Obsitosok ünnepe?

csataMottó:Ne legyen nyugtalan a szívetek!
Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!
Atyám házában sok hely van,
ha nem így volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ma Mindenszentek ünnepe van, amely tavaly óta már Magyarországon is (ismét) kötelező egyházi ünnep. A Mindenszentek ünnepét a népi hagyományban elnyomta a holnapi ünnep, a Halottak Napja, pedig valójában ez a nagyobb ünnep. Persze azért, mert sokan így gondolkodnak: szentek kevesen lesznek közülünk, de az biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk. Azért gondolják így, mert téves elképzelésük van az életszentségről, és nem érzik magukban a lehetőséget arra, hogy szentekké váljanak. Pedig szentté válni nem is olyan  rendkívüli dolog: erről szól ez a mai ünnep.

Sokan a szentséget a tökéletesség valamiféle mozdulatlan, változást nem tűrő állapotának tekintik. A valóságban ez legfeljebb Isten szentségére igaz; a tökéletesség és változatlanság azonban valójában Isten létmódjából adódik, így a keresztény életszentség nyilván nem ezt jelenti, hiszen mi magunk emberek vagyunk: tökéletlenek és változékonyak. A mi életszentségük Isten szentségéből fakad: minél jobban kapcsolódunk Istenhez, annál jobban átjár minket az Ő szentsége: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég” (Jn 15,5-6). Aki tehát az életszentséget pusztán az erkölcsi parancsok tökéletes megtartása révén, a maga erejéből akarja megvalósítani, kudarcra van ítélve: a szentség ugyanis az Istennel való élő, eleven kapcsolat gyümölcse.

Persze, ettől még nem biztos, hogy sokan a fejükhöz kapnak, és azt mondják: “Ja, ha így van, akkor én is lehetek szent!”, mert éppen itt éreznek fájó hiányosságot magukban: úgy érzik, hogy Istennel való kapcsolatuk rossz, vagy éppenséggel már teljesen el is szakadtak Tőle. És miért? Mert nem érzik magukat erkölcsileg tökéletesnek, hiszen – okkal vagy ok nélkül – gondolataikat, vágyaikat nagyonis evilágiasnak, szavaikat és tetteiket bűnösnek találják. De még ha törekszenek is a jóra, akkor is úgy érzik, hogy érzelmileg nem tudnak azonosulni az Isten ügyével, életük szánalmas és sokszor sikertelen küszködés, hogy megmaradjanak a jó úton (vagy inkább hogy visszatérjenek a jó útra). Márpedig Isten azokkal van “jóban”, akik kerülik a bűnt, és teljes odaadással, életüket is megvetve, megingathatatlan hűséggel teszik a jót. Azt hiszem, hogy ez a hamis helyzetértékelés egyrészt a főparancs félreértésén, másrészt egy hamis istenképen alapul, amelynek fényében magunkat sem olyannak látjuk, ahogyan kellene.

A főparancs valóban azt mondja: “Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (Mtörv 6,5); Jézus ezt a parancsot némiképp másként fogalmazza meg: “Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből“(Mt 22.37). Az Ószövetség nyelvezetében azonban a szív nem az érzelem, hanem az akarat székhelye, a lélek pedig az ember legbensőbb, igazi valója, így ez a parancs nem valamiféle hangulati-érzelmi azonosulást vár el, valamiféle önfeledt, lángoló szerelmet, hanem az akarat, a személyiség és a képességek (értelem) Isten ügyének szolgálatába állítását. Annak alátámasztására, hogy ez nem utólagos belemagyarázás, álljon itt a főparancs eredeti szövegkörnyezetében: “Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben, és vésd gyermekeidnek is az eszébe, beszélj róluk, amikor otthon tartózkodsz s amikor úton vagy, amikor lefekszel s amikor fölkelsz. Igen, jelként kösd őket a kezedre, legyenek ék a homlokodon. Írd fel őket házad ajtófélfájára és kapujára! Ha majd az Úr, a te Istened elvezérel arra a földre, amelyet atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküvel ígért, … vigyázz, meg ne feledkezz az Úrról, aki kivezetett Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Féld az Urat, a te Istenedet, tiszteld és az ő nevére esküdj!” (MTörv 6,4-13). Mózes az istenfélő életre hívja fel testvéreit ebben a beszédben; arra, hogy legyen gondjuk az Isten parancsaira és semmilyen körülmények között se felejtkezzenek el Istenről, akinek felelősek vagyunk a tetteinkért.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy Isten ezeket a parancsokat nem azért adta, hogy minket próbára tegyen, vagy hogy hatalmát fitogtassa, hanem azért, mert szeret minket. Az erkölcsi parancsok valójában olyanok az ember számára, mint a használati utasítás a mosógép számára: figyelmen kívül lehet hagyni, de annak a mosógép (ember) látja kárát. Ezzel együtt tudjuk, hogy az emberi természet az áteredő bűn következtében megromlott, akaratunk rosszra hajlóvá, értelmünk a kísértésekre fogékonnyá vált, ezért mindnyájan követünk el bűnöket, szembeszegülve ez által Isten parancsaival. Sokan pasztorális megfontolásokból már kisgyermekkorban azt tanítják: “ne légy rossz, mert akkor nem fog szeretni a Jóistenke!“; feltételezve, hogy Isten haraggal  fordul a bűnöshöz, de legalábbis sértődötten visszahúzódik, mint Az ember tragédiájában: “Ádám, Ádám! elhagytál engemet, Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.” Én is sokaktól hallottam – valószínűleg nyomasztóan rájuk telepedett tökéletlenségük tudata, meg az Istennel való bensőséges kapcsolat érzetének hiánya – azt, hogy rájuk az Isten haragszik.

Ez azonban tévedés, hiszen Szent Pál is azt írja, hogy: “Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”  (Róm 5,6-8), másutt meg ezt: “Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg. “(2Tim 1,11-13). Istennek nyilván rosszul esik, ha engedetlenek vagyunk iránta, és félt is minket a bűntől, hiszen tudja, milyen veszélynek tesszük ki magunkat, amikor bűnt követünk el, de abban az értelemben, ahogyan mi használjuk ezt a szót, nem “haragszik”. Ha valakit szeretünk, de ő visszautasítja a jó tanácsainkat, és ez által veszélynek teszi ki magát, ez ok arra, hogy magára hagyjuk, és megszakítsunk vele minden kapcsolatot? Ha meg kell küzdenünk azért, akit szeretünk, akkor inkább hagyjuk a csudába az egészet? Milyen szeretet ez? Nemde inkább kétségbeesett harcot kezdünk, hogy megmentsük, akit szeretünk, és hogy visszaállítsuk vele azt a kapcsolatot, ami neki biztonságot, nekünk örömet jelent? Ezen felül, Isten nemcsak a pillanatnyi állapotot látja, hanem látja életünk egész ívét, ezért bűneinket is helyén tudja kezelni. Gyenge példa, de talán közelebb visz a helyzet megértéséhez: ha a kedvesemről tudnám, hogy később elnyerem mind a kezét, mind a szívét, mostani elzárkózó magatartása akkor is fájna, de nem ejtene kétségbe, sőt talán még humorosnak is találnám, amikor azt mondja, hogy ő aztán velem “soha, de soha”.  Isten viszont valóban tudja, hogy melyik gyermeke az, aki ugyan nemet mond neki, de utóbb mégis megteszi az akaratát, és ki az, aki csak ígérget, de végül mégsem tesz soha semmit (Mt 21,28-31).

Végül fel kellene végre fognunk, hogy földi életünk során hadműveleti területen mozgunk, ahol Isten és a Gonosz erői harcolnak – a mi lelkünk üdvössége felett. Már csak a harc tétje miatt sem tekinthetjük magunknak kívülállóknak, de ráadásul a Gonosz kifejezetten minket támad, hiszen az Istennel szemben nincs esélye. Az Ellenség félelmetes harcos, értelmi képességeit tekintve magasan felettünk áll, már nincs vesztenivalója, és minden eszközt bevet, amit csak testi-lelki pusztításunkra rendelkezésére áll. Az ellene folytatott harcunk azonban egyáltalán nem reménytelen, hiszen “az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallanak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük” (Jer 20,11). A harc tehát bármilyen heves, Isten győzelme nem lehet kétséges. Tapasztalatból mondom: Isten nem késlekedik a felmentő sereggel, noha nem is kapkod. Legutóbb két hónap határidőt kaptam egy munkára, amihez egyszerűen nem jutottam hozzá, annyi egyéb feladatom volt. Három nappal a határidő lejárta előtt úgy tűnt, reménytelen a feladat teljesítése, és még azt sem mondhattam, hogy én magam teljesen vétlen vagyok a dolgok ilyetén alakulásában. Aztán Isten mellém állt, és a munkát elvégeztem határidőre annak ellenére, hogy egy nem várt helyettesítési kérésnek is eleget tettem az utolsó előtti napon.  Fantasztikus érzés, amikor az Isten ereje átjárja az embert, de nem szabad ilyenkor sem elfelejteni, hogy ez az erő nem a sajátunk, és mi magunk sebezhetők vagyunk. De csoda-e ilyen heves harcok közepette, ha megsebesülünk? Inkább az lenne csoda, ha sértetlenül megúsznánk a harcot! Mégis, sokan úgy gondolják, hogy aki az Ellenség mérgezett fegyverétől származó sebeket hordoz, az már nem is lehet jó harcosa az Istennek, hiszen ha olyan jó harcos lenne, az Ellenség nem tudta volna megsebesíteni.

Azt hiszem, itt a mi fő tévedésünk a szentekkel kapcsolatban: úgy gondoljuk, hogy a szentek Isten seregének vasalt egyenruhájú tisztjei, csillogó, fényes páncélú lovagjai, akik nem kaptak, és ezért nem is viselnek sebeket. Holott nem csak az a jó harcos, aki tisztán megőrzi a ruháját, és aki nem sebesül meg a harcban, hanem az is, aki tépett uniformisban is, horpadt mellvértben is, repedt pajzzsal is, törött karddal is, a sebektől elborítva is tovább harcol, hogy megvédje az állásait, visszahódítsa az elveszett területeket, vagy legalább némiképp feltartóztassa az ellenséget. Meglehet, az üdvözültek sebei már behegedtek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében, drága köntösbe öltöztették őket, és gyűrűt húztak az ujjukra, de nem ettől lettek Isten kedvelt gyermekei.  A szentek azért lettek szentek, mert harcba szálltak bűneikkel, és nem azért, mert nem követtek el bűnt, és ez az, ami a gonosz és az igaz embert valójában megkülönbözteti: “mert az igaz fölkel, ha hétszer elesik is, de a gonosztevők esése végzetes” (Péld 24,16).

Ennyit mi is megtehetünk, ha Isten hűségére építjük az életünket, és nem a saját erőnkre …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: