Ismerős ismeretlen

nézzétekMottó:Uram, menj el tőlem,
mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8)

A mai evangélium Jézus húsvétvasárnap esti megjelenésének Lukács szerinti leírását tárja elénk. A szöveg viszonylag egyértelműnek tűnik: az apostolok azt hiszik, hogy a meghalt Jézus szelleme jelent meg nekik, ezért félnek, mire Jézus bebizonyítja, hogy nem szellem, hiszen teste van.  Ha azonban jobban odafigyelünk a szövegre, felfedezhetjük, hogy nem pusztán valamiféle babonás félelemről van szó, hanem sokkal többről: a Szent megtapasztalása miatti rémületről.

Az evangélium ugyanis valójában nem azt mondja, hogy attól ijedtek meg, hogy szellemet látnak, hanem azt, hogy “Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak.” (Lk 24,37; a Vulgátában: “Conturbati vero et conterriti existimabant se spiritum videre. “). Nem attól ijedtek tehát meg, hogy szellemet láttak, hanem Jézus megjelenése keltett bennük félelmet és ijedtséget, és ezért gondolták azt, hogy szellemet látnak; tulajdonképpen a bennük kavargó félelem okát azonosították úgy, hogy szellemet látnak. Két szintje van tehát a félelmüknek: egy tudatos (“szellemet látnak“) és egy tudattalan.

De mi a valódi oka a félelmüknek? A kulcsszó szerintem ott van a szövegben: “Én vagyok” (“Ego sum“); a rabbinikus hagyományban ez Isten önmegjelölése, és az evangéliumokban, különösen a János evangéliumban Jézus akkor használja ezt a fordulatot, amikor valamely isteni tulajdonságára utal vele. Az apostolok éppen ettől ijednek meg: a feltámadt Krisztus megdicsőült testén “átsüt” istensége. Jézus egyszerű, hétköznapi köszöntése (“Békesség veletek!”; “Salóm alekhem!”) azért rémíti meg őket, mert az Isten szólítja meg az embert.

Az ember azonban az Isten közelségének megtapasztalására ösztönösen félelemmel reagál; Szent Péter a csodálatos halfogást követően inkább elküldené Jézust, arra hivatkozással, hogy bűnös ember. Mi inkább a bűntudattól gyötört embernek a Szent tisztasága iránti tiszteletét halljuk ki belőle, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább a bűn által megsebzett emberi természet alapvető félelmét keressük mögötte: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” (Ter 3,10.). Amíg az Isten közelségét nem tapasztaljuk meg, könnyű ügyet sem vetni rá, de a Teremtő közelségében a teremtmény megtapasztalja a teljes kiszolgáltatottság és függés valóságát; ez pedig az Isten iránti mély bizalom hiányában félelmet kelt.

Jézus mindkét szinten kezeli az apostolok félelmét: nemcsak azt bebizonyítja, hogy nem szellem, de azt is, hogy ugyanaz az ember, aki néhány nappal előbb még együtt élt és evett velük. A magyar fordítások nem adják teljes pontossággal vissza az eredeti szöveget, mert az kissé magyartalannak tűnik, de Jézus itt valójában azt mondja: “Nézzétek az én kezeimet és az én lábaimat, mivel én vagyok enmagam! Tapintsatok engem és lássatok, mivel a szellemnek nincs húsa és csontjai, miként látjátok nekem vannak!” (“Videte manus meas et pedes meos, quia ipse ego sum! Palpate me et videte, quia spiritus carnem et ossa non habet, sicut me videtis habere!) Jézus azért mutatja meg kezeit és lábait, hogy lássák rajta a szegek nyomát, amely hitelesíti személyét: a Feltámadott ugyanaz, mint a Megfeszített. (Ez a részlet világosan tanít arról is, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása után sem vetette le emberi természetét, ugyanaz a hús-vér ember maradt, csak megdicsőült testben, amelyen már átsugárzik istenségének ragyogása.) Itt hangzik el az “Én vagyok” kifejezés, de ezúttal – különös módon – Jézus saját személyiségére utal: Jézus feltámadása után is az Emberfia maradt, aki szeretetből feláldozta életét a barátaiért (Jn 15,12-13).

Ha jobban meggondoljuk, ez nagyon is logikus: a Fiú azért testesült meg, hogy megmutassa nekünk, milyen szeretettel van irántunk az Atya. Így amikor Húsvét este az apostolok megriadnak isteni természete megtapasztalásától, emberségére utal, pontosabban arra a szeretetre, amit emberként megmutatott nekik (ezért is hordozza magán “személyi azonosítóként” a sebeket). Jézus kereszthalála feltámadása után már nem a kudarc, hanem az Isten végtelen szeretetének a jele. Jézus azért irányítja figyelmüket emberi természetére, mert ezen keresztül tapasztalhatták meg közvetlenül is isteni szeretetét. Jézus nem akarja, hogy az emberek féljenek tőle, hanem azt, hogy elhigyjék: szereti őket, és van hatalma arra, hogy üdvözítse őket.  Olyan ez – gyenge példával élve – mintha egy kis minisztériumi alkalmazott barátját kineveznék miniszterelnöknek, és az ezt követő első beszélgetéskor feszengő kishivatalnoknak a “nagy ember” azt mondaná: “Ne hülyéskedj, hiszen barátok vagyunk!”

Jézus kereszthalála és feltámadása éppúgy összetartozik, mint isteni és emberi természete. Ezt nem könnyű elfogadni, és az évszázadok során sokan igyekeztek ezt a kapcsolatot felbontani, mert emberi okoskodásukban összeegyeztethetetlennek tartották Jézus személyiségének és életének ezt a két oldalát: a muzulmánok és a doketisták azt is tagadták/tagadják, hogy Jézus kereszthalált halt volna, az ariánusok, unitáriusok és a muszlimok tagadják Jézus istenségét is. Nem értik meg, hogy ami miatt összeegyeztethetetlennek tartják a kettőt, az az isteni természet alapvető félreértése: az Isten lényege elsősorban nem korlátlanságában (mindenhatóságában és mindentudásában) rejlik, hanem szeretetében (1Jn 4,8), és ezért korlátlansága elsősorban szeretetének feltétlenségében és végtelenségében nyilvánul meg. Azért tévednek, mert az emberből indulnak ki, és az emberi tulajdonságokat vetítik rá Istenre, noha azt állítják, hogy éppen az ember és Isten alapvető különbségét védik. Isten azonban nem egy végtelenre nagyított, tökéletes ember, hanem Isten, ezért benne az ember szintjén egymásnak ellentmondani látszó értékek (például az igazságosság és irgalom, vagy a dicsőség és az alázat) egyszerre, csorbítatlan tökéletességükben vannak jelen, hiszen Isten minden érték forrása, aki bírja minden érték teljességét (a mi szintünkön az értékek azért ütköznek, mert csupán kis részüket vagyunk képesek  befogadni).

Az emberi okoskodás nem tud vagy mer túllépni a “mezítelen vagyok” kérdéskörén, hol túlhangsúlyozva azt, hol letagadva, mert a bűn végső tapasztalata az, hogy a szabadsággal vissza lehet élni. Istentől is azért félünk, mert megszegtük parancsát, és ha mi képesek vagyunk ártani egymásnak, mennyivel inkább megteheti ezt Isten, aki ráadásul okkal haragszik ránk, hiszen bűnösek vagyunk. Isten azonban nem így gondolkodik: számára a mi kiszolgáltatottságunk nem arra alkalom, hogy ártson nekünk, hanem arra, hogy segítsen rajtunk: hatalmát sokkal jobban kimutatja az, ha megment minket, mintha eltörölne a föld színéről; bűneink ugyan talán haragra ingerelhetik (főleg ha tudatosan ártunk egymásnak), de arra nem, hogy meggyűlöljön minket.  Jézus pontosan ezért jött közénk, hogy jelezze:  bűnös voltunk ellenére is szeret minket, sőt még az életét is kész feláldozni értünk. Jézusnak ez a hozzáállása – amint a fenti történetből is kitűnik – a feltámadása után sem változott meg: ő ugyanaz a jó barátunk, mint földi életében. Ha pedig ez így van, akkor nyugodtan bízhatunk benne; nem fogja “mezítelenségünket” kihasználni …

 

Reklámok

One Response to Ismerős ismeretlen

  1. Visszajelzés: Különös ismertetőjegye … | sartogrilu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: