Széttartó vonalak

kalózok_elfogvaMottó:Akinek van, annak még adnak,
akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” (Lk 19,26)

Olvasgattam a Heti Válaszban Thomas Piketty sikerkönyvéről (Tőke a 21-ik században?) írt recenziót, és kicsit elgondolkoztam. A szerző ugyanis a társadalmi egyenlőtlenségek alakulását vizsgálva megállapítja, hogy a nyugati világban a társadalmi egyenlőtlenségek az utolsó negyven-ötven évben újból növekedésnek indultak, a gazdagodás forrása nem annyira az egyéni teljesítmény, mint az öröklött vagyon, majd kifejti, hogy az egyre gyorsuló folyamatot egy globális méretű, progresszív jövedelemadóval lehetne orvosolni. De valóban ez lenne a megoldás?

Nem akarok egy hordószónok babérjaira törni, de szerintem a túlzottan nagy jövedelmek brutális adóztatása semmiben sem különbözik attól, mintha valaki a kalózhajók fosztogatására specializálná magát. A bankadóval szemben is ez a legfőbb kifogásom: ugyan egyetértek azzal, hogy a banki extraprofit kivitelét – mivel indokolatlan tőkehiányt eredményez az országban – meg kell akadályozni, de nem tudom erkölcsileg elfogadni, hogy az állam hosszú távon is a banki extraprofit kisajátítását választja a banki extraprofit képződésének megakadályozása helyett. Persze értem én, hogy az extraprofit termelődésének  megakadályozása önmagában nem teremt forrást a költségvetés számára, és a költségvetés egyensúlyának rendkívüli megbillenésekor valamit ki kellett találni, csakhogy ettől még nem építhetjük tartósan a költségvetést egy ilyen kétes tételre.

Ami a bankadóval és a Piketty által javasolt progresszív vagyonadóval kapcsolatos legfőbb aggályom, hogy az adó nem a teljes növekményt vonja el, és az elvont összeg a költségvetésbe folyik be. Tételezzük fel, hogy a pénz nem tűnik el a korrupciós csatornákon, illetve nem válik a klientúra-építés eszközévé (bár az állami elosztás túlzottan magas mértéke mellett erre elég nagy a kísértés), hanem szociális célokat szolgál, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését. Nyilván a szociális kiadások nagy részét azokra kell fordítani, akik a legelesettebbek, vagyis a társadalom alsó tíz százalékára. Hogyan áramlik a pénz ebben a rendszerben?

A társadalom vásárlóerővel rendelkező, hitelképes 80%-a megfizeti az extraprofitot a társadalom leggazdagabb 10%-ának, azonban ennek nagy részét az állam elvonja, és különböző csatornákon nagyrészt a legszegényebb 10%-nak juttatja. Ennek a rendszernek egyértelmű vesztese az anyagilag teherbíró 80%, amelytől többet vesznek el, mint amennyit esetleg szociális juttatásként kap; a leggazdagabb 10%-nál valamennyit elvben meghagynak az extra-profitból, a legszegényebb 10% pedig jelentős többletforrásokhoz jut. A rendszer tehát valójában az anyagilag teherbíró 80%-tól csoportosít át forrásokat a legszegényebbek és a leggazdagabbak számára.

Ráadásul ez a rendszer fenntarthatatlan. Egyrészt, ha a leggazdagabb 10% valamilyen módon el tudja kerülni az adózást, lassanként elillan a rendszerből, tehát csökken a forrásoldal. Másrészt, az extraprofit, amely az anyagilag teherbíró rétegeket terheli, lassan aláássa azok vásárlóerejét és teherbíró képességét, vagyis nő a megsegítendő szegények száma, emellett vagy csökken az extraprofit mértéke, vagy nő a profitráta, ami gyorsítja az elszegényedést. E két tényező következtében vagy csökkenteni kell tehát a szociális kiadásokat, vagy át kell terhelni az anyagilag teherbíró 80% különböző rétegeire, vagy hitelből kell azokat finanszírozni. Mindennek a társadalmi következménye a középosztály gyengülése és számarányának csökkenése, a segélyzettek és szegények számának növekedése, az eladósodottság mértékének növekedése, végül a költségvetési és társadalmi összeomlás.

A túlzottan nagy jövedelmek és vagyonok megadóztatása ezért valójában csak tüneti kezelés; valójában az extraprofit kialakulását kellene megakadályozni, mert ebben az esetben a vásárlóerővel rendelkező és hitelképes középosztály anyagi ereje fennmaradhatna, esetleg növekedhetne, és enyhülne a szegények helyzete is. Ma ugyan sokak számára tabu, de a túlzottan nagy haszonkulcsok azok, különösen a kereskedelemben és a pénzügyi ágazatban, amelyek a legnagyobb gondot okozzák.  Ezek fenntartását eleve a gazdasági erőfölény teszi lehetővé – ennyiben igaza van Pikettynek, hogy az öröklött vagyon a gazdagság forrása.

A kereskedelemben ez egyformán sújtja a termelőt, a fogyasztót és a versenytársakat. A termelő csak veszteséggel tudja értékesíteni az áruját a nagy áruház-láncoknak, ami miatt vagy felhagy a gazdálkodással, vagy azon spórol, amin tud: a minőségen, a munkaerőn (a termelékenységet növelő beruházásokhoz tőkére lenne szükség!), ami növeli a munkanélküliséget, csökkenti a bérszínvonalat és a vásárlóerőt. A fogyasztó pedig gyakran még így is viszonylag drágán jut az áruhoz, gyakran rosszabb minőségű termékhez jut, ráadásul az általánosan alacsony bérszínvonal és magas munkanélküliség mellett kevesebbet tud vásárolni, kevésbé tud a pénzével jó minőségű termékeket választani. A versenytárs pedig, aki maga nem rendelkezik akkora tőkével, hogy az alacsony fogyasztói árakat finanszírozza, vagy maga is kikényszeríti partnereitől a dömpingárak alkalmazását – amely egy ponton túl már nem folytatható (ekkor kezdik elcsalni az általános forgalmi adót), vagy kiszorul a piacról.

Ugyanez a pénzügyi közvetítő rendszerben is igaz: a valódi tőketulajdonos, vagyis a betétes nevetségesen alacsony kamatot kap, míg az adós a törvényes kamatokat sokszorosan meghaladó kamatot – és mindenféle jogcímen további terheket – fizet; az üzletben a szavatoló tőkével (ez kötelezően csak 8%) rendelkező pénzügyi intézmény pedig többet keres az üzleten, mint a valódi tőketulajdonos. Gondoljuk csak el: ma a betéti kamatok 1-1,5% között mozognak, a hitelkamatok pedig az 5-19%-os sávban. Az üzleti hitelek kamatfelára a szakmai konszenzus szerint 2-7%, a hitelfelvevő kockázatától függően, ami azt jelenti, hogy normális esetben a 2%-os felár is fedezi a bank kiadásait és csekély hasznát. Úgy néz tehát ki, hogy míg a 92%-os forrást biztosító tőketulajdonos legfeljebb 1,5%-ot keres az ügyleten, addig a 8%-os forrást biztosító pénzügyi közvetítő 1,5-15,5%-ot. Azt hiszem ezek után nem kell magyarázni, honnan az aránytalanság a rendszerben…

A helyzet kialakulásáért nagyban felelősek azok, akik a gazdasági folyamatok belső logikájának mérceként való alkalmazása helyett “amit a piac eltűr, az jó” logikájával érvelnek. A piac ugyanis mindent eltűr, hiszen a piaci összeomlást az államok mesterségesen megakadályozzák, a társadalmi összeomlás megakadályozása érdekében. Az indokolatlan, egyoldalú előny kikötését a jog is tiltja, ennek vizsgálatához pedig elengedhetetlen a jogintézmények, a piaci megoldások belső logikájának feltárása.

A könyvpiacon például a kereskedők 30-40% hasznot kötnek ki, mondván, hogy ők viselik az értékesítés kockázatát; ez így is lenne, ha a könyveket valóban megvennék, és a pénzt kifizetnék a kiadóknak, csakhogy újabban bizományosi rendszerben működnek, így a kockázat a kiadóé … Ugyanígy: a pénzügyi intézmények a magasabb kamatmértéket az adós magasabb kockázati besorolásával indokolják; az adósok csoportjai között tulajdonképpen kockázatközösséget hoznak létre, és a fizető adósok fizetik meg a nemfizetők tartozását. Ezzel önmagában nem lenne baj, hiszen így működik a biztosítás is; azzal annál inkább, hogy ezen felül még biztosítást is kötnek, illetve köttetnek a nemfizetés esetére, sőt a nemfizetőtől is behajtják az általa meg nem fizetett összeget, ha utóbb fizetőképessé válik …

Nem a nagy vagyonok és jövedelmek adóztatása tehát a megoldás, hanem a tisztességes kereskedelmi és szerződése gyakorlat elterjesztése, védelme és számonkérése a gazdaság minden szereplőjétől. Ez, és csakis ez tudja megóvni a középosztályt a lecsúszástól, biztosítani a gazdaság egészséges szerkezetét, a megfelelő tőkeellátottságot, a tartós növekedés társadalmi és gazdasági alapjait. Persze ez több odafigyelést és gondolkodást igényel, és nehezebben kommunikálható, mint egy, a gazdagokat sújtó adó, ráadásul nem lehet belőle a kormányzati pozícióval visszaélve nagy vagyonokat felhalmozni és klientúrát építeni …

Legfeljebb egy elkötelezett, értékalapú törzsszavazó-bázist …

 

Reklámok

2 Responses to Széttartó vonalak

  1. Tiborcsik says:

    Szívemből szólt. Kormánydöntő programot lehetne ez alapján írni.

  2. Tiborcsik says:

    Hasonló következtetésekre jutott egy másik posztoló évekkel korábban:
    http://reszvetem.blog.hu/2012/04/14/a_devizalapu_hitelekrol_es_altalaban_a_hitelkamatokrol

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: