Csak erő kérdése?

súlyemelőMottó:Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent:
Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.
Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam,
hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9,13)

A Nagyböjt a bűnbánat ideje. A napokban kezembe került egy könyv a szentgyónásról, amit nagy érdeklődéssel nyitottam ki, és sietve átlapoztam. Meg kell mondanom, számomra csalódás volt ez a könyv: ugyan terjedelmes bűnlajstrom állt a közepén, és százszor is leírták, hogy kerülni kell a bűnt, de valahogy hiányérzetem maradt: a bűn lényegéhez, az igazi bűnbánat forrásaihoz nem vezetett közelebb (e téren volt egy kis janzenista beütése).

Noha talán furcsa ez egy jogász szájából, de hűséges Olvasóim nyilván nem lepődnek meg azon, hogy úgy gondolom: aki a bűnben kizárólag az erkölcsi törvény szándékos megszegését látja, az igencsak a felszínt karcolgatja, és nem tud igazán hatékonyan küzdeni a bűn jóval összetettebb jelensége ellen. Az ilyen felfogás ugyanis úgy gondolja: a bűn elleni küzdelem rendkívül egyszerű: ha az ember nem akarja, nem követ el bűnt, tehát csak akarni kell, és máris elérhető az erkölcsi tökéletesség.

Kár, hogy Szent Pál kicsit másként látja a dolgot: “Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó, és valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy semmi jó nem lakik bennem, azaz a testemben, mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen.” (Róm 7,15-21)

Valójában nincs ebben semmi különös, ha belegondolunk abba, hogy az ember természeténél fogva véges lény, ráadásul az áteredő bűn által megsebzett emberi természet eleve rosszra hajló. Az erkölcsi törvény az ember “használati utasítása”, így megszegése rombálja az ember személyiségét (és igen gyakran nemcsak a lelkét, de a testét is), ennek ellenére a bűn valójában tünet, egy sokkal mélyebb és fájdalmasabb törés tünete, amely Isten és az ember között keletkezett a bűnbeeséskor.

Az Ellenség ugyanis azzal támadta az ember Isten iránti bizalmát és hűségét, hogy a korlátaira hívta fel a figyelmét (“Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Ter 3,1) és e korlátok meghaladásának lehetőségét kínálta fel, úgy állítva be, mintha Isten e korlátokat csak irigységből állította volna fel (“Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” Ter 3,3). A csapda rendkívül ravasz, hiszen az ember végességét játszotta ki azzal szemben, hogy az ember Isten képmása, és ezért minél jobban hasonlít Istenra, annál jobban kiteljesedik emberségében. A csavar ott van, hogy az ember nem a végtelenségében (mindenhatóság, mindentudás), hanem a szeretetre való képességben hasonlít az Istenhez (Mt 5,44-48); az Ellenség azonban az előbbiben kínálja fel a hasonlóságot.

Az ember megpróbálhatja meghaladni végességét, de csak annira jut, hogy fájdalmasan megtapasztalja azt, sőt egy új érzést is: a bizalom helyére a kiszolgáltatottság érzése lép (Ter 3,7). Az ember alapvető tapasztalata végessége, amelyhez kínzó félelem társul, hogy nem részesül időben abban, ami boldogságához szükséges. A félelem, hogy lemarad, illetve kimarad az élet örömeiből: ez a leghatalmasabb bűnre csábító erő. Ezzel az erővel áll szemben az ember fáradékony akarata, a kiszolgáltatottságára kíméletlenül figyelmeztető értelme, és az élet örömeire vágyó képzelete. Csoda-e, hogy az ember újra és újra megpróbálja átlépni a neki szabott kereteket, hogy biztonságba helyezzen valamit magának abból, amire – úgy tűnik – hiába vár?

Az Isten azonban látja a sebzett ember vergődését; tudja, micsoda pusztítást visz végbe az emberekben a bűn, ugyanakkor azt is látja, hogyan a félelem miként hajtja őket a rossz útjára. Tudja azt is, hogy nem mindig a gonoszság lapul a bűn mélyén, hanem nagyon sokszor a gyengeség. Isten nemcsak a tüneteket akarja kezelni, hanem a bűn gyökerét is: “Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! …. Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? … Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja. ” (Mt 6,25; 31-34)

Isten nem megfegyelmezni akarja a bűnös embert, hanem bátorítani és megvígasztalni. És még valamit: szíve legmélyebb vágyait is be  akarja teljesíteni: “Remélj az Úrban és tedd a jót, akkor megmaradsz földeden és biztonságban élsz. Az Úrban leld örömed, s ő betölti szíved vágyait. Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd. Becsületed felragyogtatja, mint a napot, igazságodat, mint a fényes nappalt. ” (Zsolt 37,3-6) Isten tudja, hogy hozzá akarunk hasonlítani, és ő maga is ezt szeretné.

Vágyaink hatalmas erővel tombolnak bennünk, hiszen Isten ereje van bennük, amely arra hivatott, hogy célunkhoz vigyen minket. Téved tehát az, aki azt hiszi, hogy a bűnt az által lehet kerülni, hogy az erkölcsi törvény megszegésétől tartózkodunk, és feszítő vágyainkat elfojtjuk. Senkiben sincs akkora erő, hogy Isten erejével szembeszálljon, vagy az Istentől beléoltott vágyakat elfojtsa. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen szabadjára kellene engednünk vágyainkat, hanem azt, hogy lehetőséget kell adnunk nekik a kitörésre ott, ahol nem rombolnak, hanem építenek.

Nem pusztán az tehát a feladat, hogy a bűnöket kerülgessük, hanem az, hogy jótetteket vigyünk végbe – ahogyan azt a bánatimában meg is ígérjük. Ha valakit fűt a pénzszerzés vágya, tegyen jót a pénzzel, amit szerzett; ha valakit a hatalom igéz meg, meglévő hatalmát fordítsa mások szolgálatára; ha valakit az érzéki vágy csábít, tudatosan készüljön a házasságra és gyermekvállalásra, és legyen lovagias. A vágy, amelyet a rosszra hajló emberi természet eltérít, így helyes mederbe terelődhet, és többé már nem pusztít, hanem tisztít. A jótteteink révén hasonlóvá válhatunk az Istenhez, és ennek megtapasztalása gyógyíthatja megsebzett emberi természetünket.

Van persze abban valami igazság, hogy az erkölcsi tökéletesség (lelki)erő kérdése, csak vigyázzunk, mert a saját erősségünk tudata akár el is távolíthat minket Istentől, mert a gőg melegágya lehet, ha azt hisszük, hogy az erősebb  ember az Istennek tetszőbb. Az alázatos ember, aki tudatában van erényeinek és gyöngeségeinek, és azokat elfogadva törekszik megtenni a tőle telhető jót, ő kerül igazán közel az Istenhez, hiszen az Isten tervét igyekszik elfogadni és végrehajtani, az Isten segítségére való állandó rászorultság tudatában. „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad.” (Jak 4,6)

Ezt jó lenne észben tartani gyónónak és gyóntatónak egyaránt …

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: