ez a kis töredék látszólag semmi más, mint a “Nagy Mítosz” okmagyarázó bevezetése; a jelen szerkesztés mellett azonban beleillik abba a logikai ívbe, amely a kulcsot szolgáltatja majd a vízözön történetéhez, sőt az egész üdvtörténethez.

Ez az ív a bűnbeesés történetével indul: Isten eltiltja az embert az élet fájától (a szövegből kitűnően ez a célja a kiűzetésnek a Paradicsomból), megfosztva ezzel az örök élettől (Ter 3,22-24); Ádám, majd Szet utódai hosszú, ámde véges életet élnek (Ter 5); az emberek lányaival kötött házasság után azonban ez az életkor lecsökken a “normális”, mai tudásunk szerint is végső életkort jelentő százhúsz évre; a gonoszság további elhatalmasodása miatt teljes egészében elvész az emberek élete, amelyet csak rosszra használtak. Isten tehát a bűn visszaszorítása, a gonoszság megfékezése érdekében – mivel az ember természetéhez tartozó, a bűn által megrontott szabad akaratot nem “kapcsolhatja ki” – az emberi cselekvés külső kereteit szűkíti azzal, hogy az emberi élet hosszát korlátozza; ennek legvégsőbb, legszélsőségesebb megvalósulása az emberiség kiirtása, vagyis a vízözön.

A pusztítás azonban mégsem egyetemes, mert egy ember családostul és állati udvartartásával (a teremtéstörténetben is úgy tűnnek fel az állatok mint az ember udvartartása) megmenekül. Ez az elem ugyan a párhuzamos történetben is szerepel, ám két különbség mégis van. Egyrészt a szöveg hangsúlyozza, hogy Noét igaz volta különbözteti meg a pusztulásra szánt világtól (“Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között. …  A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért.”), másrészt megjelenik egy új gondolat, amely új távlatot nyit az üdvtörténetben, és amely a vízözön utáni események leírásában hangsúlyossá válik: a szövetségkötés gondolata (“vízözönt bocsátok a földre, hogy eltöröljek minden testet, amely az ég alatt létezik; el fog pusztulni minden, ami a földön van, Veled azonban szövetséget kötök.“).

Maga a vízözön története részleteiben sok tekintetben rokon a mezopotámiai történettel, de látnunk kell, hogy a szerkesztés során hangsúlyosan – a teremtéstörténettel összevetve látható módon – az Isten által alkotott rend és világ felszámolását vetíti elénk. Először is “megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az ég csatornái“; itt nem egyszerű esőről van szó, hanem arról, hogy az alsó és felső vizek betörnek a kettő közötti térségre; ezt az érzetet erősíti az is, hogy  “az ár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett… A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított. Tizenöt könyöknyivel múlta felül a víz őket, annyival emelkedett a hegyek fölé“. A teremtés második („A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.“) és harmadik (“Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.“) napjának munkája látszólag kárba vész, és ezzel együtt elpusztul mindaz, amit Isten a hatodik napon teremtett:  az állatok és az ember. Isten az anyagi világot az ember lakhelyéül rendelte, és határait úgy szabta meg, hogy védjék az embert; most az ember elpusztítása érdekében átjárhatóvá teszi ezeket a határvonalakat. A pusztulás azonban nem teljes, a világ nem süllyed vissza a káoszba: megmaradnak a napok, és az alsó és felső vizek nem érnek újra össze:  a víz felszínén, a szilárd boltozat alatt úszik a bárka, benne az emberiség és az állatvilág maradékával.

A vízözön elmúltával Noé kijön a bárkából, és áldozatot mutat be, amelyet Isten jóindulattal fogad; ez az elem a mezopotámiai változatban is szerepel. Itt azonban valami egészen furcsa fordulat áll be, ami csak a bibliai történet sajátja: “Amikor az Úr megérezte a jó illatot, így szólt magában: ‘Az ember miatt nem átkozom meg többé a földet, hiszen az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra. Nem törlök el még egyszer minden élőlényt, ahogy megtettem. Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.’ ” (Ter 8,21). Isten szemmel láthatólag belenyugszik, hogy az emberi akarat rosszrahajlóvá vált a bűnbeesés következtében, és letesz arról, hogy létrendi változtatásokkal tartsa féken a rosszat.

De ennél még többet is mond és tesz: “Isten megáldotta Noét fiaival együtt, és így szólt hozzájuk: ‘Legyetek termékenyek, szaporodjatok, és töltsétek be a földet. A föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen és rettegjen tőletek: a kezetekbe adom őket. Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül, mindent nektek adok, mint a zöld növényt. Csak élő állatot vérével együtt nem ehettek. A ti véreteket, éltető véreteket is számon fogom kérni. Számon kérem minden állattól és minden embertől. Mindenkitől, még a testvértől is számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert. Tehát legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, és uralkodjatok rajta.” (Ter 9,1-7).  Ez bizony új világrend, amely alkalmazkodik a bűn jelenlétéhez, hiszen a teremtéstörténetben még így szólt az áldás: “Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. …Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.” (Ter 1,28-29).

Isten tehát már nem korlátozza tovább az ember cselekvési terét, sőt, növeli annak belső tágasságát: bár az állatok eredetileg az ember udvartartásául, segítőiül szolgáltak, Isten elfogadja, hogy az ember eszközként, sőt táplálékként tekintsen rájuk, ezért félni és rettegni fognak az embertől, akinek az erőszakosság második természetévé lett. Az ember hatalmát azonban Isten korlátok közé szorítja. Egyrészt a vér elfogyasztása tilos, miként az emberi vér kiontása is: az ember érezheti magát az anyagvilág korlátlan urának, de az éltető lélek felett (a vér az ókori ember számára az élet hordozója l.: Vérivók) nem nyerhet hatalmat. Másrészt – és ez is új elem – az emberi élet kioltásának a büntetése a vérbosszú: az emberi erőszakot tehát maga az emberi erőszak hivatott megfékezni és megtorolni.

Isten feladta volna a harcot a gonoszság ellen? Nem! Isten mindössze harcmodort váltott, új fegyvere nem a gonosz elpusztítása, hanem a szövetség ember és Isten között: “Nézzétek, szövetséget kötök veletek, s utánatok utódaitokkal és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal s az összes mezei vaddal, mindennel, ami kijött a bárkából, a föld minden állatával. Megkötöm veletek szövetségem, többé nem törlök el minden lényt a földről vízözönnel, és nem jön olyan áradat, amely elpusztítja a földet.” (Ter 8,9-11). Bármilyen furcsán hangzik is Isten tulajdonképpen már a vérbosszú meghirdetésével is erre utal: a bűn elleni harcot nem egymagában, Teremtőként vívja meg, hanem az ember segítségével, Üdvözítőként. Isten szövetséget köt azokkal, akik hajlandóak felvenni a harcot a világban található gonoszsággal, és rajtuk keresztül vívja meg harcát a bűn és a világban működő gonoszság ellen. Ez a történeti üdvrend vezérmotívuma: a vízözön utáni történetek: Ábrahám, Izsák, Jákob, majd Izrael története mind-mind arról szól, hogy Isten kiválaszt egyeseket az emberek közül, szövetségre lép velük, hogy általuk megvívja a harcát a gonoszsággal szemben; ezek az emberek a “szent maradék”, amelyből Isten újjáalkotja és megszenteli a bűn következtében pusztulásra ítélt világot. Ez az az üdvtörténeti ív, amely Jézusban éri el csúcspontját, aki az Úr Felkentjeként vállalja ezt a harcot bűntelenül mindhalálig, és ezzel megdönti a Gonosz hatalmát.

Megváltozott volna Isten a vízözön következtében? Nem, hiszen már a bűnbeesés történetében is felfedi tulajdonképpeni tervét: ember által akarja legyőzni a Kísértőt. Ennek a szakasznak inkább az a jelentősége, hogy megmutassa: Isten ugyan elég hatalmas ahhoz, hogy korlátozza a bűnös ember cselekvésének külső kereteit, azonban ezzel még nem tudná jobbá tenni a világot, hiszen az ember természetéhez tartozik a szabad akarat, ezért csak az ember elpusztításával lehet a gonosz embert teljesen ártalmatlanítani, így ez az út zsákutca: a bűnös embert lehetőségeinek korlátozása révén a bűn csak az emberiség kipusztításával lenne végleg legyőzhető. Isten ezért választotta a “kevésébé hatékony” másik utat, amikor az ember megtérésére, Isten és ember szövetségére épít: ez a valódi, történelemben megvalósuló üdvtörténet, Isten valódi “harcmodora”, ami – mi már tudjuk – Krisztusban végül sikerre vezetett.

Mi is sokszor gondoljuk, hogy jó lenne, ha Isten megbénítaná, ártalmatlanná tenné, kiiktatná a gonoszokat; a vízözön története azonban arra figyelmeztet, hogy Isten nem azért nem teszi ezt, mert közömbös a gonoszsággal szemben, vagy mert nincs hozzá elég ereje, hanem azért, mert elég bölcs ahhoz, hogy tudja: ezzel a módszerrel nem lehet legyőzni az emberi gonoszságot. Ne kívánjuk tehát, hogy Isten iktassa ki a bűnt a világból az által, hogy szűkíti az emberi szabadság kereteit, hanem Isten szövetségeseink álljunk neki a munkának, és mi magunk szorítsuk ki életünk szabad akartunk által uralt részéből a bűnt és a gonoszságot!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: