Oly nehéz a választás III. – Aki keres, az talál

questionnaireMottó:Ki milyen virágot szakít,
azt szagolja!

Ha az ember jár-kel a világhálón, lépten-nyomon belefut olyan oldalakba, amelyek igyekeznek párkapcsolati tanácsokkal segíteni olvasóikat. Ennek egyik formája az “n+1 jel, hogy a kapcsolat halálra/sikerre van ítélve” illetve az “n+1 tulajdonság, aminek meg kell lennie/nem szabad meglennie a párodban” kaptafára felépített szerelmi kisokos. Nem állítom, hogy mindaz ostobaság, ami ezekben le vagyon írva, de az biztos, hogy ha őszintén magunkra vonatkoztatunk néhány ilyen feltételrendszert, akkor alighanem mindannyian alkalmatlannak minősülünk a boldog párkapcsolatra, legalább egy vagy két szempontból. Persze mondhatják kedves Olvasóim, hogy eléggé ostoba az, aki ezeket az írásokat komolyan veszi. Csak az a baj, hogy nagyon sokan hasonló, leegyszerűsítő elvárások alapján keresnek párt – és sajnos meg is találják!

Persze nem az a baj, hogy az emberek párra találnak, hanem az, hogy a párválasztás során tudatosan vagy tudattalanul megfogalmazott elvárások nagyban behatárolják azt a kört, amelyből az ember választ. Ennek két veszélye is lehet. Az egyik, hogy ha téves feltevésen (általában a kellő önismeret hiányán vagy a vágyak félreértelmezésén, vagy csak egyszerűen a divaton) alapulnak ezek az elvárások, akkor az ember rosszul választ, és esetleg eleve kiselejtezi az Igazit, vagy legalábbis azokat, akikkel harmonikus kapcsolatot tudna kialakítani. A másik, hogy ha a kritériumrendszer nagyban-egészében helyes is, akkor is lehet, hogy a nem kellőképpen tudatosított kritériumok miatt hiányozni fog a másik egészében való tudatos elfogadása, és ez utóbb csalódásokhoz vezet, ami tönkretehet egy olyan kapcsolatot is, amely egyébként működőképes lenne.

Arról van szó, hogy mi emberek meglehetősen sokfélék vagyunk, sokféle tulajdonságokkal, ráadásul mindannyiunkban vegyesen vannak a másik számára kedves vagy zavaró tulajdonságok. E tulajdonságok egy része erkölcsileg esetleg minősíthető (erények, jellemhibák, szenvedélyek), amelyekre valamennyire még csak-csak figyelünk, másik részük erkölcsileg semleges, de ettől még egy kapcsolatban jelentőségük lehet.  Amikor két ember egymás társává lesz egymásnak, akkor a másik jó és rossz tulajdonságaikat “csomagban” kell elfogadniuk, és a “csomag” tartama nagyban befolyásolja a köztük fennálló kapcsolat dinamikáját. A felek kapcsolatában ebből eredően vannak építő és romboló jellegű kölcsönhatások is; ha az építő jellegű kölcsönhatások uralják a kapcsolatot, akkor összességében sikeres lesz a kapcsolat, ha azonban a romboló kölcsönhatások kerekednek felül, akkor az vagy a kapcsolatot fogja szétrombolni, vagy a felek egyikének vagy mindegyikének személyiségét. Az azonban, hogy milyen magatartások váltanak ki építő vagy romboló kölcsönhatásokat, sokszor ugyancsak személyiség- és kapcsolatfüggő.

Vegyünk erre két egyszerű példát. Az egyik példám – feminista olvasóim most nyilván felhördülnek – a nő alárendelt helyzete. A mai közgondolkodás is amellett van, hogy a férfi és női egyenrangúságot a házasságban is fenn kell tartani, a férfi nem várhatja el, hogy a nő kiszolgálja, saját személyes karrierjét alárendelje a férfi partnere kívánságainak, érdekeinek. Ez általában valóban igaz, de mi van akkor, ha egy nő ezt a kérdést úgy fogja fel, hogy az ő sikere az, ha a férje sikeres? Mi van, ha egy nő nem akar karriert építeni, hanem a hagyományos háziasszony-feleség-anya szerepkört választja? Nos, én úgy gondolom, hogy ha a nő szabadon alakíthatja az életét, akkor választhatja ezt a szerepet is. Persze megvan a kockázata, hogy egy dédelgethető, kiszolgálható férjet keresve esetleg kifog egy valódi despotát, de ez egyáltalán nem biztos. Ha ugyanis kifog egy hagyományos férfiszerepet alakító társat, aki ezt a háttértámogatást kellőképpen meg tudja becsülni, akkor nagyon is boldog kapcsolat alakulhat ki köztük. Persze arra is figyelemmel kell lenni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem minden férfi szereti, ha a felesége ilyen “ingyencseléd”, ezért lehet, hogy a hagyományos női szerep erőltetésével számos férfit elriaszt maga mellől.

A másik ilyen példám a csapodár férfi esete. Vannak férfiak (na jó, nők is vannak, de most maradjunk a sztereotip helyzetnél), akik minden adandó alkalmat kihasználnak egy kis kéjelgésre. Az ilyen társ általában valódi kínszenvedést jelent, hiszen úton-útfélen megcsalja a társát, ezért az ilyen ember általában alkalmatlan a tartós párkapcsolatra. Kivéve persze, ha talál olyan társat, aki ezt a viselkedését eltűri. Most nem arról az esetről beszélek, amikor a férj fűvel-fával csalja a feleségét, aki valamilyen okból nem akarja felbontani a házasságot, és vagy maga is külön utakon jár, vagy szép lassan tönkremegy ebben, hanem arra az esetre, amikor a feleség tudja és el is fogadja, hogy a csapodár férj tényleg szereti őt, ezért eleve másként kezeli őt, mint más nőket, akik valóban nem jelentenek neki semmit (csak futó kalandot), akikért a feleségével való kapcsolatát nem tenné kockára. Egy ilyen kapcsolat még akár boldog is lehet, ha a férj betart egy egyszerű szabályt: ha a feleség azt mondja: “elég”, akkor azonnal  véget vet a másik kapcsolatnak, ezzel mutatva ki a felesége iránti hűségét.

Ezeket a szélsőséges példákat azért hoztam fel, hogy lássuk: még akár az általában eleve kudarcot ígérő kapcsolatok is működhetnek, ha két összeillő ember, őszinte szeretettel vág bele. Persze, ezek valóban kivételes esetek, vagyis az a mondás, hogy a “szeretet mindent legyőz” a párkapcsolatokban így nem igaz: eleve csak a kölcsönös szeretetnek van ilyen nagy ereje, másrészt vannak, akik házastársként tényleg nem illenek össze, még ha szeretik is egymást. Ezért valójában nem az a rossz, ha bizonyos szempontok szerint válogatunk, illetve bizonyos elvárásokat támasztunk a másikkal szemben, hanem inkább az, ha ezek az elvárások tévesek vagy nem eléggé tisztázottak, illetve ha az elvárásainkhoz mereven ragaszkodunk, és nem vagyunk képesek felülvizsgálni azokat, ha erre alapos okunk van.

A keresési szempontjaink kialakítása során a kendőzetlenül őszinte önismeret talaján kell állnunk, mert ebben nincs helye a színlelésnek. Nem érdemes – akár erkölcsi megfontolásból – többet vagy jobbat elvárni akár magunktól, akár a társunktól, mint amire valóban tartósan képesek vagyunk, mert akkor homokra építjük az életünket. Ennek kapcsán szólnom kell egy gyakori hibáról: sokan azt várják el, hogy a másik (de akár önmaguk is) a szerelemtől gyökeresen, jó irányban változnak meg. Az biztos, hogy a szerelem ad annyi többlet-energiát, hogy ideig-óráig jobbak tudunk lenni, ugyanakkor a személyiségünk, alapvető karakterjegyeink, begyakorolt szokásaink gyökeresen nem változnak meg.

Az persze igaz, hogy bizonyos rossz szokásainkat elhagyhatjuk pusztán amiatt, mert boldog párkapcsolatban élünk, és az alkalmazkodási folyamat is hozhat kedvező változást, de azt nem várhatjuk el, hogy a társunk éppen a számunkra leginkább bosszantó rossztulajdonságától szabaduljon meg végleg.  Ha valaki dohányos emberrel házasodik össze, akkor nem várhatja el, hogy az illető leszokjon a dohányzásról; megbeszélhetik persze, hogy például a lakásban ne dohányozzon (ezt valószínűleg meg is fogja tenni, ha egyébként kész alkalmazkodni), de azzal felesleges és tisztességtelen nyaggatni, hogy szokjon már le, mert milyen zavaró már, hogy dohányzik, hiszen a dohányzása benne volt a “csomagban”. Más kérdés, hogy előfordulhat, hogy a dohányos fél önként leszokik a dohányzásról, külön nyomás nélkül (édesapám így szokott le egy-két évvel házasságkötés után, és soha nem is szokott vissza); ezt azonban nem szabad elvárni, mert általában csalódás lesz a vége.

Mivel azt nem várhatjuk el, hogy az, akit társként elfogadtunk, gyökeresen megváltozzék, ezért fontos, hogy megismerjük és végiggondoljuk, mi van a “csomagban”, és tudatosan vállaljuk a számunkra kellemetlen elemeket is. Ez sokszor nem is egyszerű, mert vannak olyan elemek, amelyek első látásra nem is tűnnek kellemetlennek, noha azok, illetve amelyek kedvezőtlen színben tűnnek fel, noha valójában egy házasságban inkább előnyösek. Ennek kapcsán fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a közfelfogás nem mindig helyes irányban indít bennünket, ráadásul vannak szélhámosok, akik manipulálnak minket.

Lehet, hogy például divatos olyan lánnyal járni, aki mindig tökéletes sminkkel jelenik meg, azonban nem árt tudni, hogy ennek elkészítése általában időt és pénzt vesz igénybe: ha nem is feltétlenül arra utal, hogy az illető lány túlzottan nagy fontosságot tulajdonít a külsejének, arra azért következtethetünk belőle, hogy a napi rutin része egy jó tízperces szépítkezés, ami azért a reggeli rohanásban, ha már gyerekek is vannak, eléggé idegesítő lehet, továbbá a kozmetikumokat sem ingyen osztogatják …  Ráadásul, ha csak azt szeretjük a lányban, hogy mindig ki van sminkelve, akkor hogyan fogunk hozzá viszonyulni akkor, amikor – például mert beteg – nem jut ideje arra, hogy kikészítse magát? Ugyanígy: lehet nagy fegyvertény hozzámenni a “falu bikájához”, de arra azért számítani kell, hogy aki házasság előtt hajtotta a szoknyákat, az a házasságkötés után is kapva kap egy-egy kínálkozó alkalmon. Persze ha valakinek van gyomra ahhoz, hogy ezt eltűrje, az tegye, bár valószínűbb, hogy állandó veszekedés és féltékenység lesz a dolog vége…

Ami a másik végletet illeti: lehet, hogy nem különösebben vonzó egy férfi bevásárlószatyrokkal a kezében, de ha végiggondoljuk, hogy ez a férfi valójában a “mamutcombot” viszi haza, akár még férfiasnak is mondhatnánk, nem beszélve arról, hogy egy házasságban elég jól jöhet még egy férj, aki nem cirkuszol, ha bevásárolni kell menni. Vagy egy lány, aki az első randit nem csókolózással akarja befejezni, nem akar a kedvesével házasságkötésig összeköltözni, és a nemi élettel is vár a házasságig, manapság talán “lúzer”-nek, naivnak vagy gyerekesnek tűnik (értsd: meglehetősen bosszantó lehet a potyázni vágyó hím számára), bár valószínűleg a házasságkötést követően sem egykönnyen kezd könnyű kalandokba. (Nálam egy ilyen magatartás ugyan nem számítana hátránynak, de mint mondtam, nem vagyunk egyformák …)

Persze a fenti példák csak apró szilánkok, de a lényeg: nem árt, ha nyitott szemmel járunk, és igyekszünk az árulkodó jeleket felfedezni, és többszörösen átgondolva újra meg újra értékelni; ahogyan ugyanis egyre jobban megismerjük a másikat, annál jobban el tudjuk helyezni ezeket a magatartásformákat valós összefüggésükben, és annál jobban fel tudjuk tárni, mi van a “csomagban” (bár a csomag egy része mindig zsákbamacska marad). Minél több embert ismerünk meg többé-kevésbé, annál jobban tudunk olvasni a jelekből, és annál jobban megismerjük magunkat is, vagyis azt, hogy mire hogyan reagálunk. Minél jobban megismerjük azt, hogy általában mi az, ami taszít vagy éppen vonz bennünket, annál jobban rá fogunk jönni, hol és mit érdemes keresnünk, így a folytonos keresés eredményeként egyre felkészültebbek leszünk arra, hogy amikor végül dönteni kell, tudatosan, a kedvező és kedvezőtlen elemeket kellő súllyal  számbavéve értékeljük, és – kedvező döntés esetén – tudatosan elfogadjuk ne csak a jót, hanem a vele járó rosszat is.

Mert csak így, jó- és rossztulajdonságaival együtt tudjuk valóban elfogadni és szeretni a másikat …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: