Oly’ nehéz a választás II. – Valódi-e az Igazi?

igaziMottó:Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból
megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.” (Ter 2,22)

Mielőtt néhány gyakorlati kérdést megvizsgálnék, először is egy jószándékú, ám már keresztény körökben is ható, ártalmas nézetre szeretném felhívni a figyelmet.  Nevezetesen arra, hogy aki sokáig nem talál párt, az saját magának köszönheti, hiszen túl nagyok az igényei, ezért neki kell megváltoznia és megértenie, hogy “nem jön el a szőke herceg”, és “Igazi nem létezik”. Míg előbbi állítással általában egyet tudok érteni (bár ha a Földön csekély számban élő szőke hercegek is nősülnek, akkor nyilván van, akihez tényleg eljön a szőke herceg), utóbbival azonban nem, és ennek hangoztatását nagyon károsnak tartom, mert csak arra jó, hogy az őszinte keresőket elkedvetlenítsük, és a házasságokat rossz kompromisszumokra építsük. Ráadásul ez az állítás nem is igaz.

Ahhoz, hogy e kérdésben tisztán lássunk, talán meg kellene határoznunk, hogy kit is tekinthetünk “Igazi”-nak. Az ugyanis biztos, hogy vannak, akik nem jól használják az “Igazi” fogalmát, és ezért téves elvárásokat támasztanak jövendőbelijükkel szemben. Az bizonyos, hogy egy hozzánk hasonló, halandó és bűnös ember számára nem egy tökéletes és hibátlan csodalény az igazi pár. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy az az Igazi, aki maradéktalanul megfelel az álmainknak és az elvárásainknak, hiszen sokan, boldog házasságban élők tanúsíthatják, hogy amikor az “Igazi” elérkezett, az valamiképpen másmilyen volt, mint ahogyan elképzelték, valahogy mégis ő volt az, akit vártak. Közelebb jutunk az “Igazi” valós jelentéstartalmához, ha az “Igazit” nem önmagában, hanem párjával együtt szemléljük, mert erre már van egy frappáns közmondásunk, hiszen ha két ember nagyon összeillik, akkor arra azt szoktuk mondani, hogy “az Isten is egymásnak teremtette őket”; és valójában ez a kulcs.

Az Igazi ugyanis az, akit Isten szán nekünk, hogy házastársként mellettünk álljon. Az Igazi ismertetőjele tehát nem az, hogy tökéletes, még csak nem is az, hogy ő az elképzeléseinknek leginkább megfelelő személy, hanem az, hogy maga Isten szánja nekünk. De honnan tudhatjuk, hogy Isten valóban szán nekünk valakit, és hogyan ismerhetjük őt fel? E kérdések megválaszolásához szerencsére nem kell a sötétben tapogatóznunk, mert Isten maga is szól erről a Szentírás első lapjain, amikor a második teremtéstörténetben a férfi és a nő szerepéről és a házasság eredeti modelljéről tanít; maga Jézus is erre a képre utal vissza, amikor a házasság felbonthatatlanságát védelmezi a válással szemben (Mt 19,4).

A második teremtéstörténet az asszony teremtését az ember feladatának kitűzésével összefüggésben beszéli el: “Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” Azután így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.”” (Ter 2,15-19) A Teremtő Isten az embert minden kegyelemmel ellátja, ami a földi élethez szükséges, de végesnek teremti: ezt jelképezi a “jó és rossz tudás fája” a kertben, amelyről az embernek nem szabad ennie. Az ember magasztos hivatást kap, de véges eszközökkel; szüksége van tehát segítségre. Mondhatnánk persze, hogy mi szükség van segítségre, ha egyszer Isten kegyelme és gondviselő szeretete őrködik felette, ám Isten másként gondolkodik:  az emberhez “illő”, vele egyenrangú, hozzá hasonló segítőtársat akar az ember mellé rendelni, akinek a természete olyan, hogy nem “nyomja el” az ember személyiségét, mint az Ő szentsége és mindenhatósága.

A történet folytatásában Isten az ember alacsonyabb rendű segítőtársait, az állatokat teremti meg, azonban az ember számára ezek a segítőtársak nem elégségesek: “Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. … De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá.” (Ter 2,19-20); az ember nem(csak) alattvalókra, hanem egyenrangú társra vágyik. És ekkor, ezen a ponton bontakozik ki Isten valódi terve, a férfi és nő antropológiája: “Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: ‘Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (isa) a neve, mivel a férfiből (is) lett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.” (Ter 21-24).

Mit tudunk meg ebből a történetből az ember társáról? Először is azt, hogy Isten azért rendeli a társat az ember mellé, hogy a tőle kapott feladat elvégzésében, tulajdonképpen az üdvösségre vezető úton segítse (ezért segítőtárs), másodszor azt, hogy a férfi és nő úgy hasonlóak egymáshoz (“csont a csontomból, hús a húsomból”), de valamiképpen mégis mások, mert ami az egyikükben hiányzik, az megvan a másikukban (“kivette egyik oldalcsontját és a helyét hússal töltötte ki”), és ezért egymást kiegészítve válnak egyetlen egésszé (“a kettő egy test lesz”), harmadszor azt, hogy bár egymásnak ki vannak szolgáltatva (“mezítelenek”), ez mégsem keltik fel bennük a védekezés (félelem, szégyen) érzését, mert összetartoznak.

Persze – vethetné valaki ellen – ez általában, tipikusan igaz a férfiakra és a nőkre, tehát nem kifejezetten a házaspárokra, hiszen ez a történet pusztán a férfi és nő viszonyára vonatkozik, és azok eredendő egyenjogúságát hirdeti. Ez az értelmezés azonban leszűkíti e történet jelentéstartalmát, és elfelejti, hogy Jézus éppen azt a magyarázó részt emeli ki ebből a történetből, amely kifejezetten a házasságra utal: “Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy.” (Mk 10,6-8) Jézus tehát éppen a monogám, felbonthatatlan házasság antropológiai alapját látja ebben a történetben: a férfi a nőt, aki különbözik tőle, saját csontjának és húsának mondja, és erre utalva mondja a Teremtés könyve, hogy a férfi elhagyva családját a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ennek kapcsán egy apró mozzanatra felhívnám a figyelmet: Isten az állatokat is a föld porából alkotja, mint az embert, vagyis ugyanazon “alapanyagból”; az asszonyt azonban kifejezetten a férfi testéből hozza létre, vagyis a férfi és a nő már az asszony teremtése előtt is egységet alkotnak (ezt ismeri fel a férfi, amikor az Isten hozzá vezeti az asszonyt), és a házasságban tulajdonképpen ez az egység áll helyre.

Annyiban persze igazuk van azoknak, akik általában a férfiakra és a nőkre alkalmazzák ezt a történetet, hogy a férfi és nő hasonlósága és különbözősége, valamint az egyenrangú segítőtárs szerep valamilyen módon minden férfi-nő kapcsolatban jelen van, és valójában ez a emberi szexuális viselkedés alapja. Ez azonban valójában csak a házastársak közti kapcsolat egyes vonásainak megjelenése más viszonylatokban. A Teremtés könyvében felvázolt, eredendő egységből fakadó egymást kiegészítő jelleg, az egy életre szóló segítőtárs-szerep azonban valójában csak az Istentől akart és megáldott  (szentségi) házasságban teljesedik ki.  Isten jót akar az embernek, márpedig maga mondja: “nem jó az embernek egyedül lenni”; hinnünk kell tehát, hogy Isten – néhány extrém esetet kivéve, amelyeket Jézus maga is felsorol (Mt 19,12) – mindenkinek alkotott “hozzá illő segítőtársat”, csak meg kell találni. Az Igazi megtalálására pedig három “eszköz” is rendelkezésünkre áll: az egyik az értelmünk, a másik a vágyaink, a harmadik pedig maga az Isteni Gondviselés.

Az értelmünk segít felismernünk a bennünk és lehetséges választottunkban meglévő hasonlóságokat és egymást kiegészítő különbözőségeket, valamint a segítőtárs-szerep betöltését. Fontos, hogy legyenek közös pontok, mert hiszen a “hasonló a hasonlónak örül”: ha nincs közös pont, akkor eléggé nehéz lenne őszintén átélni a “csont a csontomból, hús a húsomból“-érzést. Mondják persze, hogy az ellentétek vonzzák egymást, azonban ez így nem igaz, ugyanis valójában az egymást kiegészítő tulajdonságok azok, amelyek vonzzák egymást; önmagában a különbözőség ugyanis inkább szétfeszíti a kapcsolatot, hiszen mindenki igyekszik kicsit a maga képére és hasonlatoságára formálni a körülette lévő világot, és az ebbe a képbe nem illő vonások inkább zavaróak, mint kívánatosak.

Ha például az egyik fél hanyag, a másik rendszerető, ez önmagában csak állandó veszekedésre ad okot; ha azonban a hanyag fél kicsit összeszedettebbé válik a kapcsolaton belül, míg a rendszerető fél merevsége kissé oldódik, akkor ez a kapcsolat akár hosszú távon is jól működhet, és mindkettejük javára szolgálhat. Hasonlóképpen: ha az egyik fél erkölcsileg gyengébb, de hitbelileg szilárdabb, míg a másik fél erkölcsileg tisztább, viszont hitben gyengébb, a kapcsolat hosszútávon is sikeres lehet, ha az erkölcsileg gyengébb fél erősebb hite erősíti a gyengébb hitűt, míg a gyengébb hitű fél erkölcsi tisztasága tisztábbá teszi az erkölcsileg gyengébbet. Fordított helyzet is elképzelhető persze, amikor a hitbelileg erősebb hite elsatnyul, az erkölcsileg tisztább fél pedig követi a bűnbe a társát; ez nem jó dinamikájú kapcsolat, és a bűnbeesés történetére hajaz (ahol Ádám nem segít Évának visszaverni a kísértést, Éva meg bűnre csábítja Ádámot).

Mindehhez meg kell ismernünk mindenekelőtt magunkat, a kiszemelt társunkat, valamint figyelnünk kell a kapcsolat dinamikáját: az Igazi keresése során is igaz ugyanis amit Jézus mond: “gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7,20). Az önismeret minden komolyabb döntéshez szükséges, ezért ennek elmélyítése mindenképpen hasznos; azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy személyiségünknek bizonyos területei éppen akkor tevékenyek, ha más emberrel lépünk kapcsolatba; ezért nagyon sokszor éppen egy párkapcsolat lesz jó alkalom arra, hogy megtudjuk, mi is lakik bennünk. A másikra irányuló figyelem is fontos, nemcsak a másik megismerése céljából, de azért is, mert ez előfeltétele a szeretet kibontakozásának (hogyan szeressünk valakit, akit nem is ismerünk?). A “jól érezzük magunkat, de mit is mondtál tulajdonképpen” típusú felszínes kapcsolatok nem alkalmasak arra, hogy valóban kölcsönösen gazdagodjunk általa, és inkább csak hosszú távon rossz emlékeket ébresztő időtöltésnek, mint igazi kapcsolatnak tekinthetők. Végül a gondolkodás, a tapasztalatok összegzése és kiértékelése azért is fontos, mert ezek révén tud leginkább feltárulni a személyiség gazdagsága, amelynek mélységeibe ritkán tudunk hosszabban bepillantani, de amelyet a viselkedés és szavak között megbújó apró jelekből felismerhetünk és megérthetünk. Ha egy kapcsolat mindkettőnk számára az Istenben gazdagodás, az üdvösség útján való előrelépés élményét hozza, nos, igen, az már alappal kelti fel gyanúnkat, hogy megtaláltuk az Igazit, vagy legalábbis valakit, aki nagyon hasonlít hozzá.

A vágyaink egyrészt arra szolgálnak, hogy ne csak az értelem lassú, megfigyelésen, elemzésen és következtetéseken alapuló módszerével kereshessünk, másrészt arra, hogy erőt biztosítsanak a keresés fáradalmaihoz. A vágyak szerepéről már korábban is írtam (Szereposztás), itt csak utalnék rá, hogy igazi vágyainkat Isten ültette belénk; ugyanakkor “vágyaink követése” sokszor tévútra vezet, mert értelmes lényként tudattalan vágyainkat kívánságokként fogalmazzuk meg, és ha ezt elhamarkodottan tesszük, sokszor félreértjük vágyainkat. Az igazi vágyak azonban a beteljesülés felé törekszenek és igényesek: minden vágy a maga célját akarja elérni, ezért gyorsan megszerezhető pótszerekkel nem csendesíthetők el.  Vannak múló, felületes vágyaink, amelyek életünk bizonyos szakaszában fontosak, de később jelentőségüket vesztik, és vannak mélyebb vágyaink, amelyek hosszabban, olykor egész életünkön át elkísérnek, és amelyeket gyakran csak sokára ismerünk fel és értünk helyesen. Ez is Isten akaratát tükrözi, hiszen felületi vágyaink a mindennapok fásultságán emelnek át, míg nagy vágyaink egész életünknek szabnak irányt, azonban éppen ezért szükséges, hogy vágyainkat (illetve azok tudati megjelenési formáit, vagyis kívánságainkat) időről-időre megvizsgáljuk és átértékeljük.

A hozzánk illő segítőtárs iránti vágyat is Isten oltotta belénk, azonban ha lehet, ez a vágy még több félreértésnek van kitéve, mint más vágyaink. Mi ugyanis nem általában keresünk társat, hanem azt az Egyet, akivel összekötjük életünket, akihez halálunkig ragaszkodunk, akit Isten is nekünk teremtett. Ez egy valóban öntudatlan vágy: a lelkünk legmélye tudja, kit keres, de mi – míg meg nem találjuk – nem tudjuk. Még csak a tulajdonságokat, amelyek alapján felismerhetjük, sem tudjuk mindig jól beazonosítani; ugyanis – különösen a külső jegyek tekintetében – nagy befolyással van ránk a divat, illetve a közfelfogás, hogy mi alapján “osztályozhatjuk” a másik nem tagjait. Például lehet, hogy egy fiú a szívét korábban megdobogtató lányokra visszagondolva megállapítja: neki a barna szemű lányok tetszenek, majd végül elvesz egy kék szemű lányt, és ő maga is értetlenül áll az eset előtt; egy rendőrségi fantomképeket készítő barátja persze felvilágosíthatná, hogy ebben nincs semmi különös, hiszen az, ami valamennyi lányban közös volt, valójában nem a szemük színe (ami a felesége esetében nem is igaz), hanem az, hogy mindegyik lánynak szív alakú szája volt…

Isten a szívünk mélyén elhelyezett egy belső tulajdonságokból és külső jegyekből készített fantomképet az Igaziról, és mi önkéntelenül e szerint keresünk. Lehet, hogy egyes vonásokat felismerünk, de nem a felismerésből adódik vonzalmunk az ilyen társ-jelöltekhez, mert önkéntelenül is e vonásokat hordozók felé törekszünk. Minél több jegy passzol, annál hevesebb az érzelem, de vigyáznunk kell, mert attól, hogy sok jegy egyezik, még nem biztos, hogy azt találtuk meg, akit kerestünk, hiszen lehet, hogy éppen a legfontosabb ismertetőjegy hiányzik. A vágyaink tehát elsősorban abban segítenek, hogy felhívják a figyelmünket a másikra, és szűkítsék a kört; a kiválasztás során  értelmünket is használnunk kell, mert e két eszköz kölcsönösen segíti egymást: az értelem segít elválasztani a kívánságokat a vágyaktól, továbbá hitelesíti a vágyakat a jó gyümölcsök felismerése révén, míg a vágyak segítenek az értelmi elemzés elakadása esetén, továbbá hitelesítik az értelmi döntést az egybehangzó, egyre erősödő, heves érzelmekkel.

Végül, de nem utolsó sorban az Isteni Gondviselés szerepét sem szabad elfelejtenünk. Már a Teremtés könyve is utal erre, hiszen “az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette“. Nekünk, keresztényeknek hinnünk kell, hogy nem csak vaktában keresünk, nem is csak a mi bizonytalan törekvésünktől függ a párválasztásunk sikere, hiszen Isten – a kellő időben – maga vezeti hozzánk azt, akit szánt nekünk.  Isten számára nincs múlt jelen és jövő, ő az egész világfolyamatot egységként látja, így nem kell attól tartanunk, hogy ha valamit elhibázunk, akkor azzal Isten tervét egyszer s mindenkorra kisiklattuk. Persze jelentősége van annak, hogy hogyan készülünk a házasságra, hogyan keresünk párt, de elsősorban azért, hogy amikor Isten hozzánk vezeti kiválasztott párunkat, megfelelően tudjuk fogadni: felismerjük benne az egyszeri és megismételhetetlen Igazit, felbonthatatlan kapcsolatra lépjünk vele (szabad állapotúak legyünk és ne akarjunk mellé mást), és ne fájdalmat és csalódást, hanem örömet és boldogságot hozzon számára ez a kapcsolat. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy bár bizonyosan érnek kudarcok és csalódások ezen az úton, jószándékú igyekezetünket mindvégig Isten áldása kíséri, és végül sikerrel járunk, hiszen szerelmünk és házasságunk az Ő akaratát valósítja meg, aki segítőtársul rendelt minket egymásnak az üdvösségre vezető úton.

Egyszóval az Igazi létezik, csak tudni kell felismerni, elfogadni és szeretni …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: