Változatok egy témára

felszínenMottó: “… nem értem, miért tehetted, amit tettél az ember ellen?
Aki bűnös, hadd hordozhassa bűne súlyát, vezekelhessen;
aki vétkes, megbánva vétkét, könnye árán megtisztulhasson!
S miért kellett mindet megölnöd? A bűnös lakolhatott volna özönvíz nélkül …
(Éa beszéde, Gilgames-eposz, XI. tábla)

A legutóbbi bejegyzésemben úgy írtam az özönvíz-történet jelentőségéről, elhelyezve a bibliai szövegkörnyezetbe, hogy magáról a történetről nem sokat szóltam. Tekintettel azonban arra, hogy a  bibliai Özönvíz-történet számos ponton eltér a mezopotámiai hagyománytól, érdemes lehet a két történetet összevetni, mert – amint látni fogjuk – a feltételezett előkép és a bibliai történet eltérései is fontos tanításokat hordoznak.

Először is fontos jeleznünk, hogy amikor a mezopotámiai történetről beszélünk, valójában nem egyetlen szövegváltozatról beszélünk, hanem több, különböző korokból fennmaradt történetről, amelyek valószínűleg egy közös eredetire mennek vissza. A legismertebb szövegváltozatot az ún. Gilgames-eposz XI. táblája tartalmazza; ez az újasszír korból való, tehát nagyjából az izraelita királyok korával egyidőben született; ennél korábbi az óasszír változat a  Kr. e. II. évezred közepéről, amely elsőként tartalmazza a Gilgames-mondakör keretében a vízözön történetét. Ennél is korábbi az akkád Atrahasis-mítosz első változata, amely a Kr. e. XVIII. században születhetett. Eredetileg ennél is korábbi lehetett a sumér nyelvű Ziuszudra-mítosz, amelyet azonban csak egy Kr. e. XVII. századi töredékes másolatból ismerünk. A különböző mezopotámiai szövegváltozatok azonban alapvető vonásaikban megegyeznek, ezért beszélhetünk többé-kevésbé egységes mezopotámiai történetről.

A mezopotámiai vízözön-történet hőse egy surrupaki király, illetve surrupaki gazdag ember. Ziuszudra, illetve Atrahaszisz szerepel is az ún. sumer királylista egyes változatain, mint Surrupak vízözönt megelőző utolsó királya. Annyiban lehet konkrét történeti magja az e személyhez kötött özönvíz-történeteknek, hogy az ásatások szerint Kr. e. XXIX. évszázadban a dél-mezopotámiai városokat, ideértve Surrupakot is, nagyjából Kis vonaláig, egy hatalmas áradás pusztította el. A sumer királylista szerint a vízözönt közvetlenül megelőzően a “királyság”  Surrupakot illette meg, utána azonban Kisre szállt; ez az értesülés jól összeegyeztethető az ásatások eredményével: nyilván Surrupak annyira súlyos károkat szenvedett az áradás folyamán, hogy vezető szerepét elvesztette az áradás során kisebb mértékben károsodott Kis rovására. Mindenesetre a mezopotámiai történet gazdag és hatalmas, ugyanakkor jámbor emberről beszél. A bibliai történet azonban pusztán így jellemzi Noét: “Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között” (Ter 6,9); semmi sem utal arra, hogy gazdag vagy előkelő ember lenne; Ádámnak azon leszármazói közül való, akik nevéhez nem fűződnek nagy tettek.

A mezopotámiai történetben az istenek tanácsa dönt a vízözönről,  az események fő mozgatója azonban Enlil isten, a Levegő Ura, aki valószínűleg a sivatagi viharokat személyesíti meg. A Gilgames-eposz nem adja meg kifejezetten a vízözön okát, bár Éa szemrehányásából úgy tűnik, hogy az emberek bűneit tekintették oknak; az Atrahazisz-mítosz szerint azonban az emberek zajongása zavarta az isteneket, és Enlil már korábban is 1200 évente pusztító éhínséggel és aszállyal igyekezett megtizedelni az embereket. (A Gilgames-eposz szerint a vízözönt is ilyen aszály előzte meg, legalábbis erre utal Um-napistim honfitársaihoz intézett beszéde.)  A történet hősét Enki vagy Éa isten, a Föld Ura – aki Apsu legyőzése után a vizek istenévé is vált – menti meg az által, hogy felhívja, hogy kincseit hátrahagyva házából bárkát építsen. A bibliai történetben értelemszerűen mindenről Isten dönt, és egyértelműen az emberek gonoszsága a pusztítás oka, de Noét is jámborsága miatt menti meg Isten.

A mezopotámiai történetben a város lakóinak érdeklődését felkelti a bárka építése, ezért a főhősnek hazudnia kell nekik: azt állítja, hogy Enlil isten haragja miatt száműzetésbe vonul délre, Enki földjére, ezért épít(tet)i a hajót, amelyet aztán levontatnak a tengerig, és ott várja lehorgonyozva az égi jelet, a gabonaesőt.  A bibliai történetben azonban szó sincs arról, hogy Noé környezetének érdeklődését felkeltené a bárka, amelyet Noé a szárazföldön maga épít, még akkor sem, amikor családjával és az állatokkal bezárkózik a bárkába. Ez annál is különösebb, hiszen a vízözönre csak hét nappal ez után kerül sor. Noé a bárkában tehát egy olyan figyelmeztető jel, amelyre a kortársak nem figyelnek oda. Az igaz embert a környezete mindig is kissé bolondnak tartja, amiért igyekszik az erkölcsi törvényekhez szabni tetteit, ezért amikor valami tényleg különleges, látszólag értelmetlen dolgot tesz (bárkát épít a szárazföld közepén, és beköltözik a bárkába), már oda se figyelnek, hiszen elkönyvelték róla, hogy ostobán viselkedik. Noé környezete tehát megvonja a vállát, és éli tovább a maga életét, anélkül, hogy rákérdezne Noé valóban különös viselkedésének okára. Erre a közönyre Jézus maga is utal, amikor Jeruzsálem pusztulása kapcsán beszél a második eljövetelét megelőző jelekről: “Ahogyan Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24,37-39).

A mezopotámiai történetben Enki – a bibliai történethez hasonlóan – csak életmentésre szánja a hajót, és kizárólag a főhőst és családját, valamint az állatokat parancsolja felvinni a hajóra; a hős azonban magával viszi minden vagyonát, rokonságát, szolgáit és kézműveseket is. A mezopotámiai történet e mellett részletesen leírja, hogyan készült el a hajó, és hogyan töltötték meg rakománnyal. A bibliai történet ezzel szemben ezeket a részleteket nem ismerteti, csak Isten parancsát, és csupán megjegyzi: “Noé úgy is tett, pontosan úgy járt el, ahogy Isten megparancsolta neki. …Noé úgy tett, ahogy az Úr megparancsolta neki“. A bibliai történet tehát itt is Noé jámborságát, adott esetben Isten iránti feltétlen engedelmességét emeli ki. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy lehet: a mezopotámiai történet őseredeti változata a bibliai történethez állt közelebb, és csak a később – a mesterségek fennmaradására adott magyarázatként – került bele az engedetlenség mozzanata.

A mezopotámiai történetben a vízözön előjele az, hogy búzaszemek esnek az égből. Ezt követően zivatar következik, majd átszakadnak a gátak és tűz is pusztít a városban; a vízárat a déli szél dagasztja. Részletes leírást kapunk arról, hogyan menekülnek az emberek, sőt később már maguk az istenek is egyre magasabbra, míg már nem tudnak tovább menekülni. A pusztulás hat napig tart, majd a vizek visszatérnek a tengerbe, a nap kisüt, de a bárka ablakából kitekintve mindenütt csak pusztulást lát a hős;  a hatalmas tengeren egyetlen szigetként emelkedik a Niszir (“megmenekülés”) hegye, ahol a bárka megfeneklik. Itt tíz napot vesztegelnek; a hetedik naptól naponta kiereszt egy madarat (galambot, fecskét, hollót), míg a tizedik napon kiengedett madár már nem tér vissza. Ekkor a hős kiereszti az állatokat, majd áldozatot mutat be az isteneknek.
A bibliai történetben a vízözön előjele: Noé Isten parancsára bemegy a bárkába. Hét napig nem történik semmi, majd hirtelen “megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az ég csatornái. Az eső negyven nap és negyven éjjel zuhogott a földre.”  (Ter 7,11-12) A bibliai történet nem ecseteli az emberek riadt menekülését, e helyett a bárka és a benne lévők sorsára összpontosít: “A víz megdagadt és fölemelte a bárkát úgy, hogy a föld felett úszott. Az ár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett, a bárka azonban a vízen úszott. A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított; tizenöt könyöknyivel múlta felül a víz őket, annyival emelkedett a hegyek fölé.” (Ter 7,17-20), a pusztulásnak csupán a tényét jegyzi meg, és ezzel is a bárkában lévők sorsát emeli ki: “így minden élőlény elpusztult, amely a földön mozgott: madarak, háziállatok, vadállatok, mindenféle földi csúszómászó és minden ember; minden, ami lélegzett, ami a szárazföldön élt, elpusztult. Így törölt el (Isten) minden élőlényt a földön: az embertől az állatig, a csúszómászókig és az égi madarakig; mind eltörölte őket a földről, csak Noé maradt meg, és ami vele volt a bárkában” (Ter 7,21-24). Bár az eső negyven nap után eláll, a víz még százötven napig árad: valószínűleg az a tapasztalat tükröződik itt, hogy az árhullám nem szűnik meg nyomban az esőzések elmúltával, hiszen a vízgyűjtő területen leesett eső csak később ér le a síkságra, így az esőzések elmúltával a folyók még nem  kezdenek apadni. Az apadás a Biblia szerint Isten irgalmának köszönhető: “Isten megemlékezett Noéról és minden vadállatról, minden háziállatról, ami vele volt a bárkában; Isten szelet támasztott a föld felett, mire a víz apadni kezdett. A mélységek forrásai és az ég csatornái bezárultak: az eső megszűnt esni az égből, és a víz lassan elapadt a földön” (Ter 8,1-3). A százötvenedik napon a víz annyira visszahúzódott, hogy a bárka megfeneklett Urartu hegyén, vagyis Észak-Mezopotámiában (az Ararát szó a téves pontozás eredménye). A további apadás eredményeként, 63 nap múlva kiemelkednek a vízből a hegycsúcsok, újabb negyven nap múlva Noé kiengedi az első madarat (egy hollót), utána hét naponta két újabb madarat (két galambot). Miután az utolsó madár már nem tér vissza, Noé kinyitja a bárka tetejét és kinéz; ekkor már nincs víz a föld felszínén, de még nedves a föld; csak 67 nappal később szárad fel annyira, hogy ki lehet lépni a szárazföldre. A bárka elhagyására Isten ad engedélyt; ezt követően Noé is áldozatot mutat be.
A mezopotámiai történet alapvetően egy konkrét áradás történetét mondja el, bár bizonyos elemei arra utalnak, hogy ez összeolvad egy kozmikus méretű pusztulás képével: erre utal valamennyi élő elpusztulása, az istenek menekülése az özönvíz elől, valamint a  Niszir-hegy szigetként említése. A bibliai történet ezzel szemben elsősorban egy kozmikus méretű pusztulás története, amelyet azonban a szerkesztő igyekszik szimbolikus keretbe (egy évig tartó özönvíz, negyven napig tartó eső, 150 napig tartó áradás, 7 naponként kibocsátott madarak)  illeszteni és bizonyos mértékig racionalizálni (utal a szélre, mint amely felszárítja a vizet). A közös elemek a kozmikus pusztulás történetéhez kötődnek, ezért egyáltalán nem biztos, hogy az általunk ismert mezopotámiai történetek tekinthetők a bibliai történet közvetlen forrásának, inkább arról lehet szó, hogy Mezopotámiában egy a Közel-Keleten általánosan ismert mítoszt azonosítottak a Kr. e. XXIX. századi dél-mezopotámiai nagy árvízzel.

A mezopotámiai történetben az áldozat illatára az istenek odagyűlnek Niszir hegyére; Innin, a Nád Úrnője, a termékenység (eredetileg talán a megtermékenyítő iszapot hozó folyóvíz) istennője – a Gilgames-eposzban Istár (a bibliából is ismert Astarte, Astarot), a Hajnalcsillag – ismét kifejezi, mennyire megbánta a pusztítást, és Enlilt okolja a pusztításért. Végül Enlil is megérkezik, és haragját fejezi ki amiatt, hogy nem pusztult el minden ember; Enki (Éa) erre szemrehányást tesz Enlilnek a kollektív büntetésért, és az egyéni büntetés mellett tör lándzsát. Enlil erre megenyhül, és maga vezeti ki a bárkából a megmaradt embereket, sőt, a hőst és feleségét halhatatlan istenné teszi, és egy távoli szigetre viszi. A bibliai történetben is szerephez jut az áldozat illata: ” Amikor az Úr megérezte a jó illatot, így szólt magában: ‘Az ember miatt nem átkozom meg többé a földet, hiszen az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra. Nem törlök el még egyszer minden élőlényt, ahogy megtettem. Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.’” (Ter 8,21-22) Az áldozatbemutatás tehát itt Isten irgalmát és megértését kelti fel; Isten ezután megáldja az embereket és az állatokat, és ígéretet tesz nekik arra, hogy nem lesz többé vízözön; Noé azonban halandó ember marad; esendőségét jól mutatja lerészegedésének története (Ter 8,20-27), és bár még sokáig él, végül meg is hal.

Itt legyen szabad megjegyezni, hogy az áldozat-bemutatás jelenete nem véletlenül hasonlít ennyire ebben a két történetben, mert ez lehetett az eredeti kozmikus mítosz kulcsa: az isten(ek) haragját az áldozat csillapítja le. Az ókori ember sem volt ostobább, mint a mai ember: általában tisztában volt a természeti erők normális működésének menetével (például a víz körforgásával), de a rendkívüli változások, a természeti katasztrófák okai homályban maradtak előtte (ma sem mindig tudjuk, mikor és pontosan miért történnek ezek, csak mi már betanultuk azt a hittételt, hogy “mindenre van tudományos magyarázat”), ezért amikor e természeti erőket megszemélyesítették, szeszélyes és veszedelmes istenekként tekintettek rájuk, akiknek a haragja bármikor pusztulást hozhat az emberiségre. A szeszélyes és sértődékeny isteneket pedig áldozatokkal kellett kiengesztelni: az eredeti vízözön-történet is az áldozat-bemutatás fontosságát és hatékonyságát hivatott igazolni.

A bibliai történet azonban – bár közös gyökere is van a mezopotámiai történetekkel – alapvetően áthelyezi a történet súlypontját: nem a pusztítás nagyságára helyezi a hangsúlyt (a mezopotámiai történetben a vízözönt elhatározó istenek maguk is megijednek a pusztítástól), nem is az áldozat szükségességére, hanem Isten és Noé szövetségére: egyfelől arra, hogy Noé mindenben engedelmeskedik Istennek; másrészt arra, hogy Isten még a kozmikus pusztulás közepette is megoltalmazza a jámbor embert; ez a felállás fog majd tükröződni az üdvtörténet folyamán a pátriárkák, majd Izrael történetében: Isten parancsainak megtartása fejében Isten megoltalmazza övéit.

Míg a mezopotámiai történetben az istenek a büntetés kollektív jellege miatt ítélik el a vízözönt kezdeményező Enlilt, addig a bibliai történetben Isten nem a pusztítás egyetemes jellegének jogosságát kérdőjelezi meg, inkább azt fogadja el, hogy az emberi természethez most már hozzátartozik a bűn.  Az üdvtörténet Isten irgalmának története, amellyel Isten a bűnös emberhez hajol le, alapelve pedig ez: “mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán” (Róm 3,23-24).

A vízözön történetében ezért mind az Ó-, mind az Újszövetség hangsúlyos alapgondolata benne rejlik: mind a törvény megtartásáért járó isteni védelem, vagyis az Isten igazságossága, mind a bűnök ellenére adott áldás, vagyis az Isten irgalmassága. (Persze a szembeállítás így félrevezető, hiszen Isten igazságosság és irgalma nem áll egymással ellentétben, miként az Ó- és Újszövetség sem áll egymással szemben.  Valós viszonyukat Szent János fejezi ki jól: “a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk” (Jn 1,17).) Ez szerintem egyáltalán nem véletlen: a vízözön története alapozza meg azt a világrendet, amelyben az üdvtörténet eseményei játszódnak.

A vízözön történetét olvasva tehát mi se ragadjunk le a pusztulás képeinél, annál, hogy vajon megtörtént eseményről tudósít-e a Biblia, milyen szörnyű pusztulást  eredményezett Isten haragja stb., hanem ismerjük fel benne Isten igazságosságát és irgalmát, amelyek Isten nagy tetteit mozgatják! A vízözön története tehát ne a félelmet, hanem a bizalmat keltse fel bennünk az Isten iránti, aki elfogadja bűnös voltunkat, és – bár megtehetné – nem pusztít el minket bűneink miatt, engedelmességünket viszont szerető oltalmával jutalmazza!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: