Bocs’, nem vagyok Charlie!

táblaMottó:Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus?!
A vesztünkre jöttél?
Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje!” (Mk 1,24)

Hallva a híreket és látva a rokonszev-tüntetést, sokáig gondolkoztam rajta, megér-e egy bejegyzést ez az egész Charlie Hebdo-ügy. Épp’ elegen nyilvánították ki együttérzésüket, és túlságosan sokan háborodtak fel e tizenkét ember halálán, ha tekintetbe vesszük azt a közönyt, ahogyan annak négyezer szerencsétlen afrikai muszlimnak a halálát fogadták, akiket a Boko Haram azért gyilkolt le, mert szerintük túlságosan nyugatias módon viselkednek muszlim létükre. (“Hja, végső soron mi közünk hozzá, hogyan gyilkolják egymást a négerek Afrikában? De ez itt a szent sajtószabadság sérelmére elkövetett aljas orvtámadás, ami tűrhetetlen!”) Most írjam le, hogy aki kézigránáttal játszik, annak esetleg leviszi a kezét? De a mai evangélium feladta a magas labdát, úgyhogy néhány sort azért mégis írnék az eset egy eleméről: a provokációról.

A mai Evangélimban Jézus a zsinagógában tanít, amikor egy gonosz lélektől megszállott ember kezd kiabálni vele. Jézus elég gyorsan véget vet a kínos jelenetnek: ráparancsol a tisztátalan lélekre, mire az szó nélkül , de még egy kicsit megrángatva áldozatát távozik. A történet Jézus hatalmáról szól, a Megváltó győzelméről a gonosz felett, de most egy kicsit vegyük szemügyre az Ellenség szavait, mert hiszen a Hazugság Atyja szól a megszállott ember ajkával. Mert mit is mond? “Mi közünk egymáshoz? … A vesztünkre jöttél?“. Ha nem tudnánk, ki mondja ezt kinek, úgy hangzana, mintha egy ártatlanul megtámadott menekülne egy agresszív támadó elől. Pedig erről szó sincs: egy provokátor igyekszik áldozatnak feltüntetni magát, mert Jézusban felismeri a túlságosan is hatalmas ellenfelet.

Hiszen miről is van szó? Adott egy ember, akit a gonosz lélek hatalmába kerített és ennek hatására szakított az Istennel. Gondolhatnánk, hogy most már olyan távol megy mindentől, aminek az Istenhez köze van, amennyire csak lehet, és éli a maga kis istentelen életét. De nem! Elmegy a zsinagógába, hogy megzavarja és megbotránkoztassa az ott imádkozókat, mert nem tudja elviselni, hogy mások kapcsolatban akarnak maradni az Istennel. Amikor pedig Jézus megjelenik, úgy tesz, mintha Jézus lépte volna át a határokat, holott Jézus van “hazai terepen”, a megszállott pedig az “ellenség földjén”. Mégis úgy tesz, mintha Jézus üldözné, ő akarna mindenképpen kapcsolatba kerülni vele. (Jézus még csak nem is szólt megelőzőleg hozzá.) Azzal gyanúsítja, amit ő maga szívesen megtenne: ellenfele likvidálásával. De még látszólagos védekezése is magában foglal egy aljas támadást: Jézust nyilvánosan az “Isten Szentjé”-nek nevezi, megpróbálja tehát “leleplezni”, hogy tanításáról elvonja a figyelmet, és a megdöbbentő cím feletti megbotránkozás miatt a zsinagógában lévők űzzék el.

Jézussal persze a gonosz lélek nem tud mit kezdeni, hiszen amikor Jézus hallgatást parancsol neki, kénytelen-kelletlen engedelmeskednie kell; csak annyit tehet, hogy míg kimegy a megszállott emberből, még egy kicsit meggyötri, mintegy búcsúzóul. Mi nem tudjuk a provokátorokat ilyen könnyen elhallgattatni, ezért kénytelenek vagyunk olykor hosszan eltűrni aljas támadásaikat és – válaszcsapás esetén – álszent siránkozásukat. Persze van olyan válaszcsapás, amely nem fogadható el, és ezért kénytelenek vagyunk ellene fellépni; ezt használják ki a provokátorok, akik megfelelő fedezet mellett szinte korlátlanul emelhetik a tétet, így  felváltva támadva és védekezve manipulálni tudják áldozataikat, a közvéleményt és az államot.

Fontos, hogy világosan lássuk: a provokáció célja mindig az, hogy a célszemély elveszítse a fejét. Noha az igazság kimondásával is okozhatunk a másiknak sérelmet, a szókimondást az különbözteti meg a provokációtól, hogy a provokáció lényege éppen a sérelmi reakció kiváltásának szándéka. A szókimondó ember arra törekszik, hogy meggyőzze a másikat, a provokátor pedig arra, hogy megalázza és megsértse. A valós vita célja a közös pontok megtalálása, amelyekből kiindulva a vitás kérdések a másik számára is meggyőzően eldönthetők; a provokátor nem a közös pontokat keresi, hanem azokat, amelyekből a másik nem nagyon engedhet, és azokat támadja. Ezek támadásával kétféle hatást válthat ugyanis ki: vagy agresszívan válaszol, és akkor a provokátornak csak “védekeznie” kell, vagy eltűri a sértést, de ez felkelti benne a félelmet és rombolja az önbecsülését, hiszen számára fontos dolgokért nem állt ki. Hosszabb távon ez utóbbi ugyanúgy agresszív lépésre indítja, még ha ez az agresszió önmaga ellen irányul is.

Igen, végső soron a provokáció is a másik szellemi, erkölcsi vagy akár fizikai megsemmisítésére törekszik, csak nem nyíltan, hanem burkoltan, hiszen mindvégig áldozatnak igyekszik feltüntetni magát a “közönség” szemében (a megtámadottnak persze sokszor felfedi magát, hogy az tudja, hova kell ütnie), és ezért nehezebb ellene védekezni. Ennek az aljas játéknak éppen az a lényege, hogy a megtámadottban kialakítsa a kiszolgáltatottság és sebezhetőség érzését, és így a józan ész helyét átadja a felfokozott érzelmeknek, vagyis a félelemnek vagy a haragnak, és az ezekből a felfokozott érzelmekből adódó túlzó válaszok “igazolják” a megtámadottal szembeni szankciók szükségességét.  Persze a játék néha visszaüthet: ha a megtámadott túlságosan erős, és a “közönség” a támadó oldalára áll, akkor megálljt lehet parancsolni a támadónak, de az még mindig tetszeleghet az “elnyomó többség” által üldözött áldozat szerepében.

Nem szabad tehát a provokátorral azonosulni, akkor sem, ha a megtámadott válasza aránytalanul eltúlzott, mert ezzel a provokátor játszmájában ránk kiosztott szerepet játsszuk. A gyilkosokat persze el kell fogni és meg kell büntetni, de a provokátorokat sem kell szentté avatni. Annyi történt, hogy ezúttal rosszul sült el a játszma; ez nem ad felmentést az általuk elkövetett bűnre. Nem vitatom, hogy lehet ellenérzésük a muszlimokkal szemben, hiszen ahol a muszlimok megtelepedtek, onnan a keresztények és más vallások követői lassanként kihalnak; de ez nem igazolja azt az obszcén mocskolódást, amit ennél az újságnál megengedtek maguknak, hiszen mégcsak nem is a valós hibák felnagyításáról, kisarkításáról, minden valóságalapot nélkülőző, egyszerű gyalázkodásról van csak szó. Mi, keresztények, nyilván nem tartjuk prófétának Mohamedet, és követőit tévúton látjuk járni; de eszünkbe sem jutna olyan alávaló módon kigúnyolni, mint ahogyan ebben az újságban tették, hitükben megalázva és megsértve ezzel az őszintén jóra törekvő muszlimokat is, és lehetetlenné téve a vallások közötti őszinte, baráti párbeszédet.

Ez az eset nem a sajtószabadságról szól; a sajtószabadság célja ugyanis a társadalmi szintű vita kereteinek biztosítása a közérdekű információk és a különböző vélemények hozzáférhetővé tétele révén. Itt azonban éppen nem erről van szó, hanem a normális vita kereteinek szétrombolásáról; az a jogrendszer, amelyik nem tud egy ilyen magatartás ellen hathatós védelmet biztosítani a közösség számára, önmaga karikatúrája, hiszen üres jelszavakra, puszta jogi formákra hivatkozással hagyja lebontani a demokrácia alappilléreit, a toleranciát, a sokszínűséget és a széleslátókörűséget, helyébe egymás sértegetését, az elkülönülést és a szűklátókörűséget állítva. Ha a cél egy európai polgárháború kirobbantása, akkor jó ez az irány, ha nem, akkor inkább tartsák az államot a sajtószabadság ellenségének, minthogy hagyja, hogy obskurus sajtó-szabadcsapatok tudatosan egymásnak ugrasszák a társadalom egyes csoportjait, eleve lehetetlenné téve a demokratikus vitát.

Ebben a helyzetben éppen azzal tudnánk a legtöbbet tenni a társadalmi békéért, ha mi, az összeugrasztandó csoportok tagjai közvetlenül érintkezésbe lépnénk egymással, értelmesen, előítéletek nélkül, a sérelmeket félretéve megvitatnánk közös ügyeinket, amelyekben a közös álláspont egyáltalán lehetséges; nem a jelkép-értékű kérdésekről van szó, hanem a mindennapok gyakorlatáról, amelyekben feltétlenül döntésre kell jutnunk. Az európai muszlimok biztosan tudnának nekünk olyan problémákat mondani a saját életükből, amelyek európai megoldásával elapasztható lenne az iszlám fundamentalizmus helyi utánpótlása, és esetleg az egész társadalom igazságosabb keretek között működne, és mi is biztosan tudnánk olyan problémákat felvetni az ő viselkedésükkel, a beilleszkedés nehézségeivel kapcsolatban, amelyekben ők tudnának a befogadó társadalom támogatására lenni, egyben javítva saját közösségeik helyzetét, társadalmi beágyazottságát. Aztán, ha megteremtettük a bizalomteljes légkört, megtaláltuk a közös pontokat, esetleg vitázhatunk – kellő tapintattal és óvatossággal – a nehéz kérdésekről is, tudva, hogy ezekben nem fogunk feltétlenül egyetérteni.

Mondom, maga ez a tragikus eset nem ér meg pár mondatnál többet, annál inkább a provokáció jelensége, amely lassan eluralja és megmérgezi mindennapjainkat – ha hagyjuk.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: